A frankfurti Goethe Egyetem kutatója szerint jó ötlet lenne mikrobális életet küldeni a lakható, de egyelőre lakatlan bolygókra, hogy benépesítsük a kozmoszt – a projekthez mindössze 12 ezer évre lenne szükség, úgyhogy valószínűleg gyerekjáték lesz befektetőket találni a morálisan egyébként megkérdőjelezhető kezdeményezéshez.
Nem akarunk földi bacikat vinni a Marsra…
Az űrkutatás során általában kifejezetten vigyázunk, hogy még véletlenül se szennyezzük össze a különböző bolygókat földi mikrobális élettel: külön kutatócsoportokat hoznak létre azért, hogy a felszínnel érintkező űrszondákat vagy rovereket minél kevesebb szennyeződéssel indítsák útnak.
Ez azért fontos, hogy eredeti állapotukban vizsgálhassuk a helyi körülményeket – na meg azért, hogy ne indítsunk el egy újabb evolúciót egy másik planétán.
…de máshova igen!
Ezzel a törekvéssel teljesen szembemegy Claudius Gros, a frankfurti Goethe Egyetem kutatója, aki egyenesen azt kezdeményezi, hogy direkt küldjünk életet a különböző bolygókra, amelyeken ugyan az élet lehetőségei adottak, de egyelőre nem tudjuk, hogy kialakult-e rajtuk bármilyen mikroorganizmus.
Persze nem a Naprendszeren belüli bolygókról van szó: Gros nagyra tör, és a Breakthrough Starshot által kifejlesztett technológiát alapul véve más naprendszerekbe küldené a földi életet.
A morális kérdéseket félretéve először azt kell tisztáznunk, hogy fizikailag megvalósítható-e a projekt – bármilyen hihetetlenül is hangzik, a technológiai háttér már most adott.
Technikailag akár még el is indulhatna a projekt
A Breakthrough Starshot projekt (amelynek az orosz üzletember, Jurij Milner és Stephen Hawking a két alapítója) nanohajókat küldene a csillagközi térbe, amelyeknek feladata a legközelebbi csillagrendszerek feltérképezése lenne.
A nanoszerkezetek gyorsabban haladnának, mint a most ismert űrjárművek, hála elsősorban kis súlyuknak, és a fény erejét használnák fel a hagyományos meghajtómódszerek helyett, azaz a Földről lézerrel adnának nekik energiát arra, hogy elinduljanak céljuk felé.
A nanohajókon úgynevezett fényvitorlák lesznek, amelyek biztosítják, hogy a chipek felfogják a feléjük érkező fotonokat, és energiát nyerjenek belőlük.
Gros is hasonló módon álmodta meg az univerzum benépesítését, csak ő nem apró fényvitorlákat, hanem mágneses, több kilométer hosszú feszített vitorlákat képzelt el a hajóira. Ez azért fontos, mert a hatalmas vitorlákkal az űrjárművek a célpont elérésével le tudnak lassulni (befogják a csillagközi port, és ez lefékezi őket), és elszórhatják a mikrobális életet az idegen bolygókon.
Csak senki nem fogja finanszírozni
A kutató a számításokat is elvégezte: egy 1,5 tonnás jármű esetében 50 kilométer széles vitorlákkal kéne kalkulálni, ha megfelelően le akarunk fékezni, ennek a szerkezetnek pedig 12 ezer évébe telne elérni Gros legközelebbi célpontját, a 40 fényévnyire található TRAPPIST-1 csillagrendszert.
Ez azért elég nagy visszalépés ahhoz képest, hogy a Breakthrough Starshot nanochipjei akár húsz év alatt odaérhetnek az Alfa Centauri csillaghoz.
A projekt tehát technikailag megvalósítható, de szakértők szerint nehéz lesz befektetőket találni rá, méghozzá elsősorban a hosszú időtartama miatt. Nincs olyan vállalat vagy szervezet, amely ilyen hosszú ideig képes lenne finanszírozni és figyelemmel követni az űrhajók mozgását – arról nem is beszélve, hogy valószínűleg 12 ezer év múlva
már nem is ezen a bolygón élünk majd, ha a környezetvédelmi törekvéseink ilyen lassú ütemben haladnak.
Aztán ott van még az elképzelés morális problémája: tényleg bölcs dolog istent játszani, és belenyúlni a természet rendjébe, csak azért, hogy benépesítsük a kozmoszt?
forrás: 24.hu
