Vérszívó lényeket szinte mindig ismert az emberiség. Az Odüsszeia lelkei vérre gyülekeznek, s nincs nagyobb vágyuk, mint vért inni.

A vér az élet, az elsőrendű lélekhordozó. A Biblia (Gen. 9.4) szerint Isten mindent étekül adott az embereknek, de figyelmeztette őket:

„A húst az őtet éltető vérrel együtt meg ne egyétek!”

Az egyiptomi hit szerint – írja H. Kees – a halottat azért kell megcsonkítani, hogy kísértetét a vámpírrá válásban megakadályozzuk.

Ovidius „Fasti”jában éjjel vérszívó démoni madarak röpködnek a csecsemőket riogatva: (VI. 131–138., Gaál L. fordítása):

Kapzsi madársereg él…, nem, amely Phineus
lakomáját
elragadozta; de csúf fajzata tőle ered:
Nagy feje van, kiülő szeme, csőre rabolni kiváló,
körmei horgasak és szürke a tollazata.
Éjszaka száll, csecsemőt rabol el, ha hiányzik a
dajka,
bölcsőből kiragadt testüket összeveri.
Kisgyerekek beleit szétmarcangolja a csőre
s hosszú kortyokban szürcsöli torka a vért…

Megjegyzendő, hogy valóban vannak vérszívó állatok, a szúnyogtól a piócáig, sőt van egy olyan állat is, egy denevérféle, akit meg egyenesen vámpírnak neveznek.

Ennek három neme ismert, a desmodus, a diphylla és a diaemus, de tudni kell, hogy korántsem minden denevér vérszívó.

A denevérnek sajátos szerepe lett azután vámpír külsejének kialakításában annak ellenére, hogy igazán nem veszélyes lény.

Folytatva tehát gondolatmenetünket: vérszívó démonok és kísértetek már ősidők óta röpködnek képzeletünk világában.

A vámpírok virágkora azonban nem az ős- vagy ókorra tehető, hanem meglepő módon a felvilágosult tizennyolcadik századra.

Nézzük, mi is történt 1732-ben, a magyar délvidéken.

Ráth-Végh István „A könyv komédiája” című munkájában (Bp. 1967. 338. oldaltól) részletes leírását adja e vámpírőrületnek.

Kimutatja azt is, hogy a magyarországi vámpír-ügyek voltaképpen nem is Magyarországon zajlottak, hanem Szerbiában, azaz a határőrezredek területein: az egyik, az 1725-ös a Száva-menti Gradiskán, azaz Kisolova községben, a másik, a híresebb, 1732-es Medvedia községben esett meg.

Röviden arról van itt szó, hogy a szerb falvakban egy, illetve, a második esetben, huszonkét vámpír jelent meg s – Ráth-Végh kifejezésével – „szivattyúzni” kezdte a lakosok vérét.

Ezt hamar megelégelték a nyomorultak, s császári vizsgálatot kértek az ügyben.

Az első esetben kiderült, hogy egy Plohojovicz Petar nevű paraszt volt a bűnös, kinek testét rögtön ki is ásták s csodák csodája épnek találták.

A gaz Plogojovicz kilenc ember halálát okozta oly módon, hogy torkukat átharapta és vérüket kiszívta.

Miután a holttestet nyárssal átverték és elégették, az epidémia egy csapásra megszűnt. Noha már ez az eset is bejárta a külföldi sajtót, az igazi szenzációt a huszonkét medvediai vámpír 1732-es esete jelentette.

A belgrádi katonai parancsnokság ez esetben már egész szakértői bizottságot küldött a helyszínre, amely természetesen igazolta a parasztokat: a temető csak úgy nyüzsgött a jó karban lévő holtaktól: következésképp a hullák éjszaka előbújtak és volt szomszédaik vérét hörpölve gondoskodtak táplálékukról.

Az eset híre különféle jegyzőkönyvek és bizonyítványok kíséretében hamarosan eljutott Bécsbe.

Óriási volt az izgalom, az európai újságok pedig, kellően összezavarva, boldogan tálalták a véres részleteket.

A császár később rendeletileg nyilvánította az ügyet babonás marhaságnak, ám ez sem vetett gátat a vámpír-irodalom elburjánzásának.

