A nap, amikor 62 diák volt szemtanúja egy UFO landolásának

Megosztás

1994. szeptember 16-án a zimbabwei Ruwában az Ariel magániskola hatvankét diákja volt szemtanúja egy különös harmadik típusú találkozásnak.

Előzmények

Az a szerda, 1994. szeptember 14-e Cynthia Hind írónő és ufológus számára úgy kezdődött, mint bármely más nap. Estére a túlságosan meleg tavaszi nap heve valamelyest enyhült a zimbabwei felföldön, a Zambezi folyótól délre eső területen. Hind éppen a levelezését nézte át, amikor 21.04-kor hatalmas robbanás remegtette meg az ablaküvegeket, s ez egy csapásra elvonta figyelmét arról, amivel foglalkozott.

Megijedt. A ház a Mount Pleasant lakónegyedben volt, nem messze az elnöki rezidenciától és a Zimbabwéban politikai menedékjogot élvező Mengisztu volt elnök szállásától, Cynthia tehát merénylettől tartott. Kipillantott az ablakon, de nem látott semmi különöset. A fiával és annak barátnőjével —mindketten hallották a robbanást és odafutottak az ablakhoz — kocsiba ültek és átfésülték a környéket, de nem sikerült kideríteniük, mi történt.

Hazamentek és attól kezdve a telefon egyfolytában szólt, a hívók arról számoltak be, hogy a robbanásszerű hangot egy különös égi jelenség okozta. Miről volt is szó? Egy UFO lehetett, vagy egy műhold csapódott be? Dél-Afrikától Botswanáig, Zimbabwe déli részétől Mozambikig mindenütt több ezer ember volt szemtanúja a rejtélyes látványnak.

Cynthia Hind
Cynthia Hind ufológus

A legtöbb jelzés az észak-zimbabwei nyaralóhely, a Kariba-tó körzetéből érkezett, ahol több tucat csónak horgonyzott, amelyek legénysége végignézte a látványosságot. A szemtanúk között volt egy orvos, két pilóta, egy adásvezető, egy szafaripark tulajdonosa és öreg barátja, akinek a jachtja a tavon horgonyzott. Mindnyájan ugyanúgy számoltak be a történtekről: fények haladtak végig az égen, és két, rakétaszerű tárgy kísérte őket. A fények északon tűntek fel, először észak-dél irányban haladtak, majd hirtelen kelet, majd délnyugat felé fordultak változó sebességgel.

Hind nyomozni kezd

Cynthia, amikor meghallotta a hírt, azonnal értesíteni akarta a sajtót. A Herald, a legnagyobb hararei napilap szerkesztőségében azonban azt mondták neki, hogy ne izguljon, mindent tudnak azokról a fényekről. Egy helybeli csillagász nemes egyszerűséggel látványos meteorit csoportnak nevezte a jelenséget. Logikus magyarázat, de Hindet nem győzte meg.

Egy héttel később Ewan Nesbitt geológus kijelentette, a greenwichi (Anglia) obszervatóriumban megtudta, hogy egy augusztus 26-án földkörüli pályára fellőtt orosz műhold éppen azon a napon érkezett vissza a légkörbe, mégpedig Dél-Afrika fölött. De ez a magyarázat sem hangzott meggyőzően. Sok szemtanú ugyanis arról számolt be, hogy a titokzatos tárgy hirtelen útvonal-módosításokat hajtott végre, amelyek nem egyeztethetők össze egy műhold visszatéréskor mutatott mozgásával.

Az ufológusnő véleménye szerint viszont ismeretlen repülő tárgyakról volt szó, amelyeket földönkívüli pilóták vezettek, akik az orosz műhold pályáját követték, talán azért, hogy tanulmányozzák. Nagyon vonzó elképzelés, de a további események meggátolták Hindet abban, hogy a dolog végére járjon. Szeptember 16-án, 14 óra körül Cynthiát felhívta telefonon barátja, Tim Leach, aki a BBC zimbabwei tudósítója volt.

– Cynthia, hallottad, hogy egy UFO szállt le ma reggel? — kérdezte tőle.

Cynthia teljesen elképedt.

