Walter Marino Rizzi – Látogatók egy másik galaxisból

A második világháború során Walter Marino Rizzi repülőgép-szerelőként dolgozott, valamint tolmácskodott az itáliai és német egységek között. A későbbiekben egy autóértékesítő cég kereskedelmi képviselője volt az olaszországi Bolzanóban, de az ő hatáskörébe tartoztak a Dolomitok és Dél-Tirol is. 

1968 júliusának egyik szombatján éjfélkor, miután az estét San Cassianóban együtt töltötte holland barátnőjével, beült a kocsiba és a Gardena-, és Sella-hágókon keresztül Campitellóba indult, ahol a férfi nagynénje a Sport Hotelt vezette. Úgy tervezte, hogy ott fogja tölteni az éjszakát.

– Az idő nem volt túl jó, és csak nagy ritkán láttam egy-egy csillagot — kezdte a beszámolóját Rizzi, melynek angol nyelvű verzióját 1980-ban adta át Lou Zinsstagnak.

– Minden sűrű ködbe burkolódzott, többször is meg kellett állnom, mert egyszerűen nem láttam az utat. Ezért egy idő után úgy döntöttem, hogy az első alkalmas helyen megállok, és a kocsiban alszom.

Miután elhagyta a Grödner-hágót, talált egy megfelelő helyet — egy homokbányát az út mentén, ahol leparkolt a kocsijával. Hajnali egy óra körül hirtelen felébredt. Erős égett szagot érzett. Azt gondolta, hogy a Fiat 600-as fogott tüzet — talán egy rövidzárlat miatt. Ellenőrizte a motort, de mindent a legnagyobb rendben talált.

Amíg azonban körbesétálta az autót, feltűnt neki, hogy az út túlsó felén, mintegy 500 méternyire tőle, egy erős fény szűrődik át a köd résein.

– Olyannak tűnt, mint egy kivilágított hotelterasz, de a környéken nem volt szálloda — egyáltalán semmi sem volt. Nagyon jól ismertem a helyet, több száz alkalommal áthaladtam már itt. Ekkor egy pillanatra tisztán kivehetővé vált minden, és láttam, hogy egy hatalmas objektum fürdik abban a különös, fehér fényben!

Egy lejtő ereszkedett alá az út szélétől, én pedig fogtam a zseblámpámat, és elindultam arra, amerre az óriási tárgyat láttam. Ahogy közeledtem, egyre többet és egyre tisztábban láttam, és a köd is egyre gyérebb lett. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem féltem, de borzalmasan izgatott voltam!

A csészealjnak gyönyörű ezüstös színe volt, nagyjából nyolcvan méter lehetett az átmérője, és három lábon állva mintegy két méternyire lebegett a talaj fölött. A kiinduló pontjuknál a lábak átmérője is jó két méter lehetett. Minden abban a bolyhosan gomolygó fehér ködben fürdött, és intenzív égett szagot lehetett érezni.

Amint három méternyi közelségbe kerültem a koronghoz, hirtelen leblokkoltam, mintha a testem 1000 kilót nyomott volna, képtelen voltam megmozdulni, és még a lélegzetvétel is komoly nehézségekbe ütközött. Az üvegkupola a korong tetején fényesen ki volt világítva, és láttam, hogy két lény néz le rám! A korong jobb oldalán egy hengeres testű robot állt, nagyjából két és fél méter magas, három lábbal, és négy karral a korong peremét fogta és körbe forgatta. A korong aljában ekkor kinyílt egy csapóajtó, ibolyaszínű és narancssárga fényt árasztott magából, majd egy testhez simuló ruhát viselő alak bukkant fel rajta keresztül!

Az alak olyan 160 centiméter magas lehetett. Tőlem egy méternyi távolságban megállt, majd felemelte a jobb kezét. Nem tudnám leírni az érzést, amely hatalmába kerített, amikor belenéztem ennek a teremtménynek a gyönyörű szemébe: különös, lágy érzés volt, szabadnak éreztem magam, olyan könnyűnek, mint a tollpihe, és tökéletesen nyugodtnak. Miután a feje és nyaka szabadon volt az üvegsisak alatt, ami nem volt más, mint egy vállig érő kerek gömb, tisztán láthattam a vonásait.

