A világhírű SETI kutató csillagász, Seth Shostak úgy véli, hogy az emberek már ma is képesek a csillagközi űrutazásra. Ehhez nem embereket szállító, fénysebességgel száguldó űrhajókra van szükség, hanem csak az emberi genomot kellene szétsugározni a világűrbe.
Az ember egyik nagy vágya, hogy meghódítsa az Univerzumot, de legalábbis annak egy részét, mondjuk úgy 50 fényévnyi sugárban. Ilyen távolságra azonban még a mai leggyorsabb űrhajónak is elképzelhetetlenül sokáig tartana az út. Milyen más lehetőségek kínálkoznak, illetve kínálkozhatnak a jövőben?
Sok kiváló szakember töri ezen a fejét. Azt próbálják megoldani, hogy lehetne egy űrhajót az úgynevezett relativisztikus sebességre, azaz a fénysebességgel összemérhető sebességre gyorsítani. Ugyanakkor egy kisautó méretű űrhajó eljuttatásához egy másik csillagra a fénysebesség mondjuk 20 százalékával 250 milliárd liter üzemanyagra lenne szükség, vagyis kémiai hajtóanyagú űrhajó nem jöhet szóba.
Fúziós rakéták és társaik
Így a mérnökök figyelme a maghasadásos vagy fúziós meghajtású rakéták felé fordult (ez a meghajtás szűkösen elég lenne a legközelebbi csillagokig), illetve a Star Trek filmekben szereplő Enterprise űrhajó anyag-antianyag meghajtásának megvalósíthatóságán kezdtek gondolkodni. Ez utóbbi nagyon jól néz ki a táblán vagy a televízióban, de a gyakorlatban olyan elkeserítően nehéz problémákat kéne megoldani, mint az antianyag előállítása, illetve tárolása az űrhajón vagy annak közelében.
Egyéb lehetőségek között felmerült az útközben való „tankolás” gondolata, az űrhajó csillagok felé taszítása egy Földről indított nagy energiájú lézersugárral, illetve a napfény sugárnyomásának kihasználása egy óriásinapvitorlással.
Ezek a megoldások azonban vagy elképesztően nehezen megvalósíthatók – ha megvalósíthatók egyáltalán -, vagy nagyon lassúak. Így tehát a csillagközi utazás legnépszerűbb elméleti megoldása a valamilyen tér-idő- meghajlítás marad. Azaz a tér geometriájának olyan torzítása, hogy az űrhajó egy rövidebb úton (népszerű nevén féreglyukon) juthat át más világokba.
Féreglyukak
A féreglyukon át történő utazás azonban – a korábban felsorolt prózaibb megoldásokkal ellentétben – nem garantált lehetőség. Valóban léteznek olyan megoldások Einstein általános relativitáselméletéhez, amelyek azt sugallják, ha képesek lennénk pont megfelelő röppályán beleesni egy nagy fekete lyukba, akkor fénysebességgel vagy gyorsabban eljutnánk valahova máshová a Világegyetemben. De miközben ez úgy hangzik, mint a gyors kozmikus utazás végső megoldása, senki sem tudja megmondani, megvalósítható-e valaha, vagy egy vonzó vágyálom.
DNS-utazás
A fénysebességű csillagközi utazásnak azonban lehetséges egy olcsó, és könnyen megvalósítható módja, írja Seth Shostak, a SETI Intézet csillagásza a Huffington Postban megjelent cikkében. Nem a protoplazmát, hanem csak az információt továbbítjuk az űrbe, vagyis nem emberi személyzetet, csupán a kódot küldjük el.
Az emberi genom nagyjából 3,3 milliárd bázispárból áll. Mivel a pároknak csupán négy típusa van, ez nagyjából 0,8 gigabájt információt jelent, amely egy CD-re felfér. Ennyi adat pár perc alatt kisugározható az űrbe egy mikrohullámú rádióadóval, méghozzá fénysebességgel.
De miért állnánk meg itt? – teszi fel a kérdést Shostak. A különbség a saját DNS-ünk és bármely más Homo sapiens DNS-e között nagyjából 1,4 millió bázispárnyi, vagyis az eltérés bármely ember genomja között nagyjából egy a háromezerhez. Másképp kifejezve, ha egy DVD-nyi információ küldése mellett döntünk, elküldhetjük saját DNS-szekvenciánkat és még 3000 barátunkét is, ha csak a tőlünk való eltéréseket kódoljuk. Az igaz, hogy az élettapasztalatot és a tanulmányokat nem lehet mellékelni, de legalább fajunk eljuthat a csillagokig.
Felmerül a kérdés, hogy vajon mit tud kezdeni az adatokkal az, aki fogja az adást. Ésszerűnek tűnik a feltételezés, hogy bármely szerves életnek van egy „tervrajzmolekulája” (vagy molekulakészlete), amely meghatározza az öröklött szerkezetet. Ez persze lehet egészen más is, mint a DNS, de attól még más világokban is lehet egy általános jellemzője az életnek.
Ha pedig ez a helyzet, akkor talán az éter tele lehet rádióhullámokkal szétsugárzott fajokkal. Könnyen elképzelhető, hogy egy fejlett technikai civilizációnak már van olyan 3D-nyomtatója, amely nemcsak műanyag bóvlikat, hanem összetett szervezeteket is képes előállítani. Ilyesmivel már földi laboratóriumokban is kísérleteznek. Az megint más kérdés, hogy azután fajunk hogyan illeszkedik be egy idegen világba, de talán a fennmaradásunk biztosított lesz.
