Vegetarianizmus – Tisztelet az életnek

A „vegetáriánus” szót 1847-ben, a Brit Vegetáriánus Társaság alapítói hozták a köztudatba, melynek gyökere a latin vegetus szó: „erős, friss; élő, egészséges”.

Gyakran fordítják „élő, éltető”szavakként is. (A régi rómaiak például azt a kifejezést, hogy homo vegetus, egy „szellemileg és testileg egészséges, vitális emberre” használták.) A szó eredeti jelentése tehát egy egységes, harmónikus életszemléletre utal, mely jóval többet foglal magába, mint pusztán a gabonával, zöldséggel és gyümölccsel való táplálkozást. Vegetáriánusok körében végzett körkérdések ennek megfelelően azt mutatják, hogy a kérdezettek nagy része etikai-filozófiai okokból nem fogyaszt húst.

A legtöbb vegetáriánus olyan ember, aki megértette, hogy egy békés és igazságos társadalom érdekében először a cselekedeteinkben lévő erőszaktól (annak problematikájától) kell megszabadulnunk. Tudatossá vált számukra, hogy a húsfogyasztás masszív erőszak alkalmazásával jár más élőlényekkel szemben, ami nemcsak hogy felesleges, hanem etikailag felelőtlen is.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy sok ember, aki húst eszik, nem akarja étkezési szokásainak etikai konzekvenciáit tudomásul venni. Néhányan közülük kétségtelenül azonnal vegetáriánusokká válnának, ha a bevásárláskor, főzés közben és evésnél, valóban tudatosulnának bennük a vágóállatok kínjai és rettegései, vagy ha nekik maguknak kellene megölniük azokat az állatokat, amiket meg akarnak enni.

Csak nagyon kevés ember lenne képes elviselni egy vágóhídi látogatást anélkül, hogy azután rémálmai ne lennének. A legtöbb fogyasztó annak gondolatától, hogy amit éppen élvezettel rágcsál, az rövid idővel korábban még egy (érző) hús és vér élőlény volt, egy csapásra természetes undort fejlesztene ki a vágóhídtermék hús iránt. Ezért a húsipar a húst gyakran olyan formában prezentálja, mely nem követeli meg az élő állatra történő asszociációt. Az igazi állatszeretetnek nem szabadna szelektívnek lennie.

Hogyan tarthat valaki egyfelől kutyát vagy macskát háziállatként, melyeket szeret — s melyek gyakorlatilag családtagnak számítanak —, míg másfelől minden meggondolás nélkül borjúk, disznók, bárányok és csirkék húsát eszi? Egy család sem vágná le, és enné meg a háziállatait. Pont a gyerekek számára lenne egy ilyen gyilkosság traumatikus élmény.

Miért kell ezt a határt meghúzni más állatok esetében, csupán azért, mert azok nem „háziállatok”, hanem „csak” „vágóállatok”-ként felcimkézett jószágok, és amiket fizetség ellenében más emberek ölnek meg? Az állatokkal való ilyen bánásmód nem etikátlan és inkonzekvens?

A cseh-osztrák író, Franz Kafka (1883-1924) egyszer, amikor egy akváriumban nézegette a halakat, és így szólt: „Nos, most már békében szemléllek benneteket; mert többé nem eszlek meg titeket.”

„Nekem akkor is ízlik”

Az eddigi elmélkedésekből következik, hogy a hússal való táplálkozás semmiképpen nem szükségszerű az ember számára, és ezen túl még számos ökonómiai és ökológiai hátránnyal is jár. Egy gyakori érv a húsevés mellett mégis így szól: „Bárhogy is legyen — nekem ak-kor is ízlik.” Milyen jogon vesszük azonban magunknak a bátorságot, hogy más élőlényeket kizsákmányoljunk, és meggyilkoljunk, csak azért, hogy megegyük a húsukat — azzal az indoklással, hogy az nekünk „ízlik” és hogy ahhoz kedvünk van?

Etikai szempontból tehát mindenkinek, aki húst eszik, fel kellene tennie magának a következő kérdést: mi okozza a nagyobb szenvedést? A húsról való lemondásom miatti állítólagos „szenvedésem”, vagy azoknak az állatoknak a szenvedése, amiket leölnek azért, hogy én megvehessem, és megehessem a húsukat? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a Schweizer Illustrierte folyóirat 1987. 6. 8-i száma is, melyben a német sikerszerzőtől és társadalom-kritikustól, Volker Elis Pilgrim-től idéz:

„Az előkészített karajszelet úgy fekszik a hűtőpult polcán, mint valami doboz, egy tányér, vagy egy nadrággomb. Pedig nem az. Tegnap még a lélegző, érző, pulzáló egész része volt. Meg akarom ölni, hogy így hozzájuthassak a karajszeletemhez? Nem, én nem akarom.” Nos — ha mindannyian ott állnánk komolyan ezelőtt a kérdés előtt, feltehetően szinte csak vegetáriánusok léteznének. És ezzel egy igen jó társaságban lennénk, többek közt valamennyi korszak nagy gondolkodóinak, költőinek és íróinak a társaságában, akik ősidők óta az emberi szellemhez méltatlannak tartották az állatok leölését.”

