A zene mélységes hatását mindenki tapasztalta már – örömet és nyugalmat ajándékozhat, de olykor bánat okozója is lehet.
A diszharmonikus zene zavart okozhat a lélekben, amely egészen a depresszióig fajulhat. A zene hatása tehát nagyon különböző lehet, amely a rendkívül felemelőtől, akár a sátániig is terjedhet.
Állandó zajban élünk: különböző magasságú és erősségű hangok vesznek körül minket. Legtöbbjüket annyira megszoktuk, hogy szinte már észre sem vesszük őket. Mint például a víz csobogását, a madárdalt, a léptek zaját, a pohár csengését, a zsanérok nyikorgását, a motorzúgást, vagy az emberi hangot. E zajok alkotják mindennapi életünk hátterét.
Azonban a csendet is éppúgy hangnak tekinthetjük, még ha teljesen más is a rezgése. A kozmosznak szintén megvan a saját hangja, melyet az egész világegyetem zeng, csak hallásunk nem képes felfogni ezt az örömkórust.
A kozmoszban a harmónia törvénye uralkodik. Minden teremtmény tapasztalja – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy élete kapcsolatban áll az istenek életével. A távoli múltban az ember azt hitte, hogy e harmonikus kölcsönhatás megtörése kárt okoz a mennyei világban, és haragra gerjeszti az isteneket. Ezért a teremtmény rezgésének hasonlítania kell az egész teremtés rezgéséhez.
A hangok, mint erők, kapcsolatban állnak egymással. A harmonikus összhangzásuk erős, pozitív hatású, a disszonanciák viszont zavaróak és rombolóak.
H. P. Blavatsky Titkos tanítás című műve első részében azt írja, hogy Püthagorász a zene és kozmosz összefüggését a legapróbb részletekig felismerte: „Püthagorász az istenséget, a Logoszt az egység középpontjának, a harmónia forrásának tekintette. […] Ezért elvárták a jelöltektől – azoktól, akik részesülni akartak a misztériumokban – hogy már jártasak legyenek a számtan, csillagászat, mértan és zene tudományában, melyek a bölcsesség négy alappillérét képezik. […]
A püthagoreusok azt állították, hogy a világot hang és harmónia által, vagyis a zene szabályai szerint teremtették a káoszból. Továbbá, hogy a hét bolygó mozgása harmonikusan összehangolt, és így Cenzorinosz, a térköz – vagyis a zenei hangköz – különböző, tökéletes összhangban zengő hangokat kelt.
Ez a legszebb zene, amely azonban számunkra észlelhetetlen, mivel e hangok oly magasztosak, hogy a mi földi fülünk nem tudja felfogni azokat.”
Püthagorász számára a zene különböző magasságú és távolságú, megszakított és folyamatos hangok mozgása. A hangközök, a távolságok szerinte szorosan összefüggenek a kozmosz harmóniájával és az emberiség szellemi fejlődésével. Püthagorász szerint például a Hold a Földtől egy egész hangnyi (nagy szekund) távolságra van.
A Hold és a Merkúr, valamint a Merkúr és a Vénusz között félhangnyi (kis szekund), míg a Vénusz és a Nap között másfél hangnyi a távolság. A Nap és a Mars között egy hang, míg a Mars és Jupiter, illetve a Jupiter és a Szaturnusz között egy-egy félhang van. A Szaturnusz és az Állatöv között is másfél hangnyi a távolság. E hangok összesen egy oktávot tesznek ki, amely a világegyetem harmóniájának az alapja.
A görögöknél a zene istenségei szoros kapcsolatban álltak egymással. Apolló istent lanttal ábrázolták, amely a káosz feletti győzelem jelképe. Amikor Apolló zenél, minden teremtmény elcsendesül, és őt hallgatja. Az ellentétek megszűnnek, még Árész, a háború istene is abbahagyja a vérengzést. Apolló muzsikája szellemi felemelkedéssel, és lelki nyugalommal ajándékoz meg.
Amikor a lélek megtapasztalja ezt a harmóniát, akkor a teljes kozmoszt is megismeri (a kozmosz jelentése: rend). Az orfeuszi misztériumok fő alakja, Dionüszosz isten, aki az embereket elragadtatott állapotba hozza. Jan van Rijckenborgh egyik írása szerint Dionüszosz volt „a szellem tüzes hajcsára.
Aki ezt az alakot tanulmányozza, túlzás nélkül állíthatja, hogy Dionüszosz a Szent Szellem hatóerejét jeleníti meg, a szellemét, mely az egész világon átviharzik, és mindenütt felrázza a dialektikus emberiséget.” (A De Topsteen 1976. áprilisi számában).
A monda szerint egy napon a félig isten, félig állat Marsziasz szatír – az ember jelképe – talált egy fuvolát, melyet Athéné dobott el. Játszani kezdett rajta és úgy gondolta, bátran versenyre kelhet Apollóval. Vakmerőségét szigorúan megbüntették, hiszen senki nem lehetett nagyobb a zene istenénél.
Másrészt azonban Orpheusz, az embert és állatot is megható énekes, annak az embernek a jelképe, aki megérti az isteni harmóniát. Szellemi képességei oly nagyok, hogy még a pokol szellemei is lenyugszanak, hogy hallhassák énekét. Orpheusz áthaladhat az alvilágon, a poklon is, mert útján isteni hangok kísérik, és a félelem így távol marad tőle.
Kezdetben vala az Ige
Isten, a mindenség megismerhetetlen ősoka, atomokat hozott mozgásba. Amikor az anyag mozgásba lendül, hang keletkezik. Pimander első könyvében, a 9. és 10. szakaszban (37. oldal) azt mondja Hermész Triszmegisztosz: „Röviddel azután ennek egy részében rettenetes, vészjós sötétség keletkezett, mely csavarvonalban forogva lefelé mozgott, és úgy tűnt, mintha kígyó lenne.
