Az évek során egyre inkább aggodalmas figyelem övezte a szabadkőműves rendek nemzetközi eseményekben vállalt szerepét – kezdve az amerikai és a francia forradalomtól egészen napjainkig. Az aggodalom néha, mint például a kőműves-ellenes mozgalom idején, egyenesen üldözési mániába csapott át.
Érthetőbbé teszi ezt a gyanakvást a jelentősebb szabadkőművesek közül csupán néhány tucatnyi felsorolása, kezdve Washington, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, Andrew Johnson, Garfield, Taft, Harding, Truman, Ford, Theodore Roosevelt és Franklin Roosevelt amerikai elnökökkel; de a híres amerikai tagok közé tartozott még John Hancock, Benjamin Franklin, Paul Revere, Sam Houston, Davy Crockett, Jim Bowie, Douglas MacArthur, J. Edgar Hoover és Hubert Humphrey is.
Más országok híres történelmi személyiségei közül szabadkőműves volt Winston Churchill, Cecil Rhodes, Horatio Nelson, Arthur Wellington herceg, Sir John Moore, Simon Bolivar, Giuseppe Garibaldi, Franz Joseph Haydn (aki a Deutschland über Alles zenéjét is szerezte), Wolfgang Amadeus Mozart, Johann Wolfgang von Goethe, Voltaire, Giuseppe Mazzini, Mihail Bakunyin, Alekszandr Kerenszkij, Alekszandr Puskin, Benito Juárez és Jose de San Martín is.
Az említett hírességek olyan sokfélék és annyira eltérőek, hogy Baigent és Leigh érvelése szerint emiatt „nemcsak hogy lehetetlenné válik a szabadkőművességet valamilyen politikai beállítottsággal azonosítani, de még közös politikai nevezőre sem lehet hozni a tagjait”.
A korai szabadkőművesség és a templomos lovagok alapos tanulmányozása során azonban Baigent és Leigh nem figyelt fel a szabadkőművességbe a XVIII. század végén beszivárgó illuminátusokra. Ezzel az áramlattal érkezett a rendbe Hegel és Weishaupt filozófiája, mely szerint „ cél szentesíti az eszközt” és „szintézishez szükség van két ellentétes erőre”.
Az összeesküvés-kutatók világosan leírják, hogy az illuminizált szabadkőművesek minden alkalmat megragadtak ahhoz, hogy ügyüket előrébb vigyék, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban melyik oldalon álltak. A szabadkőműves jelmondat – „Ordo ab Chao”, azaz Káoszból Rend -sokak szerint a kőművesség azon törekvésére utal, hogy megteremtse a tudás rendjét a világban uralkodó számos hit és filozófiai irányzat káoszában, azaz létrehozza az Új Világrendet.
Epperson magyarázata szerint azonban a jelmondat valójában azt jelenti, hogy „Isten ‘káoszát’ Lucifer ‘rendje’ fogja felváltani”. Texe Marrs sokkal világibb alapokra helyezi magyarázatát, szerinte az „Ordo ab Chao” jelmondat az „Illuminátusok Titkos Tana”, mely a Hegel-féle „ krízis esélyhez juttat” elvén alapszik. Marrs állítja: „káosz megteremtésén munkálkodnak, hogy kihasználhassák a zűrzavar miatt feldühödött és frusztrált emberek kétségbeesett vágyakozását a rend után”.
Bramley éppen ennek a rendszernek a korai működését vélte felfedezni a katolikus II. Jakab 1688-as trónfosztása utáni Angliában. Megjegyezve, hogy a Nagy Anyapáholy szabadkőműves fokozatokkal ruházta fel a következő, Hannover-házból származó királyt, Bramley hozzátette, hogy „az angol Nagypáholy határozottan Hannoverpárti volt, és a kényes politikai helyzeteket csupán azzal gondolta elkerülni, hogy támogatta a Hannoverház uralmon maradását.
Ha a Testvériség tevékenységének machiavellisztikus természetét vesszük alapul, és úgy tekintjük a Nagy Anyapáholyt, mint a Testvériség egyik klikkjét, mely egy vitatható politikai ügynek (azaz a nagy-britanniai Hannover-házi uralomnak) az életben tartását szolgálja, akkor arra számíthatunk, hogy a Testvériség hálózatából kinő majd egy olyan klikk, amely az ellenzéket támogatja. És pontosan ez is történt.