A galaktikus küldött

Az idegen haja nagyon rövid volt, világosbarna színű, és szinte prémként hatott. A miénknél kissé távolabb elhelyezkedő, gyönyörű, enyhén ferde metszésű szeme volt, mint a macskának; a fehérje a világos mogyorószínre hasonlított, a szivárványhártyája zöldeskék volt, a pupillák pedig megállás nélkül összehúzódtak és kitágultak — amúgy kerek alakjuk volt, de amikor összehúzódtak, oválisak lettek, mint a macskáé. Az orra nagyon apró volt, szintén mint a cicáké.

Parányi volt az ajka is, és amikor elmosolyodott, láthatóvá váltak hihetetlenül fehér és szabályos fogai is. A világos, olíva színű bőr simasága a gumit idézte fel bennem; s amikor elfordította a fejét — majdnem kilencven fokos szögben is képes volt erre — nem jelentek meg ráncok a nyakán. A válla nagyon széles volt, míg a csípője keskeny. Legelőször mégis a karja és a lába vonta magára a figyelmemet, miután kissé különbözött a miénktől: a csípőtől térdig húzódó szakasz jóval hosszabb volt, mint a térd alatti, a boka formája pedig leginkább a lovakat idézte.

Így nézhetett ki a különös, “macskaszemű” látogató, Rizzi leírása alapján

A karja is jócskán hosszabb volt — a felső szakasz itt is aránytalanul hosszabbra nyúlt az alsóhoz képest de a kezét nem láthattam túl jól, mert bár kesztyűt viselt, úgy tűnt, nagyon hosszú ujjai vannak. Olaszul megkérdeztem tőle, honnan érkezett, és amint kiejtettem a kérdést, a válasz máris ott volt az agyamban, mintha mindig is tudtam volna.

A planéta, ahonnan jött, nagyon távol van a mi galaxisunktól, és mintegy tízszer akkora méretű, két napja van, egy óriási, és egy kisebb másik. A napjaik hosszabbak, mint a miénk, és egyharmadával kevesebb világosság jut nekik, bár az éjszakák nagyon rövidek. A bolygójuk növényzete nagyban hasonlít a miénkére, de nekik roppant erdőségeik és nagyon magas hegyeik vannak. Náluk is megtalálható a két fagyos sarok, a köves sivatagok, és a miénkéhez hasonló állatok, bár ez utóbbiak méretében és testfelépítésében van némi differencia.

Gondoltam, megkérdezem, hogyan is élnek, és abban a pillanatban már meg is kaptam a választ. Egy kicsit megmozdította ugyan a száját is, de a hangját nem hallottam. A válasz az agyamban formálódott — azt hiszem, mentális telepátia útján. Elmondta nekem, hogy ők nem dolgoznak, minden automatizált, mindenki egyenlő és megkapja, amit akar. Vannak majomhoz hasonló lények, akik elvégzik az olyan alantasabb munkákat, mint a gyümölcsök és zöldségek termesztése, a terménybetakarítás, és így tovább.

Nem fogyasztanak húst, így mi az ő számukra szinte állatok vagyunk… Betegségek nem léteznek náluk, már régen túljutottak ezen a szakaszon. Megkérdeztem tőle, hogy miért olívazöld a bőre színe. Ő erre azt válaszolta, hogy a szín, amit látok, nem valóságos, miután a mi rendszerünk magnetikus színérzékenysége sem azonos az övékkel — bár nem értettem, hogy ezzel pontosan mit is akart mondani. Feltételezem, ez azt jelenti, hogy a színek, amiket látunk, az elektromágneses színkép más frekvenciáján helyezkednek el.

Azt is elmondta nekem, hogy az ő szervezetük jóval egyszerűbb a miénknél: egyetlen emésztő csatornájuk van csak, és nélkülözik a belső zsigereket, amik nálunk megtalálhatóak. Szívük és tüdejük viszont jól fejlett, miután nagy mennyiségű levegőre van szükségük, hogy táplálják az agyukat, és megtisztítsák az ereikben áramló folyadékot, melynek összetétele nagyban különbözik a vértől. Ezen túl roppant erős az izomzatuk, hogy ellenálljanak a bolygójuk jócskán erősebb atmoszferikus nyomásának.

Valóban, amikor kilépett a korongból, és elindult felém, szinte ugrándozva közeledett, úgy, ahogy a Holdon sétáló űrhajósaink… Továbbra is óriási hatással volt rám a szeme, és meg akartam tőle kérdezni, hogy férfi-e, vagy nő?… A szeme felcsillant egy pillanatra, majd mosolyogva kifejtette, hogy egyik sem, miután az ő fajfenntartási rendszerük nem a párosodáson alapul, mint a miénk. Miután közelebbről is megvizsgáltam, hogy lássam a felépítését, megértette velem, hogy a felépítése a bolygó által támasztott követelményeknek megfelelően alakult ki. A koponya teteje nagyobb volt, mint a miénk, miután az emberénél kétszer nagyobb agyat kellett befogadnia. Pusztán a gondolatai és az agyhullámai segítségével képes volt olyan dolgok megvalósítására, amelyeket mi még csak el sem tudunk képzelni…

Téridő folyósók

Mivel mindössze egy méternyire álltam tőle, többször is megpróbáltam megérinteni, de mindannyiszor megakadályozott ebben. Mindeközben a robot tovább ténykedett a korong külsején, ahol egyfajta rotor, vagy gyűrű helyezkedett el, ami két méternyire nyúlt ki a hajó törzséből. Bizonyos időközönként lebillent, a közepe pedig ponttá zsugorodott, miközben egyik fele az egyik, a másik a másik irányba fordult.

Megkérdeztem, hogy a hegyes csúcs a meteorok megsemmisítésére való-e. Megint elmosolyodott, és elmagyarázta, hogy ők nem semmisítik meg a meteorokat, hanem kikerülik azokat… A külső gyűrűnek nem volt más feladata, mint hogy lehetővé tegye számukra a meglátogatni kívánt bolygó légkörébe való belépést. Az űrben egy központi szállítóhajóval utaznak, ami a mágneses mezőn kívül helyezkedik el, és egy másik energiaforrást hasznosít. Az alakja hasonló ugyan, de az átmérője nagy, olyan öt kilométernyi. Ez el van látva kiszögellésekkel az olyan kisebb hajók hordozására, mint amilyet nekem is volt alkalmam megfigyelni, vagy az olyan nagyon kicsi korongok részére, melyek legénység nélküliek, s felderítési célokat szolgálnak.

Mivel ezek mágneses meghajtórendszerrel vannak ellátva, így a sebességüket nem korlátozza az atmoszféra, és immunisak a hőmérsékleti és egyéb környezeti viszonyokkal szemben. A központi korongon százával élnek a népükből, mintha otthon lennének: kimeríthetetlen tartalékaik vannak energiából és minden másból, amire szükségük lehet. Ezen túl a világűrben semleges csatornákon utaznak, így nem fenyegeti őket a veszély, hogy a bolygók magukhoz vonzzák őket, és így kerülik el az aszteroidákat és a halott planétákat.

Megkérdeztem tőle, milyen védekező eszközöket használnak, mire azt válaszolta, hogy képesek bármit lebomlasztani, akár hatalmas távolságokból is. Intett, hogy vegyek fel egy követ, és két méternyiről próbáljam megdobni vele a korong kupoláját. Felszedtem a kődarabot— olyan alakja volt, mint egy hatalmas burgonyának, és jó egy kilót nyomott —, kicsit hátrébb mentem, hogy jobb legyen a becsapódási szög, és eldobtam. Ahogy a kő közeledett a koronghoz, ibolyaszínű fénysugár csapott le rá, mire a kődarab szétrobbant, teljesen megsemmisült.

Csillagközi vágyak

Mindeközben a robot is befejezte ténykedését; egyre kisebb lett, a henger is elkeskenyedett, majd a korong közepéhez ment, ahol narancsszínű fény vetült rá, amitől lebegni látszott, végül felszállt a fedélzetre. Nyilvánvaló volt, hogy induláshoz készülődnek.

A kupolából a másik lény időről időre intett felém. Nem láthattam túl jól, de olyannak tűnt, mint előttem álló társa. A korong egész idő alatt abban a gomolygó, fehér fényben fürdött, amely nem vetett árnyékot, és nem is bántotta a szemet. Amikor azután érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg valamijüket, a lény visszautasított, mondván, hogy az számomra veszélyes lehetne. Akkora hatást gyakorolt rám, hogy még arra is megkértem, vigyenek magukkal, még az sem számít, ha többé nem térünk vissza.