Ez a sötétség aztán nedves, kimondhatatlanul zavaros természetté változott, melyből füst szállt felfelé, mint valami tűzből, és hangot is keltett, mely leírhatatlan vinnyogáshoz és nyögéshez hasonlított. Aztán a nedves természetből kiáltás hangzott fel, szótlan hívás, amit a tűz hangjának tartottam. A világosságból pedig a szent Ige terjedt el a természet fölött, és a nedves természetből tiszta tűz villant felfelé, éles, hatalmas fény.”
Az „őstípusok földkörzetében” (J. van Rijckenborgh: Az eljövendő új ember, 62. oldal) él minden teremtmény őstípusa. Minden őstípusnak saját hangja és rezgése van. Az atomok, melyeket egy őstípus magához vonz, e rezgés alapján rendeződnek a megfelelő formába. Minden őstípus egy élő, vibráló istenterv, és minden emberben működik ilyen terv! Sajátos őstípusa alapján mindenki megtapasztalhatja és megnyilváníthatja önmagában az isteni harmóniát.
Minden teremtménynek saját alaphangja van
Az embert gyakran hasonlították már olyan hangszerhez, melyen az isteni harmónia akar játszani, míg ő maga mit sem tud erről. Ez a hangszer továbbá meg is sérült, és az isteni harmónia nem tud tiszta hangot előcsalni belőle. Agyunk hét üregét éter tölti ki, melyeknek saját hangjuk van, és megfelelnek a hétfokú skála hangjainak. Így mindenkinek teljesen egyedi rezgése és alaphangja van.
Minden hangnak önálló, az istentervben rá vonatkozó feladatot kell betöltenie. Amíg az agyüregeket földi éter tölti el, addig azok nem reagálhatnak az eredeti életterület hívására. A kígyótűz, amely valójában az ember alaphangja, így nem tud az isteni harmóniára hangolódni, ezért hamis hangokat áraszt.
Mivel az ember önmagának él, nem tud együtt rezegni az istenivel, így aztán magasabb életről sem lehet szó. Ősemlékezésünk azonban arról suttog, hogy lényünk valaha a szférák zenéjében részesült. Ezek alapján a hangszereket és a zenei kompozíciókat az ősemlékezésre adott válasznak tekinthetjük.
Porphürosz, Püthagorász életrajzírója beszámol arról, hogy óráit Püthagorász lantjátékkal és régi dalok éneklésével kezdte. Egyrészt azért, hogy tanítványaival elfeledtesse gondjaikat, megnyugtassa kedélyüket és elcsitítsa szenvedélyeiket, másrészt pedig, hogy az isteneket zenével dicsőítse.
A harmonikus hangok közvetlenül és pozitívan hatnak az éterekre, és segítenek saját rendszerünk hét húrját helyesen felhangolni és odavonzani a hozzájuk tartozó hangokat. E hatás halvány tükröződését láthatjuk minden kor és nép vallásos szertartásaiban is.
Mivel minden fajnak sajátos éteri tulajdonságai vannak, a különböző népek hangszerei és hangsorai is különböznek. Egyes országokban a ritmikus hangszerek uralkodnak, más területeken főleg a dallamra helyezik a hangsúlyt. Minden népnek megvan a saját zenéje. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az adott zene együtt rezeg az isteni harmóniával és pozitív hatást fejt ki.
Visszatérhetünk-e az ős-harmóniához?
Az isteni élet csírája, amely az eredeti életterülethez tartozik, még bennünk rejlik. Ezt a szikrát felébreszteni és felszítani csak akkor lehet, ha önmagunkat mintegy hangszerként az isteni harmónia rezgésére hangoljuk. Ekkor kapcsolódhatunk össze Krisztus erejével – az isteni szeretet alaphangjával.
A megújult kígyótűz akkor ezen az alaphangon rezeg. Ezt az összhangzást a teljes lény transzmutációjának kell támogatnia, hogy egy új, gnosztikus tudat születhessen meg. Csak ekkor lesz képes az ember – mint hangszer – ismét együtt rezegni a szférák eredeti harmóniájával.
Jan van Rijckenborgh ezt a folyamatot így írja le Az Egyiptomi Ős-gnózis I. kötetének (1991.) 33. oldalán:
„Amikor a hermetikus tudat a szellemre irányul, és emiatt a találkozás pontjában meggyullad a szellem tüze, akkor világító erővonal-szerkezet jön létre, amely a tűzláng formájához hasonlítható.
Ekkor találkozik a Hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakult erővonal-rendszerből erő, rezgés áramlik feléje. E rezgések hangja és színe tökéletesen megfelel az indítéknak, amivel a Hermészi ember a szellemtérbe emelkedik. Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege. Isten csakis így beszél az emberrel. Ez a kimondhatatlan név megtalálása és meghallása.”
Catharose de Petri a zenéről: Levelek, Rozekruis Pers 1989, magyar kiadás: 1994, 33. oldal:
„Fennáll a lehetőség, hogy a Gnózis által áldott zeneszerző vagy muzsikus a szférák harmóniájából áradó sugarak fókusza lehet, és átáramolhatnak rajta a hétszeres ős-dallam magjaiból jövő sugarak. Így a zenei lángész minden hangot tisztán helyezhet el, habár – ezt le kell szögezni – az isteni szférát nehéz korlátozni. Hogy valamely fennkölt klasszikus zeneműben tükröződik-e az egész gnosztikus bőség, ahhoz legalább is ismerni kellene a gnosztikus bőség terjedelmét.”
forrás: lectorium.hu