Röviddel a Nagy Anyapáholy megalapítása után létrehoztak egy új kőműves rendszert [a szabadkőműves jakobitákat], mely nyíltan szembeszállt a Hannover-házzal!”
A szabadkőműves összeesküvésekről szóló beszámolók – ilyeneket nehezen találunk a népszerű kiadványokban, s még nehezebb bizonyítani őket – nem korlátozódnak a múlt homályba vesző területére. Egy Ronald Reagan elnöksége alatt lejátszódott esemény, melyet mély hallgatás övezett, világosan bebizonyította, hogy legalább egy (ha ugyan nem több) kőműves páholy munkálkodott az olasz kormány megdöntésén.
A botrányos esethez köze volt egy kevésbé ismert csoportnak, a Máltai Lovagrendnek is, mely kapcsolatban állt a szabadkőművesekkel, és megörökölte a régi templomos lovagok katonai fokozatait.
John J. Raskob, a Máltai Lovagok Amerikai Rendjét (American Order of the Knights of Malta) megalapító tizenhárom ember egyike az 1930-as évek elején részt vett egy Roosevelt elnök megbuktatását célzó puccskísérletben, mely csak azért fulladt kudarcba, mert Smedley Butler haditengerészeti vezérőrnagy leleplezte a készülődést.
A legújabbkori Amerikai Lovagok közé tartozott John McCone és William Casey is; mindketten a CIA igazgatójaként dolgoztak. Casey-t, valamint Reagan első külügyminiszterét, Alexander Haiget egyesek kapcsolatba hozták egy Licio Gelli nevű Lovaggal, aki az 1980-as években egy jelentéktelen olasz szabadkőműves páholy tevékenységét a maffia, a Vatikáni Bank és a CIA segítségével „világméretű fasiszta összeesküvéssé” duzzasztotta.
A Propaganda Masonica Due, ismertebb nevén a P2 Páholy Olaszországban jött létre 1877-ben azzal a céllal, hogy kiszolgálja a Rómába utazó olasz szabadkőműveseket.
Az 1963-ban szabadkőművessé lett Gelli 1966-ra már magához is ragadta a P2 irányítását és a tagok számát tizennégyről közel ezerre növelte. Nyilvánvaló, hogy voltak segítői. Mino Pecorelli olasz újságíró (maga is P2 tag) azt állította, hogy a P2-t anyagilag a CIA támogatta – a vádat 1990-ben Richard Brenneke, a CIA egyik szerződéses ügynöke is megismételte.
Pecorelli később klasszikus alvilági leszámolás áldozata lett: halálos lövést kapott a száján át. Icke szerint a P2 Páholy nemcsak a CIA-val, hanem „ karbonárikkal, vagyis a szabadkőművesek, a maffia és a[z olasz] hadsereg ötvözetével” is kapcsolatban állt. Gelli – akiről egy helyütt így írtak:
„Klaus Barbie [náci háborús bűnös] üzleti partnere, Juan Perón [dél-amerikai fasiszta diktátor] pénzügyi támogatója, fizetett CIA informátor, és Ronald Reagan 1980-as elnöki beiktatásának egyik díszvendége” – olyan „titkos szervezetet” hozott létre, amit egy olasz bírósági vádirat a következőképpen jellemzett:
„megvolt az a roppant hatalma, hogy olyannyira irányítása alá vonja egy egész ország intézményrendszerét, míg tulajdonképpen államon belüli állammá nem vált”. Gelli ráadásul állítása szerint baráti viszonyban volt a korábbi CIA-igazgató és elnök George Bush-sal, aki egyébként egyesek szerint „tiszteletbeli” P2-tag.
1981-re az olasz hatóságok leleplezték a P2 összeesküvését. Gelli otthonát átkutatva rábukkantak a szabadkőműves összeesküvők neveit tartalmazó listára.