Az ilyen személyiségekből pedig sok van. A legismertebb etikus vegetáriánusok közé tartoznak: Buddha • Zarathustra • Pitagorasz • Empedoklész • Diogenész • Szokratész • Platón • Epikurosz • Horatius• Ovidius • Seneca • Tyana-i Apollóniosz • Assisi Szent Ferenc • Lenardo da Vinci • Isaac Newton • Emanuel Swedenborg • Voltaire • Benjamin Franklin • Jean-Jacques Rousseau • Alexander von Humboldt • Johann Gottfried von Herder • Ralph Waldo Emerson • George Sand • Richard Wagner • Charlotte Brontö • Henry David Thoreau • Fjodor M. Dosztojevszkij • Lev Tolsztoj • Henry Dunant • Wilhelm Busch • Vincent van Gogh • Mark Twain • Thomas Alva Edi-son • Nikola Tesla • George Bernard Shaw • Rudolf Steiner • Romain Rolland • H. G. Wells • Mahatma Gandhi • Albert Schweitzer • Albert Einstein • Franz Kafka • Jiddu Krishna-murti • Elias Canetti • Astrid Lindgren és még sokan mások — a számtalan jelenkori prominensről már nem is beszélve.

Alexandra Tolsztoj, a híres orosz író és vegetáriánus Lev Tolsztoj (1828-1910) lánya, Tolsztoj — Apám élete című könyvében a következő anekdotát meséli el: „Nagynéném szeretett enni, és ha csak vegetáriánus ételt tálaltak fel neki, az efeletti felháborodása abban a kijelentésében nyilvánult meg, hogy ő bizony nem eszik meg mindenféle öreg szemetet. Majd ezután húst követelt, előnyben részesítve a szárnyasféléket. Amikor legközelebb vacsoránál tisztelt meg bennünket jelenlétével, csodálkozva vette észre, hogy az asztalnál a helyén, ahol ülni szokott, egy élő tyúk van odakötözve. A tányérjában pedig egy nagy kés feküdt. „Hát ez meg micsoda?” — kérdezte. „Tyúkot akartál”, mondta neki Tolsztoj, aki közben alig tudta vidámságát elrejteni. „Egyikünk sem akarja megölni. Mindent előkészítettünk tehát, hogy te magad megtehesd.”

Húsevés és karma

Ha az ember felteszi magának azt az alapvető etikai kérdést, vajon szabad-e az embernek állatokat ölnie, és amennyiben felismeri, hogy a válasz úgy hangzik, nem, akkor a következő logikus kérdés merül fel: Mi történik, ha az ember — ahogy ma —ezt mégis megteszi?

Miközben a legtöbb intézményesített vallás manapság nincs tisztában azzal, vajon az állatoknak is van-e joguk az élethez, vagy hogy az emberek következmények nélkül öldöshetik-e őket, az isteni tudatosságú emberek, akik a világ összes kultúráiban élnek, egymástól függetlenül ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottak. Ebben az összefüggésben a döntő tényező az, amit az indiai tanok a karma törvényének neveznek.

Individuális karma

A szanszkrit karma szó szerinti jelentése „tett” vagy „cselekedet” (akció), egyidejűleg azonban „hatás, következmény” (visszahatás) jelentéssel is bír. A karma törvénye arra utal, hogy minden cselekedet ebben a világban rövid vagy hosszú távú következményeket okoz.

Mivel ezen a világon minden ember folyamatosan cselekedeteket hajt végre, azaz „karmát” hoz létre, az akció-reakció (hatás-visszahatás) eme törvénye alá tartozik, mely mindenki számára, a maga cselekedeteinek (örömöt vagy szenvedést okozó) megfelelő jövőbeli (örömmel vagy szenvedéssel teli) következményeket határoz meg.

Amikor egy személy karmájáról beszélünk, azokra az előre meghatározott reakciókra gondolunk tehát, melyek az illető szabad akaratából elkövetett korábbi cselekményeinek hatására (azok reakcióiként) következtek be.

A karma kauzáltörvénye nem csupán egy keleti teória; természeti törvény, mely ugyanolyan kikerülhetetlenül hat, mint az idő vagy a gravitáció törvénye. A karma-törvény a Bibliában is számos helyen említésre kerül. Például: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is.” (Gal 6:7) „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” (Jézus hegyibeszéde Mát 7:1-2)

A köznyelvben is ismertek olyan szólások, melyek a hatás-visszahatás törvényszerűségére utalnak: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” vagy „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát”. Vagy ahogy a német költő Novalis (1772-1801) egyik pársorosában fogalmaz: „Nem én választom-e magam mind a sorsaimat már örök idők óta?”

Az isteni törvény értelmében tehát, minden akciót, melyet az ember végrehajt, követ egy annak megfelelő reakció, és jelen, illetve korábbi életeink valamennyi karmikus reakciójának összessége „hozza létre” a „sorsot”.

