Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festménye nem más, mint egy kiterített horoszkóp.
A 15. században még az volt az általános gyakorlat, hogy a festménynek a művész csak kivitelezője; a képet a mindenkori megrendelő, vagy annak egy humanista tanácsadója tervezte.
Lorenzo Ghiberti (1378-1455) önéletrajzában arról ír: itt az ideje, hogy a tervezés, amely ezidáig nem tartozott a művészi tanulóévek anyagához, helyet kapjon az oktatásban. A művész csak akkor tarthatja mesterségét (ars mechanica) a szabad művészetek (artes liberales) közé tartozónak, ha szabadon, saját tervei alapján alkotja meg művét.
Giordano Bruno (1548-1600) művészetfilozófiájában már a fantázia a művészi tevékenység központi szerve (amelyet persze az ész, mint felettes hatalom int önmérsékletre). A fantázia osztatlan, önmagában tökéletes egész. Makrokozmikus analógiája a világlélek. A fantázia ebből az analógiából következően túlmutat az érzékek birodalmán: a művész, amikor alkot, lelke teljességét aktualizálja, amely a világ teljességének tükre.
Ghiberti és Bruno között élt Leonardo da Vinci, aki Ghiberti halála előtt 3 évvel született, és Bruno születése előtt 29 évvel halt meg. Ő az érett reneszánsz leghíresebb festője. Képei már nem egy mesterember művei, fantáziája még nem a brunói világlélek tükre.
Leonardo abban a korban élt, amikor a csillagvilágok titkait kutató asztrológia még nem alakult át asztronómiává, a természetet megzabolázó mágia nem vált természettudománnyá, az alkímia nem dermedt kémiává, a világharmóniát fürkésző számmisztika nem lett matematikává.
Ebben a korban Cusanus tanai „törvényerőre” emelkedtek: az újplatonikusokkal ellentétben Cusanus az Egy és a világlélek közötti kapcsolatot átmenet nélkülinek tekinti, a világegyetemet pedig élő valóságnak, amelyben föld és ég egyazon anyagból való. Az arisztoteliánusokkal is vitába szállt: filozófiájának egyik vezérgondolata, a coincidentia oppositorum elve az arisztotelészi logikát kifordítja sarkaiból.) Cusanus szerint az „intellektuális látás” horizontja túl van mindazon, amit a ráció megérthet.
Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festménye e látásban fogant. Ez a kép nem más, mint egy kiterített horoszkóp, a mindenség rajza, amelynek centrumában Jézus ül. Látni, hogy ez a festmény ugyanakkor egy repülőgép. (Az a repülő, amelyet Leonardónak a technikai valóságban nem sikerült megalkotnia.) Írásunk szenzációhajhász címét megismételve azt mondhatjuk: ami alább következik, az az igazi da Vinci-kód.
Kódok a festményen
Az utolsó vacsora ugyanis kódolt üzenetet, olyan titkos tudást közvetít, melyet csak a beavatottak tudtak értelmezni. Még az is elképzelhető, hogy a kibontásban a variációk száma végtelen, s hogy az alkotás olyan ihletett állapotban készült, hogy a festő többet láttat, mint amennyit látott.
Minden ember horoszkópja (=születésének óraképe) magában foglalja mind a tizenkét csillagjegyet. Az, hogy valaki Bika vagy Mérleg jegyű, csupán a Nap helyzetét mutatja lelke csillagtérképén. Életünkben így valamennyi – persze leginkább a Nap által jelölt – jegy szerepet kap, esetleg csak úgy, mint külsődleges vagy tudattalan tényező.
Leonardo keresztény jelenetbe öltöztette az asztrológiai kódot. Nem tett mást, mint kihajtotta az ekliptika körén található tizenkét csillagjegyet, és azokat a tizenkét apostollal jelképezve Krisztus köré ültette le. A negatív, nőies jegyeket (föld- és vízjegyek) Krisztus bal oldalára, a pozitív, férfias jegyeket (tűz- és levegőjegyek) Krisztus jobb oldalára helyezte.