– Egy ruwai magániskola mellett történt, húsz kilométerre Hararetől, 10.15 körül. Hatvankét gyerek állítja, hogy látott egy űrhajót és látta az utasait is. Pillanatnyilag mindannyian otthon vannak hétvégére, de hétfőn, amikor visszamennek az iskolába, feltétlenül elugrom oda. Jössz te is?

Cynthiát nem keltett kétszer hívni. Sőt, miután képtelen volt két napot várni, elhatározta, hogy azonnal nyomozni kezd és felhívta telefonon egy ruwai állatorvos barátját, aki tudott az esetről és ismerte az iskola tanulói közül néhánynak a szüleit is.

Az Ariel magániskola

Az Ariel magániskolát néhány tehetős ruwai polgár alapította 1991-ben. 1994-ben már kétszáz, különböző etnikai csoporthoz tartozó, öt-tizenkét éves, nagyobbrészt középpolgári családból származó növendéke volt.

Kicsi, fekete ruhás emberek

Cynthia felkereste Allison Kirkman pszichiátert, aki közvetett tanúja volt az eseményeknek, ugyanis tízéves kislánya, Fifi, abba az iskolába járt. Több mamával együtt gyakran segített az iskolához tartozó pavilonban, ahol az étkeztetés történt. Kirkman mesélte, hogy aznap a tizenkét éves Luke Nel, aki már a nagyobbak közé tartozott, lélekszakadva rohant be a pavilonba és azt újságolta, hogy egy kis termetű embert látott mászkálni a játszótéren. Ezüst színű ruha volt rajta és a homlokán ugyanolyan színű szalagot látott. Ne viccelj itt velem! — szólt rá Kirkman, aki azt hitte, gyerekek el akarják terelni a figyelmét, hogy édességet csenhessenek a pavilonból. — Hamarosan más gyerekek is odajöttek — folytatta Kirkman asszony — és tényleg izgatottak voltak. Azt mondták, hogy körülbelül száz méterre tőlük egy fehér valami szállt le. Olyan volt, mintha valami fényt bocsátott volna ki… mások azt mesélték, hogy fütyülő hangot hallottak, amely egyre erősödött, és majd megbolondultak a félelemtől.

A hölgy azonban azt gondolta, hogy gyermeki fantáziálásról van szó. Fifi is arról számolt be Hindnek, hogy egy ezüstfehér fényt látott leereszkedni a fák mögött, és közben halk, fütyülő hangot hallott. Más gyerekek furcsa kis emberkéket láttak, akiknek nagyon különös volt a szemük és sötét egyenruhát viseltek. Fifi túl messze volt onnan, úgyhogy ezt nem tudta megerősíteni.

Cynthia egy Barry Downing nevű tizenegy éves kisfiúval is beszélt. — Először csak a játszótér mellett összecsődült tömeget láttam, de amikor közelebb mentem, láttam azt a tárgyat is. Fénygyűrű vette körül… egyszercsak erős fénysugarat láttunk, ami aztán eltűnt, majd másutt bukkant fel a játszótéren. Ezt háromszor megcsinálta. Aztán valami sötét színű gömb jelent meg és leereszkedett. Néhány gyerek látta, hogy egy kis, sötét ruhás ember tűnt fel azon a valamin, hosszú, vékony nyaka volt, a szeme pedig olyan volt, mint egy rögbilabda.

A kis ember eltűnt, aztán újra megjelent, miközben furcsa széllökést éreztünk . Egy másik növendék, Fungai Mavengare azt mondta, hogy a kis emberek elképedt társai szeme láttán jöttek elő és mentek vissza az UFO-ba, mintha nem tudnák, mitévők legyenek, a mozgásuk pedig rendkívül lassú volt. A szeptember 16-án, az Ariel School előtt lejátszódó események körvonalai egyre világosabbak lettek és valami egészen szokatlan esemény rajzolódott ki.