Az akció-reakció ezen törvénye nemcsak a fizikai (azaz az 1687-es klasszikus newtoni mechanika harmadik axiómája szerinti) területen, hanem az emberi tevékenység minden területén érvényes. Így kapjuk jó tetteinkért, azaz segítő és szeretetteli tetteinkért, de azokért is melyekkel fájdalmat és szenvedést okoztunk más élőlényeknek, előbb vagy utóbb az azoknak megfelelő karma-reak-ciókat, mégpedig individuálisan is, és kollektíven is, mint társadalom.

A karma-törvény megértésénél alapvető az a felismerés, hogy minden élőlény lélekkel rendelkezik, ez azt jelenti, hogy azok nem egyszerűen „csak” halandó testek. A már említett Bhagavad-Gita leírja, hogy a spirituális (nem anyagi) lélek a tudat forrása, mely a teljes testet áthatja és azt egyáltalán élővé, életképessé teszi. Amikor a lélek elhagyja, illetve el kell, hogy hagyja a testet, akkor beszélünk „halálról”. Egy lélek testének idő előtti elpusztítása, amiről az állatok megölése esetében szó van, az emberek számára olyan tett, ami nem marad következmények nélkül, mindenekelőtt, ha az embernek nem feltétlenül a túléléséhez van szüksége erre a húsra.

Bár minden élőlényt lélek tölt el, az ember rendelkezik a tudatos döntés szabadságának különleges tulajdonságával. Ezzel a szabadsággal együtt egyidejűleg azonban a felelősséget is viseli mindazért, amit tesz, és cselekedeteiben ezzel a karma törvénye alatt áll. Ezért várható el az embertől, hogy megértse az élet magasabb alapelveit — mint például a karma törvényét és a minden élőlény tiszteletének etikai parancsát —, valamint ezek szellemében cselekedjen, hiszen a „nemtudás”, valamint a „nem tudni akarás” nem véd meg a következményektől.

A vegetáriánusok nem ölnek szintúgy élőlényeket?

Ebben az összefüggésben gyakran teszik fel a következő kérdést: a vegetáriánusok nem ölnek szintén élőlényeket, mégpedig növényeket? Nem ölünk-e meg mindannyian tudtunkon kívül újra és újra élőlényeket, például, ha rálépünk véletlenül egy hangyára? És: az állatok is megölnek más állatokat, hogy életben maradjanak, vagy nem?

A kérdés, hogy vajon a vegetáriánusok nem ölnek-e meg ugyancsak más élőlényeket, hogy táplálékhoz jussanak, nem minden alap nélküli; azonban először mégis le kell szögezni, hogy a növényi táplálék nagy része nem igényli az érintett növény megölését. A gyümölcsöket, magvakat a fák gazdagon biztosítják anélkül, hogy elpusztulnának a gyümölcsszedéskor, a gabonafélék pedig már elhaltak és szárazak, amikor learatják őket; az ölés kérdése tehát csak néhány saláta és gumós zöldség esetében merülhet fel.

Másodszor pedig nyilvánvaló, hogy ez az ölés semmilyen szinten nem hasonlítható össze az állatok leölésével. Aki ebben kételkedik, az képzelje csak el, hogy vajon egy gyerek számára ugyanaz lenne-e egy répát kihúzni a földből, mint egy tehenet levágni?

Harvey Diamond, a világhírű bestseller, a Fit for Life szerzője ebben az összefüggés-ben a következőt írja: „Tegyen csak egy almát és egy nyulat a gyerek kiságyába. Ha a nyulat megeszi és az almával játszik, akkor veszek önnek egy új autót.”

Egy állat megölése és egy növény leszakítása között tehát határozott különbség van, amit érzelmileg is könnyen észlelhetünk. Ha valaki, aki eszik húst, és azzal az érvvel hozakodik elő, hogy „a vegetáriánusok szintén ölnek”, akkor ez esetben vagy süket mellébeszélésről van szó annak érdekében, hogy az illető saját húsevését igazolja, vagy nem következetes gondolkodásról. Hiszen ha valóban annyira a szívén viselné a növények és az állatok sorsát, akkor igazán le kellene mondania a húsevésről.”

Egy vegetáriánus jóval kevesebb szenvedést okoz, mint egy húsevő, mivel a vegetáriánusok nem vesznek részt állatok milliárdjainak szisztematikus kizsákmányolásában. Ráadásul a vegetáriánus táplálékhoz sokkal kevesebb növényre van szükség, mint a „hústermeléshez”.

Vitathatatlan, hogy itt a Földön végső soron lehetetlen az erőszak és az „ölés” minden formájának elkerülése. Azonban mégis óriási a különbség egyrészt a nem szándékos ölés — mint amilyen például a már említett hangyára való rálépés — és bizonyos növények vegetáriánus táplálkozásból fakadó „szükségszerű megölése”, másrészt az állatok kitervelt, felesleges és teremtésellenes levágása között.

forrás: Ronald Zürrer és Armin Risi Vegetáriánus élet -Minden, amit tudni szeretnél a húsmentes életmódról című könyve (Mandala-Véda Kiadó 2007)

error: