A Tádzs Mahal, a gízai piramisok, a kínai nagy fal: mindezek azt mutatják, mit tud tenni az ember a természettel; a nyugati világ számára hosszú ideje Ayers Rock néven ismert Uluru azt mutatja meg, mit tud tud tenni a természet az emberrel.
Csak áll ott a 335 méteres magasságával, „szigethegyként” emelkedve az abszolút ürességből Ausztrália „Vörös Centrumának” szívében, több mint 200 mérföldre a legközelebbi kisvárostól, az Északi terület déli részében, és nem szól semmit.
Híján van a kamráknak, tornyoknak vagy feliratoknak. Egyszerűen csak mered ránk a maga masszív kérlelhetetlenségével és Ozymandiás-szerűségével*, és azt kérdezi, mit kezdünk az életünkkel.
(*Utalás Shelley költeményére)
Uluru – Az őslakosok szent helye
A világ legrégebbi kontinensének földje az őslakosai szemében természetesen teljes egészében szent; áloménekek hatalmas és komplex hálózatából egy titkos, idegenek számára olvashatatlan térkép rajzolódik ki.
A bennszülöttek számára viszont, akik több tízezer esztendeje élnek errefelé, Uluru különleges jelentőséggel bír. Számukra teremtő lények tucatjainak szellemével van tele.
Egy történet szerint egy apró, vörös gyík görbe botot hajított a hatalmas sziklába, és belehalt, amikor megpróbálta kihúzni; egy másik úgy szól, hogy két kék nyelvű kígyóember megölt egy emut, amely a Harangmadár fivérek elől menekült, és a rivális ragadozók hordái pontosan ezen a helyen estek egymásnak.
Uluru körül barlangrajzok ábrázolják az Álomidő történeteit, és a szikla állandó vízforrásként szolgál a kietlen sivatag közepén.
A turistákat arra kérik, ne másszanak fel a szent képződményre, de többen megteszik, és minden évben sokan meghalnak próbálkozás közben.
E nagyszerű monolit bizonyos részeiről még fényképet készíteni – vagy darabokat elvenni belőle – is egyfajta megszentségtelenítésnek minősül. A hely anangu gondnokai szerint az egész térség élő.
A százarcú Uluru
Hogy a varázs még teljesebb tegyen, Uluru folyamatosan változtatja a színét a fényben, minek folytán ennek a néma és moccanatlan valaminek mintha száz arca tenne, „Ez a szikla csodálatosan fest minden alkalommal, amikor megnézem” — mondta William Gosse, az első európai felfedezők egyike, aki 1873-ban megpillantotta.
A maga módján a hely megtestesíti Ausztrália e szellemek járta, rőt színű ösvények és képtelen alakzatban kicsavarodott, a kobaltkék égbolt alatti ürességben álló fák alkotta belsejének minden lüktető erejét.
Röviden szólva, Ulurunak olyan magnetikus erő és jelenlét a sajátja, amit egyetlen képeslap vagy fénykép sem képes megragadni; azon kivételes helyek sorába tartozik, amelyek karizmája mellett minden beszámoló kevésnek látszik.
Döbbenetes érezni roppant nagyságát, ahogy autójával feléje halad az ember. Amikor először járunk Ausztráliában, könnyű azt hinnünk, hogy világos-verőfényes városaiból, a kényelmes életstílusából, a fehér homokos strandjaiból fakad a különleges bája, csak amikor a belsejébe utazunk, akkor látjuk meg, hogy az igazi ereje a csendben és az ürességben, a félelmetes barázdabillegetőkről és ellenséges kígyókról szóló ősi történeteiben rejlik.
A bennszülöttek által használt és immár visszaállított hagyományos elnevezés majdhogynem megerősíti ezt. Legtöbbünk számára furcsának tűnik; az Uluru szó elején, közepén és végén egyaránt egy-egy „u” van. Bizonyos értelemben a név azt közti velünk, hogy olyan hely ez, amelyre nem tehet szavakat találni.