E listán három miniszter, negyven parlamenti képviselő, negyvenhárom tábornok, nyolc admirális, nemzetbiztonsági vezetők, négy nagyváros rendőrfőkapitánya, gyárosok, bankárok, ünnepelt szórakoztatóipari hírességek, huszonnégy újságíró, valamint diplomaták és közalkalmazottak százainak neve szerepelt.
Találtak egy dokumentumot is „ feszültség stratégiája” címmel; gondosan kidolgozott terv volt arról, hogy hogyan lehet a baloldalnak tulajdonított terrorcselekmények sorozatával elérni, hogy az olaszok végül keménykezű és tekintélyelvű, akár fasiszta kormányzást követeljenek.
A terv a „Gladio” operatív műveletből nőtte ki magát, melyet egy James Jesus Angleton nevű CIA-tisztségviselő talált ki a II. világháború után, hogy megakadályozza Olaszországban a kommunista hatalomátvételt.
A Gladio-művelet módszerei közé tartozott a maffia és a vatikáni döntéshozók, illetve a CIA és a Máltai Lovagok közötti szövetség létrehozása. Sok kutató állítja, hogy a P2 Páholy mögött álló legfőbb erőt a szigorúan titkos Svájci Nagy Alpesi Szabadkőműves Páholy jelentette, melynek gyakorlatilag minden ember a tagja, aki valamit is számít a bankok országában.
Harold Wilson, a korábbi brit miniszterelnök és Bilderberg-tag „zürichi gnómoknak” nevezte az Alpesi Páholy tagjait, és azt állította, hogy nagyobb hatalmuk van, mint bármely kormánynak. A P2 rovására írható számos terrorakció, kezdve a bolognai pályaudvar 1980-as felrobbantásával, melynek során nyolcvanöt ember vesztette életét; valószínűleg szintén hozzájuk fűződik a Pan Am 103-as járatának 1988 decemberi felrobbantása a skóciai Lockerbie fölött.
A légitársaság biztosítójának szakemberei által írt, kevéssé ismert jelentés szerint a 103-as járat áldozatai között volt egy csoportnyi CIA-ügynök, akik Washingtonba tartottak, hogy beszámoljanak felfedezésükről, miszerint a CIA – a P2 tagjainak anyagi támogatásával – drogcsempészettel és fegyverkereskedelemmel foglalkozott a Közel-Keleten. Ezeket a törvénytelen akciókat, csakúgy, mint korábban az Irán-kontra ügyleteket, Washingtonból irányították, a jelentések szerint magasrangú hivatalnokok részvételével.
Néhány CIA-ügynök hamarjában a baleset színhelyére érkezett, és állítólag fontos bizonyítékoknak kelt lába nekik köszönhetően. Az összeesküvésekkel foglalkozó Jonathan Vankin író olasz sajtóértesülésekről számolt be, melyek szerint a P2 Páholyt a panamai Amitalia vállalat támogatta anyagilag, és a George Bush által 1989-ben elrendelt panamai invázió részben arra szolgált, hogy megsemmisíthessék a bizonyítékokat, melyek alapján őt, a P2 Páholyt és a
CIA-t kapcsolatba lehetett hozni a Pan Am 103-as járatának felrobbantásával.
Vankin a fenti állítást „az összeesküvés-elméletek poklából felkeltett újabb démon” megjegyzéssel intézte el, ám ennek ellenére számos apró és érdekes bizonyítékkal szolgált az elmélet alátámasztására.
Egyes P2-tagok későbbi olaszországi tárgyalásai során újra és újra felbukkant egy prominens amerikai ember neve, egy olyan emberé, aki szoros kapcsolatban állt az Egyesült Államok-beli titkos társaságokkal. Giulio Andreotti olasz miniszterelnök, aki Gelli közeli barátja volt, és maffiakapcsolatai miatt fogták perbe, tanúként Henry Kissingert nevezte meg.
Mi több, a korábbi olasz miniszterelnök, Aldo Moro – akit a Vörös Brigádok nevű baloldali csoport rabolt el és gyilkolt meg 1978-ban – özvegye és egyik közeli üzlettársa is azt vallotta, hogy Kissinger annak idején megfenyegette Morót: ha nem állítja le stabilizációs intézkedéseit, „drágán megfizet érte”.