Csupán 1732-ben 12 mű jelent meg a tárgyról, nagyobbrészt tanult, tudós emberek munkája, de a későbbiekben sem csökkent a téma népszerűsége.

A leghíresebb összefoglaló mű e tárgyban Calmet „Dissertations sur les apparitions des… revenans et vampires de Hongrie, de Bohéme de Moravie et de Silésie” c. munkája, mely Párizsban, 1746-ban jelent meg.

A vámpírok fölötti tudományos vitát ugyan e mű lezárta, de a vámpír-pereket még a század végéig folytatták, s folytatták a békés holttestek elégetését is.

Magyarországon korábban ismeretlen volt a vérszívó vámpír alakja. A mai magyar néphit is csak szláv vidékek szomszédságában ismeri egyes változatait, így pl. a norát, ezt a kis emberkét, ki négykézláb mászva szívja el a csecsemők elől a tejet, s ha az nincs, a vért.

Másutt üszögös gyerek néven ismert hasonló lényecske.(A nora szó valószínűleg a román moroiuból ered, s érdekes, hogy ez meg az indoiráni mara – ördög – szóval áll kapcsolatban.) A két említett típus közül csak az utóbbi kísértet, mégpedig kereszteletlen elhalt csecsemő kísértete.

Érdekes azonban, hogy míg a korábbi vérszívók – a Luther „Asztali Beszélgetései”-ben említettek is – egyértelműen démonok voltak, a tizennyolcadik századi vámpír már kísértet!

Magyarországnak tehát – a közhiedelemmel ellentétben – olyannyira semmi köze a vámpírokhoz, hogy még a vámpír szót is a szláv nyelvek valamelyikéből vettük át.

(A wampir kifejezést a német szakirodalom 1732-ben terjesztette el, addig e szó ismeretlen volt Európában. A vámpírok felbukkanásának az lehetett az egyik alapvető oka, hogy a szerb délvidék a megelőző években szabadult föl a török alól s került az európai vérkeringéshez kapcsolódó Osztrák Birodalomhoz.)

Ennek ellenére a 18. században elég sok vámpírper zajlott hazánkban. Már 1709-ben van rá adat (?), hogy az erdélyi pestist a vámpíroknak tulajdonították.

A vámpír azért terjeszthet pestist, amiért a hulla is, sőt, egész egyszerű úton: vérmérgezést is okozhat.

A román történelemben, mely a mienkhez hasonlóan bővelkedik rémségekben, több Dracul melléknevű uralkodót vagy urat is nyilvántartanak.

1742-ben Deésen zajlott le nevezetes vámpír-pör, eredmény nélkül, ám 1756. szeptember 19-én Brassóban egy Golgumánné nevű asszony holttestét kiásatták, nyilvánosan lefejezték és elégették, mert a hölgy kísértete vérszívni visszajárt.

Az is előfordult a hisztéria közepette, hogy csupán azért égettek meg egy hullát, mert jól nézett ki!

Mária Terézia egy morvaországi eset kapcsán, a neves orvos, Van Swieten tanácsára, kénytelen volt elrendelni, hogy a jövőben csak orvosszakértői vizsgálat után szabad hullát vámpírság gyanúja miatt elégetni.

Ugyanakkor kiadták Van Swietennek a kérdést tárgyaló, nagyrészt fölvilágosult brosúráját is „Tractatus de vampyris” címmel (Bécs 1755).

Ennek ellenére épp a következő években olyan fokra hágott a lelkesedés – elsősorban a délvidéken és a románok lakta vidékeken, hogy 1784. okt. 7-én újabb császári rendeletben kellett a vámpírhullák kiásását és egyáltalán a vámpírhitet megtiltani.

(A vámpírok hulláját, illetve a bennük található nedveket még gyógyításra is használták egyes okos emberek, képzelhetjük, milyen eredménnyel.)

Mire a vámpírság iránti tudományos érdeklődés kifulladt, a tárgyon csámcsogó szépirodalmi alkotások sora született meg.