Hétfő reggel Cynthia Tim Leach-csel, a fiával és Günter Hofer technikussal és egy operatőrrel együtt elindult Ruwába. Az iskolaépület előtti parkolóban álltak meg, amelytől balra van a tornaterem, az épület mögött pedig a játszótér. A játszótér tágas, gondosan nyírt, pázsitos terület, amelyet egy töltés, erdő és egy ligetes területet félbevágó ösvény határol. Az UFO valósznűleg ott szállt le, mintegy száz méterre a játszótértől. A mellette lévő őserdő mindig is tiltott terület volt a gyermekek számára, nem csak azért, mert olykor kígyót is láttak már ott, hanem mert a hatalmas erdőben könnyen el lehet tévedni.

Nyomok a talajon

Az iskolaigazgató, Colin Mackie fogadta őket, aki már kikérdezte a gyerekeket arról, ami láttak, és így kommentálta a helyzetet. — Én nem hiszek az UFO-k létezésében, de a gyerekek nem hazudnak; legalábbis nekem soha nem füllentenének. A tizenkét éves Guy Gibbons és Fungai Mavengere vezetésével esetleges nyomok után kezdtek kutatni. Végigkutatták a villanyvezeték harmadik és negyedik oszlopa közötti területet, de nem találtak semmit. Guy Gibbons azonban tudta, hogy néhány gyereknek és a tanítónőjüknek sikerült behatárolni a leszállás helyét, ahol hat megpörkölődött nyomot találtak a földön. Ezenkívül állítja, hogy több száz döglött termeszt talált azon a péntek reggelen, amit az is megerősít, hogy a környéken lévő termeszvárakban egyetlen hangyát sem láttak.

Günther Hofer egy Geiger-Müller számlálóval alaposan átvizsgálta a területet, de csak gyenge radioaktív nyomokat talált. Végül Guy Gibbons is elmesélte, mit látott: éppen játszott a játszótéren, amikor hirtelen észrevette, hogy a társai izgatott kiabálással elindulnak egy bizonyos irányba… rögtön arra gondolt, hogy valami szokatlan dolog történhetett. A többiek után futott, és egy kör alakú tárgyat pillantott meg a földön, mellette kisebb tárgyak is voltak.

Miközben elképedve bámulta az UFO-t, egy emberszerű alak bukkant elő, leugrott a földre, aztán futásnak eredt. A lény olyan magas lehetett, mint egy tízévesforma gyerek, hosszú, sima, fekete haja volt és testhezálló fekete ruhát viselt. Hatalmas, ferde vágású szeme volt és mintha nem is lett volna orra, a szája helyén pedig csak egy kis nyílás látszott.

– Ahogy ezt a furcsa lényt néztem, két kisebb gyerek sírva fakadt. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, mi a bajuk, mire azt mondták, attól félnek, hogy az a kis lény meg akarja enni őket. Biztos azt gondolták, hogy az egy Tocolosh! (A Tocolosh a helyi néphagyományban ismert képzeletbeli szörny.). Amikor ezt hallotta, Guy komolyan aggódni kezdett. Hazament és elmesélte a szüleinek, mi történt, de azok nem hittek neki, bár tudták, hogy nem szokott hazudni.

– Sehogysem tudom meggyőzni őket, nem tudom, mit tegyek. Megtartom magamnak az egész történetet — mondta Guy Cynthiának, akit a gyerekek nyilvánvaló őszintesége döbbentett meg a legjobban, hiszen igyekeztek minél pontosabban elmesélni, mi történt, bár elbeszéléseik tartalmaztak kisebb ellentmondásokat, mivel nem ugyanonnan észlelték a történteket.

A média érdeklődése

Cynthia tudta, hogy világméretű jelentőségű eseményről van szó. A média mindjárt rászállt: a BBC már másnap beszámolt róla, és követte a dél-afrikai és a holland televízió is. A következő napokban az eset felkeltette John Mack professzor, a Harvard Egyetem pszichiátria tanárának érdeklődését is, aki 1994 decemberében tanulmányúton Afrikában tartózkodott.

A gyermeklélektannal foglalkozó Macket a szó szoros értelmében ámulatba ejtették a ruwai iskolás gyerekekkel készített interjúk. Meg volt győződve róla, hogy a gyerekek igazat mondtak, és a találkozás sokuk számára szinte traumatikus hatású, megrázó élményt jelentett. Macket különösen megdöbbentette annak a három fiúnak az elbeszélése, akik túlmentek a játszótér területén, egészen a bozótosig, hogy közelebbről is megnézzék az űrhajót, és körülbelül három-négy méter távolságra megközelítették.

