Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy Nostradamus olyan eseményeknek volt tudatában, amelyek halála, 1566 után évszázadokkal később következtek be, ebből meglehetősen kellemetlen következtetésre kell jutnunk.
Nevezetesen arra, hogy tőlünk teljesen független erők határozzák meg a jövőt. Amikor tehát azt hisszük, valami felől szabadon döntöttünk, valójában nem is voltunk döntési helyzetben, hanem játékszerként követtük a Sors által diktált parancsot.
Ez a megfelelő pillanat, hogy a párhuzamos világok elméletébe kicsit jobban belemélyedjünk. Ennek lényege ugyanis az időnek, a hagyományos „folyam” helyett az „időfa” modelljével való elképzelése.
Az időfa törzséből számtalan ág nő ki, amelyek párhuzamosan létező univerzumokként egymástól teljesen független valóságokat képviselnek. Ezek közül mindössze egy a mi Világegyetemünk.
Az idő kezdete a metaforikus fa gyökérrendszerében rejlik, és az első, külön valósággal rendelkező világok (amelyek az idő kezdete után keletkeztek) azok a hatalmas ágak, amelyek az eredeti törzsből nőnek ki. A későbbi valóságok azok a mellékágak, amelyek az időfa főágaiból erednek – és amelyekből, természetesen, számtalan további ág indul ki.
A mi valóságunk, amelyet mi mindannyian az egyedül létezőnek tartunk, a fent vázolt rendszer léptékével mérve mindössze az időfa egyetlen kis hajtása. Történelmünk tehát csak eddig a pontig tekinthető egyszerinek és megismételhetetlennek, ahol az ág – tehát az a világ, amelyben élünk – elválik egy főágtól. Ezen túl már olyan történelmek léteznek, amelyek a párhuzamos ágakon a miénkkel egyidejűleg futnak.
Mi lehet az, aminek hatására, a mi águnk és más ágak – mind-mind a maga és külön valóságával és az abban élő értelmes lényekkel, akiknek kivétel nélkül az a meggyőződésük, hogy az egyedül létező valóságban élnek – a szintén parányi anyagból kisarjadjanak és növekedésnek indulnak? Minek a hatására váltak el az első ágak a törzstől, milliónyi vagy talán milliárdnyi évvel ezelőtt?
Bizonyos elméletalkotók szerint az időfán új hajtás jelenik meg, valahányszor egy önálló tudattal megáldott lény két vagy több lehetséges cselekedet között dönt. Ez annyit jelent – a sci-fi-író Harry Harrison szavaival élve -, hogy:
„végtelen számú jövő kell hogy legyen…Amikor reggelente, a munkahelyre menet úgy döntünk, hogy buszra szállunk és így halálos baleset áldozatává válunk…ha az idő állandóan elágazó dolog, akkor két jövő létezik – az egyik az, amelyik szerint meghalunk…a másik szerint pedig továbbélünk, mivel inkább a földalattit választottuk.”
A matematikai fizika – olyan tudományos terület, ahol a fizika, a filozófia és a misztikus tanok keverednek – egyes kutatói mélységesen komolyan veszik a párhuzamos világok létezésének lehetőségét.
Vegyük példaként a következő részletet, Dr. Martin Clutton-Brocknak, az „Astrophysics and Space Science” című tudományos folyóirat 47. számában megjelent tanulmányából:
„Képzeljük csak magunk elé a Világegyetemet szövevényes elágazásaival, amelyek közül mi csupán egyetlenegyet ismerünk. Vannak nyitott és zárt világok: kezdettől egyforma és kezdettől kaotikus világok; világok magas és alacsony entrópiával. A legtöbb világban sohasem jelenik meg az élet; vannak ahol nyomokban: és csak viszonylag kevés olyan világ van, ahol az élet minden kelléke fellelhető.”
Hasonlítsuk össze a fenti két idézetet, s azt fogjuk látni, hogy a sci-fi-írók fantáziaszüleményei és legalábbis bizonyos matematikusok, asztrofizikusok hipotézisei egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