Ennek megfelelően a kép bal oldala árnyékba borul, a jobb pedig fényteli. Az apostolok a jegyek elemi felosztása szerint hármas csoportokban ülnek Jézus körül. Balról jobbra haladva sorrendben: föld-, víz-, tűz- és levegőjegyek. A nőies, föld felé húzó jegyek kéztartása lefelé irányuló, a férfias, ég felé irányulóké felfelé mutató.
Aki járatos a csillagjegyek karakterológiájában, azonnal felismerheti az apostolokban a megfelelő jegyek jellemzőit. (Hogy melyik alak melyik apostolt ábrázolja, azt Júdás és János kivételével nem tudjuk. Ez azért sem megállapítható, mert az apostoloknak – az említett kettő kivételével – nincs az evangéliumból kihámozható jellemük.)
A kép bal szélén elhelyezkedő Bika (a legföldebb földjegy) két kézzel kapaszkodik az anyagi világot szimbolizáló asztalba, mintegy a részét követelve Jézustól. A mellette ülő Szűz (a legértelmibb földjegy) magyarázatot kérő pózban, a Bak pedig (a legzárkózottabb földjegy) eltávolító, „noli me tangere”-pózban ül.
A következő hármas csoportban a vízjegyek (Skorpió, Halak, Rák) láthatók. A Skorpiót képviselő Júdás szinte belefekszik az asztalba, durván belekönyököl a képbe. Ő a rá jellemző plútói mélységből, a lehető legmélyebbről szemléli Krisztust. (Ha a fejénél húzunk egy vízszintes vonalat, láthatjuk: az ő arca van a legalacsonyabban.) Érdekes, ugyanakkor nem véletlen, hogy ő az egyetlen, aki szembenéz – nem csak szembefordul! – Jézussal. A mellette ülő Halak empatikus kéztartással nyúl a Rák jegyet képviselő nőies (hiszen a Rák anyai jegy) János apostol (Mária Magdolna?) felé, aki a Rák jellemvonásaihoz híven befelé fordul, összekulcsolja kezét.
Krisztus jobb oldalán a tűzjegyek sorakoznak: a vehemens, kitárulkozó Kos, mellette az égi törvényre mutató, nagyhajú Oroszlán, majd a szívét felajánló, Jézus fölé magasodó Nyilas. (Az, hogy a Nyilas feje magasabban van, mint Jézusé, nem „istenkáromlás”, hiszen maga Jézus is a Nyilas jegyében született.)
A kép jobb szélén a levegőjegyek láthatók: a kettéhasadt Ikrek jobbra néz, miközben balra gesztikulál. A Vízöntő jól láthatóan az égi törvények megértését, és nem puszta elfogadását követeli (az inkább hívő, mint tudó Oroszlánnal ellentétben). A kép jobb szélén a tenyerét az ég felé tartó, „mérlegelő” a Mérleg.
Ha a jegyeket az asztrológiában szokásos sorrendbe ültetnénk, a Kostól a Halak felé haladva láthatnánk, hogy az apostolok egyre öregebbek. Kivétel a Skorpió, akit bár érett korúnak, de még sötét hajúnak ábrázolt a festő, valamint a Nyilas, aki szembetűnően fiatal a vén téli jegyek között. Persze sem fiatalsága nem véletlen, sem az, hogy ő van a legmagasabban. A Nyilas ugyanis a horoszkóp 9. házával analóg: szellemi jegy, mely a horoszkópokban általában a magasrendűség, a szellemi út, a megváltás lehetőségét hordozza, így a lélek örök ifjúságát jelképezi.
A kép közepén ülő Jézus ruhája, kéztartása is szimbolikus: bal fele anyagias vörösbe, jobb fele égi kékségbe burkolózik, bal keze lefelé, jobb tenyere felfelé fordítva.
Jelenléte üzenet a képen: ha átélőn kiegyensúlyozzuk, összhangba hozzuk a bennünk ható erőket, melyeket csillagaink kódoltak belénk, rálelhetünk a bennünk élő Krisztusra. Mert Krisztus ott lehetne bennünk. Ha nem hagyjuk, hogy sorsunk csak merő sodródás legyen, ha megértőn, az önismeret útján haladva kiismerjük csillagainkat, megtalálhatjuk a bölcsesség, a tisztaság és a fény felé vezető utat.
A képet nézve eszünkbe juthat a krisztusi mondat, a kemény üzenet: „Aki szereti attyát vagy annyát, inkább, hogy nem engemet, nem méltó az énhozzám: és aki szereti fiát vagy leányát, inkább, hogy nem engemet, nem méltó az énhozzám.” Aki nem képes túlemelkedni önmaga korlátain, a determinizmuson, azokon a tényeken és körülményeken, amelyeket horoszkópja diktál, az nem léphet a krisztusi megvilágosodás útjára. Ez persze sok szenvedéssel, veszéllyel jár. Ha a lélek önmagára ismer, mindig válságba kerül. (De ha válságba került, az nem feltétlenül a szembenézés jele.)
Nem véletlen, hogy Júdás épp a Skorpió jegyet képviseli a festményen: a Skorpió mélyre látó, titkokat tudó, az Alvilág által uralt jegy. (Bolygója, a Plútó az ember mélytudatát, ösztönszerű, robbanásra kész lelki motivációit képviseli.) A felismerés kulcsa Júdásnál van. Leonardo világos üzenete ez, hiszen Júdás – mint fentebb már említettük – az egyetlen, aki szemtől-szembe nézi Krisztust.
Az üdvözülés útja mindig az árulással kezdődik: amikor megtagadjuk a földies ént, hogy a mennyei lélek bennünk feltámadhasson. „Ahogy Krisztus átveszi a tudat irányítását, és a puszta én-életnek véget vet, úgy lép a filius macrocosmi, a nagy fény és a föld sötét ölének gyermeke a lélek területére, és nemcsak a szellemi tudatosság fényes magasságában, ragadja meg az emberi személyiséget, hanem a sötét mélységben is, mely a Krisztusban megjelent fényt eddig még nem fogta fel.” – írja Jung.
Láthatjuk, hogy Az utolsó vacsora egy kiterített horoszkóp. De mit jelent az, hogy „ugyanakkor egy repülőgép”?
Az anyagias Bika két lábbal áll a földön. A kép bal szélen álló, a Bikát jelképező apostol mindkét kezével az asztalra tenyerel, teljes erejéből támaszkodik, nyomja az asztalt a föld felé. A festmény jobb szélén ülő Mérleg-apostol pedig fölfelé tartja tenyereit, minta egy bűvész emelné az asztalt az ég felé.
Az asztal – mint a futballpálya, amikor két, nem összemérhető tudású csapat játszik egymás ellen – szinte felbillen. Forog. Az asztal közepén ülő Krisztus pedig egyik kezével a Bika, a másikkal a Mérleg kézmozdulatát utánozza. Az asztal Jézus körül pörög. Ez egy propeller, amit ha a mechanikus világban is feltalál Leonardo, akkor gondosan összeeszkábált, hatalmas repülőgépe talán fölemelkedik.
A Bika és a Mérleg a Vénusz által uralt jegyek. A Vénusz különleges bolygó: az óramutató járásával megegyező forgása a naprendszerben egyedülálló, aminek következtében a bolygó energiája kifelé árad. A Vénusz szeretet-energiájának hatására az ember nem elvárásokat támaszt a másik iránt, hanem megértőn fordul felé. Az utolsó vacsora a szeretet propellere.
Létünk alapját, foglalatát adja a Vénusz által képviselt erő. Hogy életünk, önismeretünk kereteiként épp e két vénuszi jegyet ültette Leonardo az asztal két szélére, az is üzenet. Ezt az üzenetet talán Dante Isteni színjátékának utolsó szavaival lehetne a legjobban közvetíteni: „…folyton gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.”
forrás: Végh Nóra – Végh Attila / astronet.hu
