P.M.H. Atwater: A nyolcvanas évek elején kutatást végeztem a halálközeli élmények terén, s több ezer olyan embert interjúvoltam meg, akinek megváltoztatta az életét, hogy túlélte a klinikai halált. Több könyvet is írtam a témában, s közben fel-felbukkant a jövőre való emlékezés jelensége. Más kutatók is találkoztak ilyen esetekkel, de ők „az események előrepergetésének” nevezték.
Számomra valamilyen pszi-képességnek hangzott ez a kifejezés; nem adott magyarázatot arra, hogy mi történik ilyenkor. Ezért elkezdtem konkrétan ezt a témát kutatni. Vizsgálódásaim eredménye olyannyira meglepett, hogy ráébredtem: még több kutatást kell végeznem, hogy végére járhassak annak, milyen következményeket hordoz a jelenség, és hogy hová vezet mindez a gondolkodásmódunkat illetően.
Felsorolná a jövőemlékezés néhány olyan elemét, melyek megkülönböztetik a jövővel kapcsolatos ismeretszerzés hagyományosabb módjaitól?
P.M.H. Atwater: A jövőemlékezés valóban nem azonos a jövővel kapcsolatos ismeretszerzés hagyományos módjaival, melyek ismerősebbek az emberek számára, mint például a prófécia vagy a jövendölés. A jelenség szigorúan jövő-irányultságú, de nem látomásként érzékelik, hanem valós tapasztalatként.
Az összes érzéket érinti, s a részletek olyannyira teljesek, hogy amikor sor kerül egy jövőemlékezési epizódra, nincs mód arra, hogy az egyén megkülönböztesse a szokásos élettől. Az egyén szó szerint megéli a dolgot – megfordul a testével, kinyújtja a kezét, bemegy a fürdőszobába, kifújja az orrát. Nem olyan, mintha moziban lenne, és megnézne valamit a filmvásznon.
Harmadszor az teszi egyedivé a tapasztalatot, hogy általában akkor történik, amikor éber és aktív az egyén, és nem módosult állapotban, vagyis nem például az agyműködés alfa szintjén. Az az ember, aki jövőemlékezést él át, általában valamilyen világias elfoglaltságot folytat éppen, például kocsit vezet, mosogat, takarít vagy egyéb ügyeket intéz. És nemcsak hogy világias események során történik az epizód: szinte mindig ilyesmiről is szól. Azok az események, melyeket az emberek előre megélnek, rendszerint hétköznapi tevékenységek, például vásárlás vagy egy állásinterjú, vagy akár az, ahogy aznap este hazamennek a munkából. Előre megélhetik, hogy találkoznak valakivel, vagy egyszerűen csak sétálnak egy utcán, s ugyanazokat az arcokat látják, melyekkel később a mindennapi életben találkoznak.
Azt hiszem, a legtöbb kutató többek között azért véti el a lényeget vagy értelmezi félre a jelenséget, mert nem szükségszerűen kirívó, és nem kifejezetten provokatív. Valójában a legtöbb olyan kutató, aki halálközeli élményekkel foglalkozik, nagyon ritkának nyilvánította a jelenséget, de én meglehetősen elterjedtnek találtam. És miközben igaz az, hogy kimondottan olyan embereknél lép fel, akik tudati átalakuláson mentek át, azt találtam, hogy a tapasztalat egyre növekvő mértékben figyelhető meg a nagyközönség körében is.
Lát valamilyen mintát arra vonatkozóan, hogy miként váltható ki a jövőemlékezés?
P.M.H. Atwater: Észrevettem néhány összefüggést, melyek véleményem szerint jelentősek. Először is, úgy tűnik, hogy leginkább serdülőkorban történik, bár előfordulhat később is, főleg stresszes időszakokban. Úgy tűnik, problémás területeket tisztáznak a jövőemlékezés epizódjai. De olyan embereknél is előfordul a jelenség, akiknél hirtelen elsődleges fontosságúvá válik az élet spirituális oldala, vagy akik egyszerűen olyan életszakaszban vannak, melyben nyitottabbak, mint máskor. De megfigyelhető olyan emberek esetében is, akik nem esnek át különösebb pszichológiai vagy fiziológiai stresszen. Gyanúm szerint ők egyszerűen olyan ponton voltak az életükben, ahol ösztönözni tudták a jelenség előfordulását, vagy nyitottak voltak ilyesmire. Tehát nem igazán mondhatnám, hogy egy adott körülménytől függ a dolog.