Az UFO rajza, amellyel Walter Rizzi 1968 júliusában találkozott

Annyira felkavart a gondolat, hogy soha többé nem láthatom viszont, hogy sírva fakadtam: még le is térdeltem előtte, és úgy könyörögtem, vigyen magával… Valahányszor meg akartam ölelni, leblokkoltak. Ekkor intett, hogy álljak fel, és miközben a szeme különös fényben ragyogott, amitől melegség öntötte el a tagjaimat, az alábbiakat mondta:

“Nagyon bátor vagy, és kétségkívül nagyon szerencsés is. Először is, mert ha egy méternél közelebb jöttél volna, közvetlenül a korong alá, te is lebomlottál volna, ugyanis a rotor javítása folytán a mágneses mező nem nyúlt túl a korong peremén! Másodszor, mert lehetőséged nyílt rá, hogy szemtől szemben találkozz és beszélj velünk. Akárhogy is, se te, se más a bolygódról nem maradhat velünk — legkevésbé azért, hogy az űrhajónkon utazzon.”

Ekkor újra felemelte a karját, ahogyan korábban is. Éreztem, ahogyan egy ismeretlen erő hátrébb taszít, majd a lény visszasétált a korong alá, és eltűnt a fényesen világító kerek nyílásban. A kupolában még mindig ott volt a másik, aki felém integetett. Az erős fehér fény fakulni kezdett, én pedig megálltam — vagy még inkább megállítottak — háromszáz méternyire a korongtól; a kupola ekkor ibolyaszínben kezdett játszani, és a korong külsejét is átitatta az ibolya- és narancsszínű ragyogás.

Ezután körfűrészhez hasonló hangot hallottam, a korong két-három méter magasságba emelkedett, a lábak visszahúzódtak, majd a fények világos ibolyára váltottak, és egyre fehérebbek és fehérebbek lettek. Egy pillanatig olyan éles füttyszó harsant, hogy azt hittem, berepeszti a dobhártyámat; a korong rázkódni kezdett, mintha búcsút intene, majd a hajó lassan háromszáz méter magasságba emelkedett, ahonnét iszonyatos sebességgel kilőtt az égbolt felé!

Vissza a Földre

Csak álltam, reszketve, az arcomon pergő könnyekkel, és teljesen vigasztalannak éreztem magamat. Azután kezdtem ráébredni, hogy izzadságban úszom, és a levegő melegnek tűnt. Megérintettem a földet: az is melegnek bizonyult. A köd felszívódott, az égbolt csillagos volt, az éjszaka koromsötét. Megpróbáltam felkapcsolni a zseblámpát, de az nem működött, úgyhogy anélkül botorkáltam vissza az autómig. Megpróbáltam összeszedni magamat azután, ami történt. Egy tűvel meg is böktem magam, hogy lássam, ébren vagyok-e… Végül elindultam a Sella-hágó felé, hogy eljussak a nénikémhez a Fassa völgyébe…

Másnap reggel a hotelben Rizzi jegyzeteket és vázlatokat kezdett készíteni. Megpróbálta elmondani néhány családtagjának és barátjának, mi történt vele, de kinevették… Három héttel később Rizzi visszatért a találkozás színhelyére, hogy fényképeket készítsen a három láb lenyomatáról, amik mélyen a talajba nyomódtak a korong súlya alatt.

– Legnagyobb meglepetésemre azon a területen, melyet beborított a korong belsejéből kiáramló fény, a fű háromszor akkorára nőtt, mint bárhol máshol a környéken! Kivettem a csavarhúzót a kocsiból, gyökerestől-földestől kiástam a leghosszabb szálakat, és egy műanyag zacskóba tettem, hogy Amerikában kielemeztessem őket.

Belevetettem magam az UFO-kérdésbe, és időről időre elolvastam a témába vágó cikkeket, gyakorta jókat nevettem a sületlenségeken, amiket az emberek összehordtak… Egy jó hónapon keresztül nagyon fáradékonynak éreztem magam, és egy csomó hajam is kihullott, de azután újra visszanyertem a régi formám, és a hajam is elkezdett visszanőni.

Azt az éjszakát azért soha nem fogom elfelejteni!..

Roger Skinner cikke alapján

error:
4.7K Shares
Share via
Copy link
Powered by Social Snap