John Mack
John Mack

Részletesen leírták a humanoidokat, azt állították, hogy az egyiknek még a szemébe is néztek, miközben a meglehetősen nagy méretű, felfordított tányér alakú űrhajó ott állt, körülötte további, kisebb űrjárművek voltak, amelyek kis zöldes fénypontokkal együtt lebegtek a föld fölött.

A kisebb méretű tárgyakon ablakok voltak, amelyeken azonban nem lehetett átlátni, valószínűleg valamiféle fényvisszaverő anyagból készültek. — Azok közül a lények közül kettőt is láttam —mondta az egyik gyerek -, az egyik a nagyobb űrhajó előtt állt. Hosszúkás arca volt, ovális szeme, az orra helyén csak két lyuk volt, a karja és lába normális volt… úgy látszott, mintha őrködne az űrhajónál. A másik futásnak eredt, körbefutotta a tisztást, de úgy tűnt, mintha tántorogna.

Nem úgy futott, mint aki valamilyen irányba tart, egyszerűen csak körbefutotta a helyet, ahol leszálltak. A két lény egyszercsak visszament az űrhajóba, amelyik egy méterre felemelkedett a föld fölött, aztán eltűnt. Egy kislány a következőképpen számolt be a történtekről Mack professzornak.

– Láttam azt a tárgyat, a föld fölött lebegett és jó nagy volt, aztán láttam, hogy körülötte kisebb tárgyak is vannak. Olyan volt, mintha a lények át akartak volna szállni egy másik járműre… akik kiszálltak az űrhajóból, a legkülönbözőbb irányba kezdtek futni. Azok a teremtmények tényleg nagyon furcsán néztek ki, egyet egészen jól láttam, a többi gyerek is látta. Néhányan sírva fakadtak, én megnyugtattam őket. Akkor láttam azt a lényt, nagy szeme volt, a teste sötét színű volt… az űrhajó és köztünk volt. Nagyobb volt nálam, mozdulatlanul állt és engem nézett, meg a barátnőmet. Igyekeztünk, hogy ne nézzünk szemébe, mert féltünk tőle. Olyan volt, mintha a pillantásával hívott volna: Téged akarlak… azt akarom, hogy gyere velem.

Az egyik felem szerette volna elfogadni a hívást, de belül nagyon féltem. Valami azt súgta, hogy nem szabad vele mennem, de ugyanakkor egy másik hang azt mondta, hogy valójában szeretnék elmenni vele. Azt hiszem, hogy ezek a lények azt akarják, hogy az emberek ébredjenek rá, hogy milyen óriási károkat okoznak a bolygójuknak, és hogy a technológiai fejlődés hajszolása téves út. 1995 májusában, a Human Potential Foundation által egy Washington D.C-ben tartott konferenciáján láttam először azokat az interjúkat, amelyeket Mack készített a ruwai iskola tanulóival, és újra eldöntöttem, hogy a végére járok az ügynek.

Utazás Ruwába

1997. március 13-án, csütörtökön érkeztem meg Hareréba, egy konferenciára, amelyet Hind szervezett a zimbabwei egyetemen. Az afrikai felföldeken még zuhogott az eső, az utóbbi évek legkitartóbb, leghosszabb esőzése volt. Így, bár megbeszéltem egy találkozót Colin Mackie igazgatóval, nem tudtam elérni őt. A sár és az áradások miatt még a telefon sem működött, és csak péntek reggel tudtam elindulni Ruwába.

Mr. Mackie azzal fogadott, hogy éppen akkor van az iskola sportnapja és emiatt nagyon el van foglalva, de azért megmutatta a helyet, ahol az űrhajó leszállt, átadott egy csomó rajzot, amit a gyerekek készítettek és felhatalmazott rá, hogy kérdéseket tegyek fel nekik. A titkárnő elmondta, hogy ismeri Liselt, aki az előző évben került ki az intézetből, mert beiratkozott a középiskolába, az 1994-ben végzett több más gyerekkel együtt. Lisel egyik húga még az Ariel School-ba járt, és elkísérte őt a sportnapra.

