Az odzsibvék Kanada egyik kevéssé ismert indián törzse. Az alábbiakban egyik meséjük ismertetése következik, mely mind az UFO-kutatás, mind a gabonakör-jelenség miatt méltó a figyelemre.
Egy meseszép völgyben élt Új Levél – az odzsibvék bátor indián harcosa – szüleivel együtt. Sátruk még a legközelebbi falutól is olyan messzire volt felállítva, hogy ha Új Levél vadászni indult, soha nem találkozott idegen emberrel.
Mégis boldognak érezte magát, mert a fák, a virágok, a madarak és más állatok testvéreiként éltek mellette. Harmóniában élt világával, mindig csak annyi vadat ejtett el amennyire éppen szükségük volt, és ha elejtett egy állatot, soha nem felejtett el neki köszönetet mondani azért, hogy az életét áldozta a családja jólétéért.
Egy napon vadászat közben a szokásosnál is messzebbre kóborolt, amikor egyszerre csak, teljesen váratlanul egy tisztásra bukkant az erdőben. Megszemlélte a szeme elé táruló látványt, a fenyővel szegélyezett tisztás szélétől a selymes tűvel benőtt talajig.
Előtte le volt taposva a fű. Új Levél megdöbbent: Vajon melyik állat hagyhat maga után ilyen nyomot? Letérdelt és észrevette, hogy a földön kis mokaszinok nyomai láthatók. Óriási izgalomba jött. Követte a nyomokat, ám rövidesen visszajutott oda ahonnan elindult.
Tehát egy teljes kört tett meg. Az ösvény kör alakú volt. Ösvény végek nélkül. A kör közepén az összes fűszál és virág le volt taposva, a talaj pedig be volt mélyedve. Új Levél tanácstalanul töprengett. Egyetlen állat sem hord mokaszint, egynek sincs ilyen sok lába, amik ráadásul különböző méretűek voltak!
Mégiscsak valami óriási állat aludt a kör közepén – gondolta. Új Levél azonban nem ismert ilyen nagy állatot, de hiába erőltette az agyát nem bírt okosabbat kitalálni. Hirtelen nagyon távolról halk zeneszót hallott. Kíváncsian fülelt és a muzsika egyre közeledett hozzá.
A nyugati égbolton csillogó fény látszott, amely hirtelen alakot öltött és Új Levél egyszerre csak azt vette észre, hogy finoman tollpiheszerűen ereszkedik lefelé egy égi jármű. A harcos nagyon megrettent, de az utolsó pillanatban el tudott bújni egy bokor mögé. Épp jókor, a jármű egyre inkább süllyedt lefelé, már az alakját is ki tudta venni, – óriási kagyló alakú tárgy volt – a belsejéből hallatszott a lágy muzsikaszó.
A jármű visszaverte a nap sugarait és csodálatosan ragyogott. A repülő kagyló pont a kör közepén szállt le. Hirtelen félrecsúszott a kagyló teteje, annyira, hogy Új Levél beláthatott a belsejébe. Bentről vidám kacagást hallott, mely olyan volt, mintha csengettyűk csilingeltek volna.
Tíz tündérszép leányzó bújt ki a járműből. Elkezdtek játszani egy labdával mely hasonlatosan a repülő kagylóhoz, szintén csillogott a napfényben. Művészien formált léptekkel táncoltak a kör alakú ösvényen, olyan vidáman és ügyesen mint a fiatal szarvasok. Új Levél félelme teljesen elmúlt, megbűvölten figyelte a játékot.
Amikor a lányok ezt megunták, leültek a tisztásra és elkezdtek vidáman beszélgetni. A fiatal harcos nagyon sajnálta, hogy nem érti a nyelvüket. Miközben a tündérek csacsogtak, virágokból koszorúkat fontak és egymás fejére illesztették. Így játszottak egy ideig, aztán Új Levél legnagyobb bánatára visszaszálltak a hajóba, megint felcsendült a zene, majd a jármű hihetetlen gyorsasággal felemelkedett és eltűnt a kék égben.
Új Levél sokáig nézte az eget reménykedve, hogy hátha visszatérnek a tündérek, de aztán sóhajtva elindult hazafelé. Otthon elmesélte a történteket anyjának, akinek eszébe jutott, hogy kislánykorában a falujában jártak már ilyen tündérek és sok olyan csodálatos dolgot műveltek, amit a falu legöregebb emberei sem értettek.
Új Levél vacsora után nyugovóra tért, de nem tudott elaludni. Egyre csak ar tündérekre gondolt. Egy hétig csak komoran járt-kelt, nem tudott örülni semminek sem. Egyszer aztán azt a kemény fogadalmat tette magának, hogy őneki vagy egy ilyen tündér lesz a felesége, vagy senki.
Elindult, és megtalálta azt a tisztást, ahol a múltkor megleste a tündéreket. Nem is kellett sokáig várakoznia, egyszercsak megint jött a repülő kagyló. Megint minden ugyanúgy történt, mint a múltkor. A repülő hajó ismét a kör közepén szállt le, a tündérek megint labdázni kezdtek, közben a fiatal harcos feszülten várakozott.
