A 11. században a nagy tibeti jógi, Milarepa elvonult a világtól, hogy uralmat nyerjen a teste fölött, és ez az utazása nyolcvannégy éves koráig, halálig tartott.

Élete korábbi éveiben több, csodásnak tűnő képességre tett szert, amilyen például a „pszichikai hő” alkalmazása, amivel melegen tudta tartani a testét a kegyetlen tibeti telek során.

Miután át kellett élnie családtagjai és barátai elvesztésének elviselhetetlen fájdalmát, akiket falubeli vetélytársai öltek meg, misztikus képességeit a megtorlás és bosszú céljaira alkalmazta.

Ennek során sok embert megölt, és közben próbált értelmet lelni abban, amit tett. Egy nap aztán rádöbbent, hogy visszaélt pszichikai és jógiképességeinek ajándékával, így elvonult a világtól, hogy még nagyobb tudás által találjon gyógyulást.

Éles ellentétben korábbi, anyagi bőségben élt életével, Milarepa hamar rájött, hogy nincs szüksége a külső világgal való kapcsolatra, és remete lett.

Miután felélte kezdeti élelmiszer-tartalékait, Milarepa felfedezte, hogy a barlangja közelében növő szűkös vegetáció is elegendő számára az életben maradáshoz.

Hosszú ideig kizárólag a Tibeti-fennsík száraz talaján növő csalánnal táplálkozott. Éveken keresztül szinte a semmin élt, anélkül hogy bármilyen tartalmas étel, ruházat vagy társaság megzavarta volna a belső összpontosítást.

Kizárólag az időnként a barlangja felé tévedő zarándokok találkoztak vele, akik később ijesztő látványról számoltak be.

Az a kevés ruházat, amiben elvonult a világtól, idővel szinte teljesen szétfoszlott, és a remete gyakorlatilag meztelen volt.

Amit evett, abban alig volt tápanyag, így Milarepa egy élő csontváz volt, ráadásul hosszú haja és a bőre a klorofill-túladagolástól tompazöld színűre változott. Úgy nézett ki, mint egy kísértet!

Az önkéntes nélkülözés hatására azonban, bármilyen szélsőséges volt is, elérte a célját testének uralma terén.

1135-ben bekövetkezett halála előtt Milarepa bizonyítottan képes volt megválni a fizikai világ korlátaitól, méghozzá olyan csodálatos módon, ami a modern tudósok szerint egyszerűen nem volna lehetséges.

Gregg Braden az Isteni Mátrix és a Valóságkód című könyvek szerzője elmesélte, hogy egy csoportos tibeti zarándoklat során 1998-ban egy olyan útvonalat választott, ami elvezetett Milarepa barlangjához és a csodához, amit hátrahagyott.

Látni akarta azt a helyet, ahol a remete a fizika törvényeit megcáfolva megszabadított minket meggyőződéseink korlátaitól.

Gregg Braden

Tizenkilenc nappal azután, hogy Braden nekivágott az útnak, ott találta magát a nagy jógi menedékhelyén.

Pontosan ott állt, ahol ő állt csaknem kilencszáz évvel korábban. Az arca karnyújtásnyira volt a barlang falától, és egyenesen arra a rejtélyre meredt, amit Milarepa hagyott hátra.

Ha Milarepa barlangjához el akarunk jutni, tudnunk kell, hogyan találunk oda, mert ez egyike azoknak a helyeknek, ahová csak úgy véletlenül nem akadhatunk rá egy könnyed tibeti kirándulás során.

Braden elmondta, hogy a híres jógiról először egy szikh misztikustól hallott, aki aztán az 1980-as években a jógaoktatója lett.

Évekig tanulmányozta a Milarepát övező rejtélyeket: hogyan mondott le minden világi dologról, hogyan tette meg az utat Közép ‘Tibet szent fennsíkján keresztül, és mit fedezett fel elkötelezett misztikusként.

A kutatásai végül ehhez a pillanathoz vezettek ott a barlangban. Elgondolkozva meredt a körülötte emelkedő sima, sötét falakra, és próbálta elképzelni, milyen lehet egy ilyen hideg, sötét és távoli helyen élni hosszú éveken keresztül.

Bár Milarepa legalább húsz különböző helyen élt visszavonultsága alatt, ezt a helyet az különböztette meg a többitől, hogy ebben a bizonyos barlangban találkozott egy tanítvánnyal.
Milarepa, hogy demonstrálja jógiképességét, két olyan mutatványt hajtott végre, amit a szkeptikusok soha nem voltak képesek megismételni.

Az első az volt, hogy olyan gyorsan és olyan erővel mozgatta a kezét a levegőben, hogy egy hangrobbanás „lökéshullámát” idézte elő, ami visszaverődött a barlang sziklafalairól. (Ezt Braden maga is megpróbálta, de nem jártam sikerrel.)

És a másik mutatvány volt az, amire csaknem tizenöt évig várt a szerző, ami miatt a fél világot átutazta, és tizenkilenc napig próbált akklimatizálódni a Föld legmagasabb tengerszint feletti vidékéhez, hogy láthassa.

Milarepa, a fizikai világ korlátai fölötti uralmát bizonyítandó, a tenyerét vállmagasságban a barlang falára tette… majd belenyomta a kezét az előtte lévő sziklába, mintha a fal nem is létezne!

A kő a tenyere alatt puhává és formálhatóvá változott, és a tenyere mély lenyomata — ami azóta is ott van — benne maradt a falban.

