A népi bölcsesség szerint csak a tiszta szívűek hallhatják a denevérek által kibocsátott hangot. Mint oly sok régi szólásmondásban, ebben is van igazság.

Felnőtté válásunk során – miközben gyermeki tisztaságunk „beszennyeződik” – egyre nehezebben észleljük a magasabb tartományba eső hangokat.

A denevér hangja rendkívül magas; míg a gyermekek könnyedén meghallják, addig a felnőttek már rendszerint nem. Azonban a gyerekek is csak a denevér alacsonyabb frekvenciájú hívójelzéseit hallják. A denevérek által kibocsátott hangok többnyire az ultrahang-tartományba esnek, és csak speciális eszközökkel mérhetők.

Az 1970-es évek elején egy zoológus, aki a megfelelő eszközökkel tanulmányozta a denevéreket, útban hazafelé, hajnaltájt egy kőcsoport mellett haladt el. Nagy megdöbbenésére a mérőeszköz erős, rendszeres és gyors impulzusokat jelzett, amikor a reggeli nap sugarai elérték a köveket.

A zoológus beszámolt a történtekről a föld rejtélyeit elszántan tanulmányozó Paul Devereuxnak. Devereux ezután továbbította az esetet az Oxfordi Archeológiai Intézetnek.

Az esettel Don Robins, kísérleti kémikus kezdett foglalkozni, aki tagja volt a Brit-szigetek megalitikus lelőhelyeit tanulmányozó, tudósokból és mérnökökből álló csoportnak.

A kutatócsoport összeállította saját széles spektrumú ultrahang-detektorát, amelyet Robins az oxfordshire-i Rollright kövekhez vitt 1978. októberének egyik kora hajnalán.

Amint a nap felkelt, a műszer ismétlődő, gyors impulzusokat jelzett a Kingstone körül – amely egy különálló menhir a tulajdonképpeni körtől valamivel távolabb.

Az elkövetkezendő négy év folyamán a kutatócsoport országszerte több megalitikus lelőhelyet vizsgált át, és azt tapasztalták, hogy azok is ultrahangokat bocsátanak ki. Mostanra a műszerük képessé vált arra, hogy megkülönböztesse a rádió zavaró hatásait, a helyi energiaforrások elszórt jelzéseit és a geológiai töréseket.

Összehasonlító méréseket végeztek modern építményeken -utcákon, hidakon, sőt még természetes erdőkben is, a műszer azonban csak véletlenszerű háttérzajt jelzett. Még a legkevésbé sem hasonlított egyik jelzés sem a megalitikus körök esetében észlelt hajnali impulzusokhoz.

A felfedezésből arra következtethetünk, hogy a helyet azért építették, hogy ultrahangot bocsásson ki – más szóval tehát az impulzusnak célja volt.

Miközben a kutatás folytatódott, egyre több, és köztük néhány igazán meglepő bizonyíték támasztotta alá ezt a kísérleti feltételezést. Először is, az impulzus teljesen függetlennek bizonyult az időjárási körülményektől. Hajnalban mind esős, mind napsütéses napokon észlelték azt.

Másrészt pedig az impulzus több órán át mérhető, valóságos ultrahangos sivítássá alakult a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség reggelein. Ezek a jelenségek önmagukban is elég érdekesek, azonban ezeknél még különösebbek is történtek.

Egyik alkalommal Robins és csoportja az egyik körön belül próbálta mérni az ultrahangot a detektorral, azonban a műszer semmit sem jelzett. Ez – bármilyen hihetetlen is – lehetetlen, hiszen egy nyílt terepen állandó ultrahang mérhető, amit a fű hajladozása, a levelek rezgése, sőt a csoport tagjainak tevékenysége kelt.

A tudósok úgy vélték, a műszerük meghibásodott, azonban néhány kísérlet azonnal igazolta, hogy tökéletesen működik.

A nagy kőkör egy olyan ultrahang-szigetelőt hozott létre, amely a belső területet teljesen leárnyékolta.

A csoportot nagyon kíváncsivá tette a felfedezés, ezért méréseiket a radioaktivitásra is kiterjesztették. Az országban mérhető alap-sugárzás mindenütt kimutatható egy GM-számlálóval. Ez alól a kőkörök sem kivételek.

Eltérést csak ott tapasztaltak, ahol a kőkörök bizonyos „forró területeket” keltettek; itt ugyanis a sugárzás sokkal erősebb volt, mint az alapérték. Amikor azonban a mérőműszert a kör közepére vitték, éppen az ellenkezőjét tapasztalták. A kör közepén a tudósok „hideg területeket” találtak, ahol a sugárzás sokkal gyengébb volt az alapértéknél.

Charles Brooker mérnök még szélesebb körű méréseket végzett; hordozható mágnességmérővel vizsgálta a Rollright kőkört. A műszer egy hét körből álló spirálon jelezte a gyengülő mágneses erőt.

A kör kizárta az elektromágneses sugárzást.

Bár ezeket a felfedezéseket többnyire csak a szakirodalmakban tették közzé, mégis kétségkívül azt jelzik, hogy az ókorban széleskörű ismeretekkel rendelkeztek az ultrahangról és a sugárzás különböző fajtáiról. Legalábbis Nagy-Britannia megalitikus kőkörei sugárzásbiztos helyeknek tűnnek – bár elég nehéz elképzelni, vajon mi célból is építették azokat.

Felhasznált irodalom: Henry Brennan: The Secret History of Ancient Egypt című munkája

megalit

Kövess minket a Facebookon!

LEGÚJABBAK

error:
Send this to a friend