Megvárta, amíg a tündérek belemerültek a beszélgetésbe, majd megrohanta őket. Mielőtt a többiek magukhoz tértek volna, elkapta a hozzá legközelebb lévő tündért, a vállára dobta, majd anélkül, hogy visszanézett volna, elkezdett rohanni hazafelé. Bár áldozata, eleinte kapálódzott, később látva, hogy úgysem tud szabadulni, belenyugodott a sorsába.
Nemsokára odzsibvé szokások szerint feleségül is vette a tündért, de Új Levél legnagyobb bánatára asszonya sokat szomorkodott. Idővel azért megbékélt, megtanulta az odzsibvék nyelvét, megtanult főzni, és más házimunkát végezni, egyszóval mindazokat a dolgokat, amiket egy indián lánynak tudnia kell.
Később gyermeket is szült a férjének, akit Kék Égnek neveztek el. Most már többet mosolygott a tündér, csak akkor szomorodott el amikor szóba került a régi otthona. Egy ilyen alkalommal elmondta a férjének, hogy amikor az elrabolta őt társaitól, akkor éppen a Holdról jöttek, de nem ott laknak, hanem sok-sok csillagnyira onnan.
Új Levél megöregedett Fia, Kék Ég daliás ifjúvá serdült. A tündér szépsége mit sem változott. Szemmel láthatóan ugyanolyan szép volt, mint amikor férje megismerte. Egy nap Kék Ég épp vadászatról tért haza. Izgatottan mesélte, hogy egy tisztáson vár rájuk az ő égi nagynénje – az édesanyja húga -, aki majd elviszi őket egy jobb világba, az ő otthonába. Az öreg indián először nem akart menni, de a felesége meggyőzte, hogy az időnek nincs jelentősége az égi emberek otthonában, így nyugodtan velük tarthat.
Új Levél nem ellenkezett tovább. Az egész család beszállt a repülő kagylóba és elindultak egy jobb világ felé, ahová majd egy szép napon – ha visszatérnek- elviszik magukkal az odzsibvék egész népét.
Így szól az indián mese, amely több szempontból is érdekes. Egyrészt igazolja azokat, akik az úgynevezett gabonakörökben UFO-leszállóhelyet látnak. (Bár a név tulajdonképpen félrevezető, mert gabonakör nemcsak gabonaföldön lehet, hanem mint a mesében olvashattuk, akár egy tisztáson is. Mindössze azért nevezik gabonakörnek, mert a legtöbbször gabonaföldeken észlelték ezt a jelenséget.)
A mesében le van írva a gabonakörök minden fontos jellemzője. A nyomok körben helyezkednek el, sőt még a középponti bemélyedés is meg van említve. Tudomást szerzünk egy olyan űrutazó civilizációról, amelynek, tagjai humanoidok voltak! Ugyanis itt szó sincs arról, hogy ezek a földönkívüliek a klasszikus séma szerint — szürke bőrszín, nagy fej, ferde metszésű szem — néznének ki.
Azonkívül semmi sem utal arra, hogy gondolatátvitellel érintkeztek volna, sőt éppen ellenkezőleg! Vidám beszélgetésről, játékról, mi több, zenehallgatásról is értesülünk. Ezek mind az emberre jellemző tulajdonságok. A tündérek valószínűleg nem viseltek szkafandert – ez arra utal, hogy a Föld légköre ideális volt számukra -, hiszen a fiatal harcos egyértelműen megállapította, hogy lányokról van szó, amit nemigen tehetett volna meg, ha űrruha van rajtuk.
Másodszor: Új Levél nem a lányoktól ijedt meg, csak a repülőgépüktől, mi több, az egyik tündérbe szerelmes lett, sőt intim kapcsolatba is kerültek, olyannyira, hogy gyermekük született. Ez is azt bizonyítja, hogy ezek az idegenek külsőleg nem nagyon térhettek el tőlünk. (Elvégre a tündér maga is égi embernek aposztrofálta magát.)
Érdekes kérdés az is, hogy a tündér miért nem szökött el az indián férfitól? Hiszen az ő minden bizonnyal sokkal fejlettebb tudásának köszönhetően ez nem jelenthetett problémát. Esetleg arról is szó lehet, hogy az ő társadalmukban valamilyen katasztrófa folytán kihaltak a férfiak. Ez az egész történetet más megvilágításba helyezné.
Megkapnánk a magyarázatot arra, hogy az égi hajón miért voltak csak nők, meg hogy a tündér miért örült olyan nagyon, amikor fia született. Eszerint tehát tudatosan nem menekült el, esetleg felsőbb utasításnak engedelmeskedett. A megöregedett indiánt pedig nem biztos, hogy szerelemből vitte magával a tündér, elvégre még egy öreg férfi spermája is jó, ha nincs más lehetőség.
Megtudhatjuk a meséből azt is, hogy a tündér nem öregedett, legalábbis szemmel látható módon nem. Eszerint az időnek számukra nincs jelentősége Ez jelentheti azt is, hogy a tündérek állandóan vagy legalábbis hosszú ideig a kozmoszban éltek, mondjuk egy űrvárosban. Ráadásul minket jóval megelőzve, már bázisként használták a mi öreg Holdunkat. Sokak számára, akik behatóan tanulmányozzák a földönkívüliekkel kapcsolatos irodalmat, ez a gyönyörű indián mese is egy csodálatos bizonyíték arra, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban.