A feljegyzések szerint, amikor a tanítvány, aki ennek szemtanúja volt, megpróbálkozott ugyanezzel, csak annyit ért el, hogy megsérült a keze.

Amikor Braden szétnyitotta a tenyerét és belehelyezte Milarepa kezének lenyomatába, érezte, amint az ujjai rásimulnak a jógi kezének pontos helyére, amit ő hagyott ott több száz évvel korábban.

Az érzés egyszerre alázatot és lelkesedést ébresztett benne. A keze olyan tökéletesen illeszkedett a formába, hogy ha volt is benne kétség a lenyomat hitelességét illetően, az azonnal elpárolgott.

Braden gondolatai azonnal maga az ember felé fordultak. Azt szerette volna tudni, hogy mi történt vele, amikor egybeolvadt a sziklával. Vajon mire gondolhatott? Mit érzett? Hogyan múlta felül a fizika azon „törvényeit”, amelyek szerint két „dolog” (a keze és a szikla) nem foglalhatja el ugyanazt a helyet ugyanabban az időben?

Még fel sem tette a kérdéseit, a tibeti tolmácsuknak, Xjin-la-nak, az már meg is válaszolta.
„Milarepa hisz — jelentette ki tárgyilagos hangon. — A geshe [magas szintű láma] hiszi, hogy ő és a szikla egyek.”

Bradent lenyűgözte, ahogyan 20. századi idegenvezetőjük jelen időben beszél a kilencszáz éves jógiról, mintha ott lenne a barlangban velünk.

„A meditáció megtanította neki, hogy ő is része a sziklának. A szikla nem tarthatja őt vissza. A geshe számára ez a barlang nem fal, így ő olyan szabadon mozoghat, mintha a szikla nem is létezne.”

„Azért hagyta itt ezt a lenyomatot, hogy saját maga számára mutassa a fölényét?” — kérdezte Braden.

„Nem — felelte Xjin-la. — A geshének nincs arra szüksége, hogy bármit is bizonyítson a maga számára. A jógi hosszú évekig élt ezen a helyen, de csak egy tenyérlenyomatot látunk.”
Braden körüljárta és mindenhol megnézte a kis barlang falait, más nyomokat keresve. A vezetőnek igaza volt — nem talált többet.

„A lenyomat a sziklában nem a geshéért készült — folytatta a vezető —, hanem a tanítványa miatt.”

Ez így teljesen érthető volt. Amikor Milarepa tanítványa látta, hogy a mestere olyasmit csinál, ami a hagyomány és más tanárok szerint nem történhetett volna meg, ez segített neki abban, hogy áttörje a lehetőségekre vonatkozó meggyőződései korlátait.

Saját szemével látta mestere képességét. És mivel ő maga a szemtanúja volt a csodának, az élmény azt sugallta az elméjének, hogy őt sem korlátozzák vagy határolják be a valóság akkoriban ismert „törvényei”.

Mivel jelen volt a csoda megtörténtekor, Milarepa tanítványa ugyanazzal a dilemmával volt kénytelen szembenézni, amivel mindenki, aki úgy dönt, hogy megszabadul saját meggyőződései korlátaitól: össze kellett hangolnia személyes élményét — mestere csodáját — azzal, amit a körülötte élők hittek — az univerzum működésére vonatkozó, általuk elfogadott „szabályokkal”.

A dilemma a következő: A családtagjai, barátai és az ő korában élő emberek által elfogadott világnézet arra késztette a tanítványt, hogy az univerzum szemléletének és dolgok működésének egy bizonyos módját fogadja el. Ebbe beletartozott az is, hogy a barlang fala korlát az emberi test számára.

Ezzel szemben a tanítvány a saját szemével látta, hogy léteznek kivételek az ilyen „szabályok” alól.

Ebben az az ironikus, hogy a világ mindkétféle szemlélete helyes. Mindkettő attól függ, hogy valaki az adott pillanatban melyiket választotta gondolkodása alapjául.

Lehetséges, hogy ma is ugyanez történik az életünkben? Bármennyire túlzónak tűnhet ez a kérdés tudományos ismereteink és technológiai fejlettségünk fényében, a modern tudósok kezdenek egy hasonlóan ironikus választ körvonalazni.

Az élvonalbeli tudósok a jógicsodák bizonyítékai helyett a kvantumfizika nyelvezetének alkalmazásával egyre inkább azon a véleményen vannak, hogy az univerzum a tudat ereje miatt „az, ami”, a tudatot pedig a meggyőződéseink alkotják, és az, amit elfogadunk a világunk valóságaként.

Érdekes, hogy minél jobban megértjük a kapcsolatot belső élményeink és a világunk között, annál kevésbé tűnik túlzónak ez a feltételezés.

Míg Milarepa barlangjának története erőteljes példája annak, ahogy egy ember felfedezi kapcsolatát a világgal, nekünk nem kell elvonulnunk egy barlangba és csalánt enni, amíg be nem zöldülünk, hogy felfedezzük ugyanezt az igazságot!

Az elmúlt százötven év tudományos felfedezései azt mutatják, hogy a kapcsolat a tudat, a valóság és a meggyőződések között létezik.

Hajlandóak vagyunk elfogadni a feltárult kapcsolatot és a felelősséget, ami egy ilyen képességgel együtt jár, hogy ezt hasznosan alkalmazzuk az életünkben?

Csupán a látóhatáron felsejlő jövőben fogjuk megtudni, hogy mit válaszoltunk erre a kérdésre.

Kövess minket a Facebookon!

error:
Send this to a friend