Néhány rajz, amit a gyerekek készítettek az esetről:

Lisel Pillay nagyon rokonszenves, élénk, tizenhárom éves kislány, és azonnal ráállt, hogy elmesélje, mi történt. Az interjú során nagyon ügyeltem rá, hogy a legkisebb mértékben se befolyásoljam, ne emlegessek UFO-t vagy földönkívülieket. Lisel szerint a repülő tárgy lényegében egy űrhajó volt, a legénység tagja pedig egy kis lény. A kislány tehát belefogott a történetbe.

Két nagyszemű lény

– Először fényeket láttam, körülbelül a gát magasságában lebegtek, aztán egy furcsa valamit, aminek olyan ezüstös színe volt. A barátaimmal együtt odarohantunk, hogy megnézzük, mi az. A formája olyan volt, mint valami tányér vagy valami ezüst félgömb. Egyszer csak valaki kilépett belőle: fekete ruha volt rajta és eléggé kicsi volt. Nagy, fekete szeme volt, ami majdnem az egész arcát betöltötte. A tanáraink konferencián voltak, odamentünk hozzájuk és elmondtuk nekik, de nem hitték el. Amikor végre eljöttek velünk arra a helyre, az űrhajó már nem volt ott.

– Láttad, hogy az a hajó — ahogy nevezed — a fák fölül érkezett?

– Nem, először csak a fényeket láttuk, csak azután vettük észre azt a tárgyat, a sziklák mellett. Aztán megjelent az a valaki, kirohant, aztán megállt és minket nézett. Mindannyian féltünk.

– Mennyi ideig láttátok ezt?

– Azt hiszem, talán három percig tartott az egész, aztán a hajó eltűnt.

-A többi barátod is látta?

– Mindenki látta, ebben biztos vagyok. Aznap a játszótér tele volt gyerekekkel.

– Az a lény, akit láttál, hogy nézett ki?

– Két személyt láttunk — javított ki Lisel — az egyiknek hosszú, fekete haja volt, a másik kopasz volt. Mind a kettőnek nagy szeme volt.

A kisebbek nagyon féltek és sírni kezdtek. Az egyik lénynek a bőre világos színű volt és alacsony volt. Nem láttam az orrát, és a szája is nagyon kicsinek látszott. A tárgynak a felénk eső oldalán volt, a másik meg mögötte. Az egyiknek hosszú, fekete haja volt, a másiknak nem volt haja és mind a kettőnek nagy szemei voltak. Az egész a fák előtt történt, de a magas fű miatt nem láttuk nagyon jól.

A gyerekeket alaposan kikérdezték az esetről

– Mire gondoltál, amikor azokat a lényeket láttad? Miért jöttek el hozzánk?

– Azt gondolom, azért jöttek ide, hogy figyelmeztessenek valamire a világunkkal kapcsolatban. Látszott, hogy nem akarnak minket bántani. Minden barátom úgy gondolja, ahogy én.

– Többször is eszedbe jutott ez a dolog? Esetleg álmodtál róla?

– Igen, előfordult. Rettenetes rémálmaim voltak. Azt álmodtam, hogy azok a lények odajőttek az ágyamhoz, hogy magukkal vigyenek. De most már nem álmodom ilyeneket.

– Voltál azóta azon a helyen, ahol az űrhajó leszállt?

– Én nem, mert féltem. De a tanítónő megnézte, és azt mondta, hogy rengeteg döglött termeszt és madarat látott.

– Lisel, kérlek, mutasd meg nekem, az itt ábrázolt űrhajók közül melyik hasonlít a legjobban arra, amit láttál?

Lisel figyelmesen végignézte a naptárban szereplő képeket, amelyeket mutattam neki, és az egyiknél felkiáltott:

– Ez az!

A figyelmét egy 1994 őszén, az Utah-beli Kanarraville-ben készült felvétel ragadta meg.

El kell felejtened az egészet!