A legnevezetesebb vámpírmotívummal dolgozó szerzők közt első helyen hadd említsük meg Goethét (Braut von Korinth) s a nyomában tolongó számtalan művészt, köztük E. T. A. Hoffmannt, J. W. Polidorit, P. Mérimée-t, T. Gautier-t, Gogolt, Turgenyevet, Le Fanu-t vagy Mikszáth Kálmánt, a „Kísértet Lublón” szerzőjét.

A filmművészet azután, Bram Stoker, „Drakula” c. remekművére támaszkodva új lendületet adott a vámpírkarriernek.

1913 óta mutatnak be Drakula-filmeket F. Murnau-tól (1922) Roman Polanski-ig nagyobbnál nagyobb sikerrel.

Itt érdemes megállni Drakula közismert alakjánál. A név maga román, drac annyit tesz, hogy ördög.

A román történelemben, mely a mienkhez hasonlóan bővelkedik rémségekben, több Dracul melléknevű uralkodót vagy urat is nyilvántartanak.

Az egyik legnevezetesebb közülük Vlad Dracul volt, aki az 1438-as török támadást vezette Albert királyunk ellen.

Vlad Lászlót jelent, tehát a neve úgy fordítható, hogy Ördögi László, egyébként Havas-alföld vajdája, a Sárkányrend lovagja és Zsigmond korábbi hűbérese volt.

Drakula azonosítását Harmening végezte el „Der Anfang von Drakula” (Königshausen 1983) c. tanulmányában.

Annyi bizonyos, hogy Stoker meglehetősen összekeverte a helyeket és időket, s végül is ő volt a ludas abban, hogy Drakulát mindmáig erdélyi illetőségűnek tartja a közvélemény.

A könyvből készült film azután, hollywoodi lévén, még kevésbé törekedett a történelmi hitelességre. (A Dracula név egyébként az angol nyelvűeknek remek asszociációkra ad alkalmat, hiszen a dragon szó már eleve ijesztő – sárkányt jelent –, a drag „vonszolni”-t jelent, és egyáltalán, minden szó, ami a-ra végződik, már eleve egzotikus.)

Most már eleget tudunk a vámpírról ahhoz, hogy összefoglalva elmondhassuk, ki is ő: A vámpír tehát olyan szláv eredetű kísértetképzet, aki előjön a sírjából és élő emberek vérét szivattyúzva – általában nyakukba vagy mellükbe harapva – tartja magát jó karban.

Fontos tehát megjegyezni, hogy a vámpír kifejezetten halott ebben a 18. században fölbukkant alakjában, tehát kísértet vagy legalábbis visszatérő halott.

Az eredeti képzetek szerint olyan ember válik vámpírrá, aki életében bűnt követett el, vagy temetetlenül, esetleg megáldozatlanul fekszik a földben.

Ha ma a vámpírt magunk elé képzeljük, fekete denevérszárnyakkal röpködő, sápadt, kiálló szemfogú úriembert láthatunk magunk előtt – mai képzeteink tehát kifejezetten a mozibeli Drakulához tapadnak, ki külsejét egy félreértett denevértől nyerte.

Az eredeti vámpír nem feltétlenül ilyen csúf: sápadtnak sápadt, hiszen hulla, de van csinos, sőt gyönyörű vámpírlány is, mint J. S. Le Fanu (1814–1873) szépséges Carmillája.

A vámpírok gonoszak, s nem tudni, azért isznak-e vért, mert azok, vagy azért lesznek azok, mert vért isznak. A vérivás – s ebben mindenki egyetért – eleve gonosszá teszi az embert, vadállativá teste és lelke szerint egyaránt.

Faustina, Marcus Aurelius császár felesége például – állítólag – vért kóstolt, mégpedig embervért, s meg is lett a következménye, mert szörnyű utódot szült: Commodust, a vérengző zsarnokot.

Szóltunk arról is, hogy a vámpír betegséget, járványt terjeszt, s arról is, hogy a vámpírhullában talált vér viszont gyógyító hatású.

Mindez nem annyira gyakorlati okokkal, mint inkább avval a képzettel magyarázható, hogy a túlvilággal való érintkezés erőt adó, de pusztító is egyben.

Felhasznált irodalom: Magyar László András: Bevezetés a kísértettanba című könyve

Kövess minket a Facebookon!

error:
Send this to a friend