Meglátása szerint mi a légérdekfeszítőbb vonása a jövőemlékezési epizódoknak?
P.M.H. Atwater: Az előre megélt események világias jellege. Miért élne meg bárki is előre olyasmit, hogy például ebédelni megy a barátaival? Vagy hogy sétál az utcán, és látja az utcán járkáló embereket? Néhányan kétségkívül jelentőségteljesebb dolgokat élnek meg előre, például balesetet, de az epizódok többsége világias, hétköznapi történés. Amint felfigyeltem erre a mintára, azonnal keresni kezdtem az okokat, melyek magyarázatot adhatnának arra, hogy miért mindennapi tevékenységek körül forog egy ennyire egyedi tapasztalat. Amikor egy ember ilyesmit tapasztal, kétségkívül tud róla. Miután a tapasztalat véget ért, mindig megtalálható valamilyen érzékszervi nyom, ami – a kezdeti zavaron túl – jelzi az embernek, hogy ilyen tapasztalatban volt része.
Mit ért ön „érzékszervi nyom alatt”?
P.M.H. Atwater: Az ember borzong, eksztázist él át, nagyon vidám, vagy pedig valamilyen testi érzéklet mutat rá arra, hogy valami nagyon furcsa dolgot élt át épp az imént. A teste reagál, és e reakció módja azt sejteti számomra, hogy valamilyen kémiai anyagok szabadulnak fel ilyenkor az agyban.
Megfigyelései szerint meddig tart egy tipikus tapasztalat?
P.M.H. Atwater: Ezt nehéz lenne végérvényesen leszögezni, mert nagyon széles skála figyelhető meg e téren. Első tapasztalatom során a következő évet éltem meg előre, s tíz-tizenöt percig tartott az élmény.
Tehát a jövőemlékezés élményének ideje nem felel meg egy az egyben annak az időnek, ami alatt az előre megélt esemény a valós életben megtörténik?
P.M.H. Atwater: Nem, úgy tűnik, felgyorsul az idő, bár az ember nem érzi közben ezt a felgyorsulást.
Mint amikor a halálközeli élményt átélő emberek lelki szemei előtt percek alatt lepereg az egész életük?
P.M.H. Atwater: Igen, nagyon hasonló a kettő. Amikor előre megéltem egy évet, az íróasztalomnál ültem Idaho államban, Boise városának egyik bankjában. Ott dolgoztam. Egy elemzési jegyzőkönyvet futottam át éppen. Nagyon összpontosítottam, és hirtelen ott helyben ledermedtem. Ez egyébként jellemző sajátsága az eseménynek: valahogy minden megdermed a helyén. Ezzel együtt jár egy olyan érzés, hogy valahogy minden felfüggesztődik, s ezután történik meg az epizód. Miközben az ember megtapasztalja az epizódot, igazából semmi sem mutat arra, hogy a történés kilógna a korábbi események közül.
Ugyanolyannak tűnik a sebesség. Az ember nem érez felgyorsulást, és azt sem, hogy sebesen zajlana a történés. Úgy éli meg a tapasztalatot, mintha a jelenben történne. Nem tűnik különlegesnek. Tökéletesen kifogástalannak és teljesen normálisnak látszik. Ez okozott nekem kezdetben olyan sok fejtörést a kutatásom során. Saját tapasztalataim mellett mások történetei is a rendelkezésemre álltak; sokat le tudtam ellenőrizni közülük, és meg is tettem, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni velük, amíg el nem kezdtem olvasni a gyermeki agy fejlődésével kapcsolatos kutatások eredményeit. Ekkor került a helyére a kirakós játék összes darabkája.
Hogyan?
P.M.H. Atwater: Valamikor 3 és 1/2 – 5 éves kor között fejlődik ki a halántéklebeny. Nevezhetjük ezt a képzelet születésének. Ekkor alakít ki magának a legtöbb gyermek egy-egy képzeletbeli játszótársat. Az irodalom szerint szinte teljes mértékben a jövőre koncentrálnak az ilyen korú gyermekek. A jövő megélése eszköz számukra. A segítségével felkészülnek arra, ami hamarosan történni fog velük. Ez az egyik fő módszerük, mellyel felkészülnek a feladatokra, kötelességekre és tevékenységekre, melyeknek elvégzését hamarosan elvárják tőlük. A gyermekek automatikusan, fejlődésük ívének részeként hajtják ezt végre. Az ilyen korú gyermekek számára nem olyan magától értetődő a tér és az idő. Számukra a „most” egyik vetülete a jövő.