Később, amikor felvételeket készítettem az iskola játszóparkjáról, egy tanitónőbe botlottam, aki bevallotta, hogy ismeri az eset két szemtanúját, és hajlandó bemutatni nekem őket. Néhány perc múlva megismerkedtem a tizenkét éves Trisha Nell-lel és a tizenegy éves Emily Windrommal. Elmondták, mit láttak azon a reggelen.

– Először azt láttuk, hogy a gyerekek a játszótér egyik sarkához tódulnak. Az egyik osztálytársunk, Amy, kiabált nekünk is, hogy jöjjünk oda. Az erdőnél egy nagy fényes tárgyat láttunk. A gyerekek elmondták a tanítóknak, de nem akartak hinni nekünk. Azt mondták: Felejtsd el, nem volt ott semmi különös. Én nem láttam semmilyen lényt, mert túl messze voltam a leszállás helyétől. De világosan emlékszem arra a nagy tárgyra, azzal a sok fénnyel.

Emily is egyszerűen írta le a kör alakú tárgyat.

-Két lány látta, és minket is hívtak, hogy rohanjunk oda, nehogy lemaradjunk a látványosságról. A formája alul kerek volt, aztán felfelé ellaposodott. Őket is megkértem, hogy rajzolják le a tárgyat, és mutassák meg az UFO naptárban, hogy melyik fotó hasonlít rá a legjobban. Először az Utah-ban készült képet mutatták, amelyet Lisel is kiválasztott, majd egy 1994-ben, a mexikói Montemorelosban készült képre böktek rá.

Azt azonban hangsúlyozták hogy az ő UFO-juk alsó részén nem voltak gömbök. Közben a tanítónő másik két gyermeket is odahívott, mindketten tíz évesek.

– Egy ezüst színű valamit láttunk ott egész közel a fákhoz, ami leszállt, aztán néhány perc múlva néhány alak bukkant elő. Fekete ruha volt rajtuk és nagy szemük volt. A tárgy, ami négy lábon állt, egy termeszvár közelében szállt le. Egyszercsak felemelkedett néhány méterre és eltűnt. A naptárból ugyanazt a képet választották ki, amit Lisel. A következő hétfőn újra találkoztam Mackie-vel. Bevitt két osztályba, olyan gyerekek voltak ott, akik látták az esetet, és velük töltöttem az egész délelőttöt.

Aztán a tizenhárom éves Robyn Selos-szal beszélgettem, aki kezdeti félénkségét legyőzve, a következőt mondta.

– Valódi tárgy volt.

– Láttad annak a tárgynak a részleteit is?

– A fák mögött láttam azt a dolgot, ahol leszállt. Emlékszem azokra a fényekre… olyan volt, mintha a fákra szállt volna le. Nem teljesen kerek volt, inkább ovális, és a felső része olyan kupolaszerű volt. Nem láttam rajta ajtókat, vagy ilyesmit. A barátaim azt mesélték, hogy láttak kijönni belőle három alakot, olyan kerek arcuk volt. Én nem láttam őket, nem akartam közel menni, mert féltem. Visszafutottam az iskolába, sírtam és bezárkóztam a vécébe. Attól féltem, hogy visszajönnek és elvisznek.

– Olyan valóságos dolog volt, mint például amikor egy helikopter leszáll, vagy inkább csak egy jelenség volt?

– Az egész olyan hihetetlen volt.

– Igen, de valóság volt, vagy inkább csak egy látomás?

-Valódi volt.

– Az a tárgy elmosódott volt, két dimenziós, vagy olyan volt, mint egy szerkezet?

– Inkább szerkezet lehetett. A naptár képeit nézegetve Robyn olyat választott ki, ami a Trisha és Emily által mutatott mexikói felvétel és a Lisel által választott utahi kép között helyezkedett el. Robyn mamája így emlékezett az eseményekre:

– Csak az eset után három nappal kezdtünk el beszélgetni róla. Másoktól hallottam a dologról, és amikor Robynnak említettem, rögtön feltűnt, hogy nem szívesen beszél róla. Még mindig nagyon félt. Később, más szülőkkel együtt, levelet kaptam Mackie doktor úrtól, aki arra kért, hogy ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget az egész ügynek.

Michael Hesemann cikke nyomán / fordította Peredi Mária

Megosztás
error: