Az ausztráliai Kakadu Nemzeti Parkban az Ubirr sziklánál van egy szent hely, amely a Szivárványkígyó-galéria nevet kapta.

Egy egyszerű, de színes ősi sziklafestmény látható itt, amely egy magányos sziklán csúszó-mászó kígyót ábrázol.

Bár a kígyó a szó szoros értelmében nem szivárványszínű, a világteremtés korának – amelyet a bennszülöttek „álomidőnek” neveznek – azonban erőteljes motívuma.

A festmény az ősi bennszülött művészet egyik legrégebben ismert képe, de a szivárványkígyó ma is kulturális befolyással bír az ausztrál őslakosok között.

A szivárványkígyó néhány beszámoló szerint vagy egy kiszáradt folyómederben lévő vizes üregből emelkedett ki, vagy az égből szállt alá az álomidőben, és így teremtette meg az életet, a vizet és a termékenységet.

A kontinensen végigcsúszva a mozgásával hozta létre a szakrális ősi táj völgyeit, hegyeit és vízi útjait. A földön átkelve a szivárványkígyó dalával keltette életre a sziklákat, növényeket, állatokat és az embereket.

A dalvonalként vagy álomnyomként ismert út, amelyet bejárt, az egész Ausztráliát átszelő és behálózó szent, láthatatlan ösvényekké vált.

A különböző helyi mitológiákban a kígyó lehet nőstény vagy hím, sőt kétnemű is, és különböző neveken ismerik – például Julunggul, Kun-manggur, Ungar vagy Yurlunggar.

Néhány tudós szerint a kígyó és a szivárvány közötti kapocs az évszakok körforgását és a víz fontosságát jelképezi az emberi életben.

Ha szivárvány látható az égen, azt mondják, hogy a szivárványkígyó az egyik vizes üregből egy másikba költözik, és ilyenkor feltölti a vízkészleteket, útja során pedig patakokat és mély csatornákat váj a talajba – ez magyarázza, hogy bizonyos vizes üregek az aszály során sem száradnak ki.

A kígyó ereje nélkül nem esne az eső, és a talaj végleg kiszáradna. A szivárványkígyót vélik felfedezni a hold udvarában is, amelyet az eső jelének lehet tekinteni, és isteni gyógyereje van.

Vele hozzák összefüggésbe a kvarckristályokat és a kagylóhéjakat, amelyeket a kígyó erejének megidézésére használnak a szertartásokban.

Az Észak-Ausztráliában található Arnhem Land síkságon élő bennszülöttek még ma is azt mondják, hogy a kígyó látható szivárvány formájában az égen, a gyöngyház színeiben és a fény játékában a vizes üregek felett.

A szivárványkígyót összekapcsolják továbbá az emberi vérrel, különösen a menstruációs ciklussal, valamint azokkal a vér-szertartásokkal, amelyeket valaha az ősi anyaisten, Kunapipi tiszteletére tartottak, aki a földig követte a szivárványkígyót, és megteremtette az embereket, a növényeket, az állatokat és a rovarokat.

A női menstruációs ciklusról hagyományosan azt tartják, hogy a szivárványkígyó szemében szent. A szivárványkígyóról szóló legismertebb bennszülött mítosz a Wawalag-nővérek története, amely szerint a nővérek és leszármazottaik éppen átkeltek a földön, amikor az idősebb nővér gyermeknek adott életet, és a vére befolyt abba a vizes üregbe, amelyben a szivárványkígyó élt.

A kígyó a szag nyomán eljutott a kunyhójukban alvó nővérekhez, bekúszott az ajtónyíláson, és felfalta a nőket és a gyermekeiket.

Miután megcsípte egy hangya, a kígyó felöklendezte a nővéreket, és így keletkezett Arnhem Land. Ezt a menedékhelyet ma is női területként tisztelik, bár a turisták kedvéért már lazítottak a szabályokon.

A szivárványkígyó az afrikai mitológiában

A szivárványkígyó a teremtés fontos részeként bukkan fel számos afrikai mitológiában, többek között Beninben, Nigériában és a Kongó vidékén, de szerepel Haitin, Polinéziában és Pápua Új-Guineában is.

Ha igazak a feltételezések, miszerint az ausztrál őslakosok valójában Afrikából vándoroltak el és érkeztek Ausztráliába körülbelül 50 000 évvel ezelőtt, valószínűleg ők vitték magukkal a szivárványkígyó archetipikus képét akár szájhagyomány útján, akár a kollektív tudattalanjukban. Aztán, ahogyan idővel fokozatosan belakták a kontinenst, ezek az ősi népek több száz különálló csoportra szakadtak, és mindegyik saját nyelvet és kultúrát alakított ki.

A benini fon nép hite szerint a szivárványkígyó, amelyet Ayida-Weddo néven ismertek, egy androgün teremtő istenséget, Nana Bulukot szolgálta azzal, hogy fenntartotta az eget.

Egy másik nyugat-afrikai mítosz arról szól, hogyan mentette meg egy 7000 gyűrűt formázó hatalmas, föld alatti kígyó a földet attól, hogy belezuhanjon a feneketlen tengerbe. Csillagokat hintett az égboltra, villámokat szórt a földre, és kiengedte a szent vizeket, hogy élettel töltsék meg a bolygót.

Az első esőkkel szivárvány jelent meg az égen, és párosodott a kígyóval. Az általuk létrehozott szent nektár lett a nők teje és a férfiak magja.

A kígyó és a szivárvány tanította meg az emberiséget a vér és az élet – a menstruáció és a szülés – közötti kapcsolatra és a vér-szertartások vudu szentségére.

Az őslakosok az álmodások során énekkel, zenévelés tánccal teremtik újjá a szivárványkígyó történetét, amint felfalja a Wawalag-nővéreket.

A Szivárványkígyó Fesztivál évente megrendezett zenei fesztivál Ausztráliában, az ősi mítoszok és képek pedig ma is ihletetten jelennek meg az őslakosok műalkotásaiban.