A gyermekek képessége arra, hogy a jövőbe vetítsenek ki eseményeket, hogy annak megtörténte előtt megéljék és elpróbálják a jövőt, az agy fő eszköze a perspektíva és folyamatosság elsajátítására. Így tanuljuk meg, hogy az egyik dolog egy másik dologhoz vezet, és eredménnyel jár. Ez nyújt nekünk folyamatosságot és perspektívát, s önmagunk felfedezésében is segít. Azt mondhatjuk tehát, hogy négyéves kor körül tudati átalakuláson esnek át a gyermekek. Ugyanez történik, amikor egy felnőtt sámánisztikus látomáson, a kundalini felszínre törésén, halálközeli élményen vagy bármilyen spirituális átalakuláson esik át. Miután valaki ilyesmit élt át, az egyik első nyom annak felismeréséhez, hogy valami nagyon különös és szokatlan dolog történt épp az imént, az, hogy fiatalabbnak látszik, mint korábban.
Az ilyen emberek arca és teste szinte egy éjszaka leforgása alatt változni kezd, és gyermekien kezdenek viselkedni – nem gyerekesen, hanem gyermekien. Elkezdenek jobban lazítani. Szemeik csillogni kezdenek. Fényes lesz a bőrük. Amikor a kutatók olyan felnőtt alanyok agyát vizsgálják, akik tudati váltáson mentek keresztül, a homloklebeny kitágulására utaló jeleket látnak. Ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ilyen módosult állapotot valamilyen válság váltja ki, és eltöprengünk ezen az információn, arra a következtetésre juthatunk, hogy a limbikus rendszer a válság miatt aktiválta a homloklebenyeket. Mindenféle túlélési mechanizmus aktiválódik ilyenkor az agyban, s a limbikus rendszer kémiai anyagok özönével árasztja el a homloklebenyeket.
A homloklebenyben lokalizálódik képzeletvilágunk kezdeti mintázása. Emellett az agynak az a része ez, amit a sámánisztikus rituálék, egyházi szolgálatok és spirituális szabályok aktiválnak. Rengeteg bennszülött kultúra használ drogokat a tudat szikráinak meggyújtására, s ezek a kábítószerek a limbikus rendszert és a homloklebenyeket célozzák meg. Amikor tehát egy felnőtt agyi váltáson vagy tudati átalakuláson megy át, a homloklebenyek kitágulnak, ami a körülbelül négyéves korban történő homloklebeny-fejlődést utánozza. Amikor ilyen agyi váltás történik, a felnőtt elkezdi előre megélni a jövőt, éppúgy, ahogy egy gyermek. S én azt hiszem, ugyanabból az okból teszi, mint a gyermekek: próbál, felkészül, játszik a lehetőségekkel. Újra felfedezi identitását, és összeméri egymással a folyamatosságot és annak hiányát.
Ha a halálközeli élményeket vesszük szemügyre, melyeket itt modellként szeretnék használni, az egyik dolog, amit kutatásom során észrevettem, az, hogy ezek az emberek általában sok problémával küszködnek a mindennapi tapasztalatok és a hétköznapi élet kezelésében, valamint abban, hogy képesek legyenek ismét alkalmazkodni testükhöz, családjukhoz és társadalmukhoz. A halál torkából kiszabadult emberek közül sokan hosszú időn át irány vesztettek és depressziósak, és még az olyan világias tevékenységek is próbára teszik őket, mint amilyen a beszélgetés, az étkezés, a munkába járás, a csekkfüzetük kiegyenlítése és gyermekeik felnevelése.
Mindez kihívást jelent számukra, mert már nem ugyanazok, akik voltak. Most már olyan viszonyítási alapjuk van, amilyen korábban nem állt a rendelkezésükre. Most már tudják, hogy nem azonosak a testtel, és hogy nincs tér és idő. Hogyan éljenek hát térben és időben, ha nincsenek is ilyen dolgok? Hogyan magyarázzák el a főnöküknek, hogy mindenféle dimenziókon át tud nézni az elméjük?
A jövőemlékezés folyamata jelentősebbnek tűnik tehát, mint magának az emléknek a tartalma.
