Elménk fejlesztésének munkájában igen sokat segíthet, ha nálunk fejlettebbekkel érintkezünk.
Egy erősebb gondolkodó azzal segíthet nekünk, hogy olyan rezgéseket bocsát ki magából, amelyek magasabbak azoknál, amelyeket mi létre tudunk hozni.
A földön levő vasdarab nem képes önmagától hő-rezgéseket megindítani, és ha véletlenül tűz közelébe kerül, visszahat a tűz hő-rezgéseire és forró lesz.
Ha egy nagy gondolkodó közelében vagyunk, rezgései hatnak a mi mentális testünkre és hasonló rezgéseket indítanak benne, úgy hogy mi vele összhangban rezgünk.
Arra az időre úgy érezzük, hogy mentális erőnk növekedett, hogy olyan eszméket is fel tudunk fogni, amelyek rendes körülmények között felfoghatatlanok voltak. De mikor újra egyedül vagyunk, azt találjuk, hogy az eszmék már zavarosakká és homályosakká váltak.
Sok emberrel megesik, hogy mikor egy előadást meghallgat, értelmesen tudja követni, s egyelőre igen jól érti az átadott tanítást. Elégedetten megy haza, azzal a határozott érzéssel, hogy tudása lényegesen gyarapodott.
Másnap azonban, mikor szeretné valakivel ezt a nagy nyereséget megosztani, nagy bosszúságára úgy találja, hogy nem képes visszaidézni a gondolatokat, melyek pedig olyan világosaknak látszottak.
Sokszor így kiált fel türelmetlenségében: „Egészen biztosan tudom, hogy a nyelvemen van, csak nem tudom kimondani!” Ezt az érzést a rezgések emléke okozza, melyeket a mentális test tapasztalt; s az a tudat, hogy egyszer felfogtuk azokat a rezgéseket, és a felvett formák emléke adja azt az érzést, hogy mivel már egyszer sikerült őket megalkotnunk, reprodukálásuknak egész könnyen kellene mennie.
De az előző napon a nagyobb gondolkodó mesteri rezgései alkották a formákat, amelyeket mentális testünk felvett; kívülről jött tehát a formáló erő, nem belülről.
A tehetetlenség érzése, mikor hiába próbáljuk újra megalkotni a tegnapi formákat, azt jelenti, hogy a kívülről való alakításnak még egynéhányszor meg kell történnie, mielőtt elég erőnk lesz ahhoz, hogy ezeket a formákat saját magunk kezdeményezte rezgésekkel tudjuk előállítani.
Ha külső behatások már néhányszor visszahatásra késztették, akkor saját természeténél fogva kifejlesztheti magában a reprodukálásukhoz szükséges erőt. Ez az erő azonos mindkét megismerőben, csak az egyik már kifejlesztette, a másiknál még szunnyad.
Szunnyadó állapotából egy hasonló, de már tevékeny erővel való érintkezés azonban felélesztheti – így az erősebb sietteti a gyöngébb fejlődését.
Ebben rejlik a nálunk előrehaladottabbakkal való érintkezés értéke. Serkentő hatásuk alatt mi is növünk, fejlődünk. Az igazi tanító többet segít tanítványainak puszta jelenlétével, mint bármennyi kimondott szóval.
Ennek a hatásnak a legjobb vezetéke a közvetlen személyes érintkezés. De ha ez nem lehetséges – vagy ezzel párhuzamosan – igen sokat nyerhetünk könyvekből is, ha okosan választjuk meg őket.
Ha igazán nagy írók műveit olvassuk, helyezzük magunkat egyelőre negatív, vagy receptív állapotba, hogy amennyit csak tudunk, felfogjunk gondolataik rezgéséből. Ha elolvastuk a szavakat, gondolkozzunk rajtuk, mérlegeljük őket, próbáljuk elfogni a gondolatot, melyet csak részben fejeznek ki, vonjuk ki belőlük minden rejtett vonatkozásukat.
Összpontosítsuk figyelmünket, hogy mintegy szavai fátylán keresztül behatolhassunk az író elméjébe. Az ilyen olvasás – nevelő hatású, és előmozdítja értelmi fejlődésünket is.
A kevésbé buzgó olvasás lehet kellemes időtöltés, vagy felhalmozhat elménkben értékes adatokat, és ezzel tagadhatatlanul szolgálhatja hasznavehetőségünket. De az itt leírt mód fejlődésünk serkentését jelenti; akik azért kívánnak növekedni, hogy szolgálhassanak, semmiképpen sem hanyagolhatják el.
