A helyiek olyan komolyan gondolták mindezt, hogy félelmükben még a szerencsétlen férfi sírját is kiásták, csakhogy hegyes karóval döfhessék át annak holttestét.
A történelem lapjain időről időre felbukkannak olyan történetek, amelyek túlnőnek a maguk korán, s a néphit, a félelem és a misztikum segítségével élnek tovább. Az egyik legismertebb ilyen eset a Petar Blagojević-féle vámpír-rejtély, amely a 18. század elején rázta meg a Habsburg Birodalom déli vidékeit.
Egy kicsiny szerb falu, Kisilova (ma: Kisiljevo, Szerbia) vált a középpontjává annak a különös eseménysorozatnak, amelyet sokan az európai vámpírlegendák egyik legkorábbi, dokumentált forrásaként tartanak számon.
A halott, aki nem akart halott maradni
1725 nyarán Kisilovát különös halálesetek rázták meg. A falusiak egymás után betegedtek meg, majd rövid szenvedés után meghaltak – de nem ez volt a legfélelmetesebb. A helyiek állítása szerint az áldozatok haláluk előtt mind ugyanazt mesélték:
Éjszakánként megjelent náluk a pár héttel korábban eltemetett falubeli Petar Blagojević. A férfi – elmondásuk szerint – az ajtóik előtt állt, és fojtogatta őket, amíg azok eszméletüket nem vesztették.
A pánik gyorsan elharapózott. A falu lakói meg voltak győződve róla, hogy Blagojević a sírban sem lelt békére, ezért éjjelente visszatér, hogy elszívja az élők életenergiáját. A problémán a hagyományos vallási rítusok és imák sem segítettek, a félelem pedig odáig fajult, hogy a falusiak először a helyi paphoz, majd az osztrák közigazgatás képviselőjéhez fordultak segítségért. (A térség ez idő tájt a Habsburg Birodalom fennhatósága alá tartozott.)
A hivatalos vizsgálat: egy halott, aki „életjeleket” mutatott
A birodalmi hatóság Johann Flückinger katonai orvost küldte a helyszínre. Flückinger precíz, katonás ember volt, akitől távol álltak a misztikus történetek és babonák. A pap és a falusi elöljárók jelenlétében felnyitották Blagojević sírját, ám a megrendítő látványra egyikük sem volt felkészülve.
A feljegyzések szerint a koporsóban lévő test alig mutatta a bomlás jeleit, bőre ép volt, arca „egészséges, pirospozsgás színű”, a szakálla és körmei pedig mintha tovább nőttek volna. A szája körül friss vér nyomait vélték felfedezni. A szemtanúk egybehangzóan állították: a test sokkal inkább egy alvó emberére hasonlított, mint egy halottéra.
Flückinger mindezt részletes jelentésben foglalta össze, amelyet később Bécsbe is eljuttatott. A dokumentum a mai napig elérhető, és sokan ezt tartják az egyik legkorábbi, hivatalos forrásnak a vámpírhiedelmek történetében.
A korabeli források szerint, a helyi hagyományoknak megfelelően, a falusiak azt követelték, hogy a holttestet üssék át karóval, megakadályozva Blagojević további visszatéréseit. Bár Flückinger a tudomány embereként ellenezte ezt az eljárást, a közösség nyomására végül belement a dologba. Amikor a karó a testbe fúródott, a tanúk szerint „a testből friss vér tört elő, és egy mély, hörgő hang hallatszott, mintha a holttest lélegzett volna”. Ezután a testet elégették, a hamvakat pedig a Duna vizébe szórták.
Blagojević esete bejárta Európát
Az ügy nem maradt a régió határain belül. Flückinger beszámolója néhány hónap alatt bejárta Európát: megjelent a bécsi újságokban, majd német, francia és angol lapok is átvették a történetet. Az „újraéledt halott”, a „vérszívó ember” híre olyan vihart kavart, hogy rövid idő alatt „vámpírjárványról” kezdtek beszélni a kontinensen.
A következő években több hasonló esetet is feljegyeztekl – főként Szerbia, Morvaország és Lengyelország határvidékén. A leghíresebb talán a Arnold Paole-féle eset volt (1726), amely még inkább megerősítette az emberekben a hitet, hogy a vámpírok valóban köztünk járnak.
Ekkoriban született meg az a szó is, amely azóta világszerte elterjedt: vámpír – a szerb „вампир” (vampir) szóból, amelyet először éppen Blagojević történetének beszámolóiban használtak.
A vámpírhit mély gyökerei
A vámpírhiedelmek persze nem Blagojević esetével kezdődtek. A halál és az élők világa közti határ mindig is homályos volt az emberi képzeletben. A balkáni népek hite szerint, a lélek sokszor a halál után se lel nyugalmat, így aztán az erőszakos vagy hirtelen halált halt ember lelke visszajár, hogy befejezze elvégzetlen földi dolgát.
A hiedelem úgy tartja, az ilyen halott „nem tudja elengedni a földi világot”, és éjszaka tér vissza az élők közé. A vámpírrá váláshoz elegendő volt, ha valakit helytelenül temettek el, ha a holttestet állat – például macska vagy kutya – érintette, vagy ha az illető halála után nem hajtották végre a szükséges szertartásokat.
Ebben a világképben a vámpír nem démon volt, hanem egy eltévedt lélek – olyan ember, aki valamiért nem tudott átlépni a túlvilágra, és energiát, vért, életerőt kellett szívnia, hogy fennmaradjon e határmezsgyén.
Petar Blagojević emléke ma is él
Háromszáz évvel később Kisiljevo csendes, jelentéktelen település, de a faluban még ma is gyakran emlegetik Petar Blagojević történetét. A helyiek szerint, ő volt az első „vámpír”, akit karóval pusztítottak el, s ezzel indult útjára az egész Európát meghódító vámpírhiedelem.
A modern ember hajlamos a történetet a tudatlanság számlájára írni, de a régi krónikák mögött mélyebb emberi igazság rejlik. Blagojević legendája a félelemről szól – arról, hogy az élet és a halál közötti határ milyen törékeny. És arról is, hogy az ember minden korban megpróbálja valahogy megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