P.M.H. Atwater: Pontosan. A folyamat számít. Annak az éremnek a másik oldala ez, amin a gyermekek esnek át a homloklebeny fejlődését követően. A gyermekek esetében az a feladat, hogy fogják ezt a tágabb, egyetemes képzeletvilágot, és valahogyan csiszolgassák, vagy a személyes önfelfedezés szintjére szállítsák le. A felnőtt esetében az a feladat, hogy fogjuk már kialakult ön- és identitásfelfogásunkat, és haladjuk meg azokat a sztereotípiákat, melyeknek nincs értelmük. A képzelet felnőttkori újjászületéséről van itt szó, s a lényeges dolog – az a jel, ami megmutatja nekünk, hogy strukturális és kémiai váltás megy végbe az agyban – nem más, mint a jövő előre megélésére való képesség, mert hiszen az ember nem lenne képes erre, ha nem módosulna az agya. Nem attitűdökről vagy hitrendszerekről beszélek. Nem is kell foglalkoznom az illető hiteivel. Ehelyett arra figyelek, hogy mit tesz a fizikai test, hogy hogyan viselkedik a személy, és hogy agyi fejlődésről árulkodik-e mindez.
Amikor felnőttek mennek keresztül agyi váltáson, mindig hirtelen ugrás figyelhető meg az agyi fejlődésben. Most kifejezetten az agysejtek ideghálózatáról beszélek. Az ilyen felnőttek agya máshogyan működik. Intelligensebbek, mint korábban. Elkezdenek halmazokban gondolkodni, amit általában a zseni jelének tekintünk. Kétségkívül sokan – sőt, véleményem szerint a legtöbben – csak részleges váltást hajtottak végre, de akadnak olyanok is, akik teljes váltást valósítottak meg. Ez ismét csak egybeesik azzal, amin a gyermekek mennek keresztül négyéves korukban.
Egyik ugrás után a másikon mennek keresztül az agyfejlődés terén, és szinte órára pontosan ki is számíthatjuk ezt, ha tisztában vagyunk a gyermek korával és azzal, hogy milyen ösztönzést kaptak környezetüktől és játékaik során. Ez kicsit alábbhagy a továbbiakban, aztán ismét nagy ugrás következik a serdülőkorban, majd az élet hátralévő része már hegynek lefelé folytatódik. Azoknál az embereknél azonban, akik tudati átalakuláson estek át, mindig találunk jeleket arra, hogy újabb ugrás megy végbe agyi fejlődésükben. Ahelyett, hogy csökkenés következne be az idegsejtek termelődésében, fokozódás figyelhető meg e téren. Valami nagyon jelentős dolog történik itt.
Véleményem szerint arra utal ez, hogy strukturális és kémiai tekintetben változik az adott személy agya. Funkcionális és fizikai szempontból is megváltozik. Tehát nem csupán olyasvalamiről beszélünk, ami misztikus természetű; olyasvalamiről van itt szó, ami fizikai. Ezért csigázza fel annyira az érdeklődésemet.
Korábban említette, hogy úgy véli, a jövőemlékezés jelensége egyre inkább növekszik a nagyközönség körében. Jelzésnek látja ezt arra, hogy mi, emberi lények valamilyen elfeledett, de minket születésünktől fogva megillető jogra tartunk ismét igényt?
P.M.H. Atwater: Teljes mértékben. Túl a fényen [Beyond the Light] című könyvemben szemügyre veszem a fizikai apparátust, amivel születünk. Mindannyian rendelkezünk azokkal a fizikai mechanizmusokkal, melyekre a születéshez, a teremtéshez és az újjászületéshez szükségünk van. Születésünktől fogva minket megillető jogunk, hogy fejlődjünk, növekedjünk és változzunk. Arra törekszem, hogy félretegyem az összes divatos frázist, hagyományt, kultúrát és képzeletvilágot, és a nyersanyagot szeretném vizsgálni, hogy rájöjjek, mi is történik itt valójában. Idaho sivatagainak és kanyonjainak szellemi őrzői neveltek. Ismerem a sámánisztikus utazást, mert így neveltek. Emellett abban a szerencsében részesültem, hogy rengeteg kutatást végezhettem. Ezrekkel dolgoztam együtt spirituálisnak vagy misztikusnak nevezhető találkozások során.