A londoni Independent cikke szerint Moro halálát talán a CIA szervezte meg az olasz kormányzat P2-tagjain keresztül. Mások odáig merészkedtek, hogy azt állították: az egész P2-botrányt a rejtélyes és igen titkos Sioni Rendház vezényelte le. A P2 Páholy esete nagy botrányt kavart Európában, az amerikai sajtóban azonban még akkor is csekély visszhangot kapott, mikor magasrangú vatikáni tisztségviselők mellett Paul Marcinkus amerikai püspök és Kissinger is gyanúsnak bizonyult az ügyben.
Michele Sindona és Roberto Calvi, a lázító P2 Páholy két prominens tagja számos megkérdőjelezhető üzlet lebonyolításában vett részt Marcinkus amerikai katolikus püspökkel, aki akkoriban a Vatikáni Bankot felügyelte.
Sindonát később azzal vádolták, hogy pénzt mosott a szicíliai és az amerikai maffiának, Calvi pedig eközben a Vatikán pénzét banki és vállalati befektetésekre költötte a világ minden táján, beleértve a hírhedt washingtoni Watergate komplexumot is. Marcinkus és a Vatikáni Bank a Banco Ambrosiano főrészvényesei lettek, mely bank Sindona partnerének, Calvinak a tulajdonában állt (őt vatikáni összeköttetései miatt „Isten bankáraként” emlegették).
1982 derekán, mikor a maffia-szabadkőművesek-fasiszták-Vatikán-együttműködésre egyre inkább fény derült, a már elítélt Calvi Londonba szökött, ahol később a Blackfriars híd szerelőjáratán találták meg felakasztva, és olyan körülmények között, melyek a szabadkőművesek keze nyomára utaltak. Éppen néhány órával korábban esett ki (ha ugyan nem kilökték) az Ambrosiano bank épületének negyedik emeleti ablakából Calvi titkára, Graziella Corrocher, aki történetesen a P2 Páholy könyvelője is volt.
1986-ban Sindonát és egy bűntársát elítélték Giorgio Ambrosoli meggyilkolásának megrendeléséért. A hagyatéki ügyintéző Ambrosolit 1979-ben agyonlőtték, miután Sindona otthonában dolgozva annak iratai között bűncselekményre utaló bizonyítékokat talált. Csupán két nappal azután, hogy Sindonát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, holtan találták cellájában – ciánmérgezés végzett vele.
Bár még mindig vitatott, hogy halála öngyilkosság vagy gyilkosság következménye volt-e, az bizonyos, hogy előtte nem sokkal azt mondta: „Félnek, hogy valami olyan kényes információval szolgálok, amit nem akarnak szétkürtölni”.
Marcinkus, miután biztosították afelől, hogy az olasz hatóságok nem fognak eljárást indítani ellene, kegyvesztetten hagyta el a Vatikánt és hazatért az Egyesült Államokba, ahol gyakorlatilag teljesen visszavonult a közélettől.
A sors fintora, hogy éppen a Banco Ambrosiano névrokona, milánói Szent Ambrus ítélte el a negyedik században a kölcsönöket terhelő kamatot, mondván, hogy az „természetellenes”. „Frank Hogan New York-i államügyész, aki [a P2-ügy] miatt már számos helyi maffiózó ellen vádat emelt, megpróbálta elérni Marcinkus kiadatását és bíróság elé állítását, de a Fehér Ház közbenjárására próbálkozása kudarcba fulladt” – írta Wilson.
Gelli, aki ellen Olaszországban több vádemelés történt, még mindig szabadlábon van és bujkál. Ezek a szabadkőművesek „olyan csalásokért felelősek, melyek Amerika és Olaszország történetének legnagyobb bankcsődjeit idézték elő” – írta Vankin és Whalen, ám ennek a több milliárd dolláros katasztrófának szinte semmi sajtóvisszhangja nem volt Amerikában.
Az összeesküvésekkel foglalkozó brit író, Icke sok más szerző félelmeinek adott hangot, mikor így írt: „Határozottan hiszem, hogy valami hasonló megy végbe az Egyesült Királyságban és sok más országban [talán az USA-ban is?], ami a P2 módszereit és céljait tükrözi”.
Felhasznált irodalom: Jim Marrs: Rule by Secrecy című munkája
