Amritszár az a szikheknek, mint Jeruzsálem a keresztényeknek, Mekka a muszlimoknak és Váránaszi vagy Benáresz a hinduknak — a legfontosabb zarándokhelyük. Az Aranytemplom a szikhek szent városának szívében áll.
Az Aranytemplomot először a 16. században építette fel a szikhek ötödik guruja, Ardzsán (Arjan) Dev, és tizenkétszer rombolták le afgán támadók.
A 17. században, az afgánok távozását követően épült újjá, és a 18. században, az egyetlen szikh császár, Randzsit Szingh uralkodása során nyerte el a mai formáját.
A templom híján van annak a pompának, amelyet a puszta méretük kölcsönöz a világ néhány nagyszerű vallási épületének.
A szentély fényűzése a kifinomultan díszített, aranyozott bronzlemezekből fakad, amelyek olyan benyomást keltenek, mintha a templom teljesen aranyból épült volna, és úgy csillognak a szent tó vizében, hogy a templom lebegni látszik benne.
Az építészeti kialakítás is díszes; a templom mind a négy sarkán hagymakupolák magasodnak, a középső, aranylemezes kupola pedig egy lótuszvirágot szimbolizál.
Ahogy a zarándokok belépnek a tavat övező, fehér falú épületkomplexumba, hallják, amint a templom belsejében énekelt himnuszok hangjai szárnyalnak a víz felett. Leborulnak az Isten előtti hódolat jeléül; az Aranytemplom Harimandir (Isten lakhelye) néven is ismert.
A zarándokok némelyike ezután csendesen imádkozva üldögél a tó szélén. Némelyek megfürdenek a vizében. Végül a tavat körbejárva jutnak el a gyalogjáróhoz, amely magába a templomba vezet.
A szikhek vallásának egyik alaptétele minden ember egyenlősége, ezért a templomnak négy bejárata van, szimbolizálva az elvet, miszerint a világ összes sarkából való emberek, tekintet nélkül a kasztjukra vagy a hitükre, szívesen látott vendégek.
A szikhizmus felemelkedése a 16. században sok tekintetben hasonlatos volt ugyanazon század európai protestáns forradalmához. Mindkettő abból a nézetből fakadt, hogy a vallást megkérgesítették a rituálék és a babonák, hogy a papok túlságosan nagy hatalomra tettek szert, és hogy az ortodoxia olyan súlyú, hogy megfojtja a spiritualitást.
Az alapitó guruk nem papok voltak, hanem tanítómesterek, akik arra tanították a szikheket, hogy nincs szükség a brahmanék szenteskedő közbenjárására közöttük és az Istenük között. Nem kell nekik a hinduizmus sok-sok istene, és nincs szükségük közvetítésre közöttük és a legfőbb lény között.
Az utolsó guru azt mondta a szikheknek, hogy minden tanítás, amire szükségük van, benne foglaltatik a szent könyvükben. A könyv lett a gurujuk, ezért nevezték el Granth Száhib gurunak.
Ahogy a zarándokok belépnek az Aranytemplomba, leborulnak a Granth Száhib előtt, amelyet minden reggel arany gyaloghintóval visznek be a díszes sanctum sanctorumba.
India sok zajos, kaotikus szentélyétől és imahelyétől eltérően az Aranytemplom épületegyüttese takaros hely. Egyetlen zarándokot vagy más látogatót sem zaklatnak papok; a vallási turizmussal együtt járó kufárkodást itt jó messzire száműzték.
Az atmoszféra tiszteletteljes, de nem akad el az ember szava, mint egy keresztény templomban Zarándokok és nem zarándokok társalognak az Aranytemplomba vezető úton sorakozva.
Folyamatosan zengenek a himnuszok; és felolvasnak az írásokból. Az Aranytemplom azonban kimondottan indiai abban az értelemben, hogy a hívők egyénileg folyamodnak Istenhez, mindannyian a maguk módján igyekeznek értelmezni az írásokat és megtapasztalni az istenit.
Nincs semmiféle kötelező, gyülekezeti istentisztelet, valójában semmiféle kötelezettség nem létezik azon túl, hogy fejfedőt kell viselni, és tiszteletteljesen kell viselkedni.
Sokan érzik úgy, hogy a tiszteletteljesség, a himnuszok, az épület vízben csillogó tükörképe, valamint a buzgalom az önkéntesek részéről, akik egész nap térden csúszva fényesítik a márványpadlót, olyan hellyé teszik az Aranytemplomot, ahol jószerével lehetetlen nem megtapasztalni a szentséget.
Ezért keserített el sokakat, amikor 1984-ben szikh szeparatisták szégyenletes módon erődítménnyé tették az Aranytemplomot. A szentség érzése azonban rövidesen helyreállt.