Tehát már régóta összeköttetésben álltam ezzel a területtel, méghozzá különböző perspektívákból, s egyre csak azt láttam: függetlenül attól, hogy éppen milyen vallást, kulturális hagyományt vagy rituálét tanulmányozok, mindig van valami a tapasztalat mögött és azon túl, mely annak alapzataként szolgál. S ha a történelem és a nyelvezet összes rétegét lehámozzuk, eljutunk az alapokig. Elkezdünk ráeszmélni, hogy a tudat az elsődleges. Minden tudatos. Minden él, abban az értelemben, hogy mozog, lélegzik és intelligens. Kétségkívül különböző fokai vannak az intelligenciának, de mindenben megvan a tudat szikrája. Az egyik dolog, amire első halálközeli élményemet követően azonnal ráébredtem, az volt, hogy minden – még a ruháim is – élettel telinek látszik. Két másik halálközeli élményembe került, mire rádöbbentem ennek összes következményére.
És miben állnak ezek a következmények?
P.M.H. Atwater: Úgy gondoljuk, hogy emberi lények vagyunk, de ez valójában nem igaz. Isteni lények vagyunk, akik emberi testet viselnek. Van bennünk egy szikra, egy tűz, ami örökösen újra akar egyesülni nagyobb erőforrásával. A tudati átalakulások vagy agyi váltások azt a célt szolgálják, hogy felébresszék bennünk azt az apparátust, amire ahhoz van szükségünk, hogy tudatára ébredjünk, kik vagyunk; hogy megtapasztaljuk, mik vagyunk; hogy értsük, miért vagyunk itt; hogy mit tehetünk érte, és hogy merre tartunk. Célt és felelősséget mutat nekünk. Születésünktől fogva minket megillető jogunk ez, hiszen a lehetősége benne van testünk felépítésében. Születésünktől fogva minket megillető jogunk a születésünk mellett az is, hogy újjászülessünk. Más szavakkal, mindannyian egy magasabb rendű agy felé fejlődünk, hogy felszínre bukkanhasson a magasabb rendű elme.
Ez tesz majd minket képessé arra, hogy megtegyük a következő ugrást. Az agyi váltásokat egy autó (ez esetben az agy) betolásához lehetne hasonlítani, ami a magasabbrendű elme felszínre bukkanását segíti elő. Miután ez megtörténik, valóban más idők szelei fújnak majd, mert egyre inkább azzá válunk, ami és aki valójában vagyunk. Miután megtörténik, alábbhagy az a mechanizmus, ami az egészet mozgásba lendítette. Miután a homloklebenyek kifejlődnek a gyermekben, a gyermek folytatja életét; maga mögött hagyja képzeletbeli játszótársait, és elválasztja a jövőt a jelentől. Úgy tűnik, ugyanez történik azokkal a felnőttekkel, akik azt a fajta agyi váltást tapasztalják, amiről beszélek. Néhány év után csökkenni látszanak a jövőemlékezési epizódok; némelyiküknél már egyáltalán nem is jelentkezik ilyesmi. Más szavakkal, ha már a homloklebenyek kitágulása stabilizálódik, az ember folytatja életét, de más élet ez már. Békésebb és nyugodtabb lesz az egyén. Az ilyen emberek örömtelibbek, és a jelek szerint képesek arra, hogy együtt áramoljanak az élet erőpróbáival és kihívásaival. Ennek talán az az oka, hogy ha már megtapasztalta az ember az egyidejűséget, többé nem gyakorol rá hatást az idő zsarnoki uralma.
Mi a helyzet az idő zsarnoki uralmával? Mindig 100%-osan pontosak a jövőemlékezési epizódok? Meg lehet őket változtatni?
P.M.H. Atwater: Úgy tűnik, ez egyéntől függő. Néhányan a jelek szerint valóban képesek módosítani előre megélt tapasztalataikat. Én nem voltam rá képes. Akad példa a kettő közötti átmenetre is: vannak, akik késleltetik a jövőből származó emlékek megvalósulását. A könyvben leírtam egy esetet egy nőről, aki azt élte meg előre, hogy a férje késő este egy találkozóra megy, és totálkárosra töri a kocsit. Természetesen nagyon aggódott emiatt, és meg akarta akadályozni. Így aztán aznap este, amikor a férje már indulni készült a találkozóra, a feleség közbeavatkozott: ragaszkodott ahhoz, hogy vele megy, és ő vezeti az autót. Semmi nem történt, így a nő nagyon megkönnyebbült. De a következő héten egy késő este újabb találkozója volt a férjnek, és karambolozott. Totálkárosra törte össze a járművet. A nő tehát egy héttel késleltette a jövő-emlék bekövetkezését. Nem állította meg, csak késleltette. Úgy látszik, sokszor előfordul a késleltetésre való képesség a megállítás képtelenségével párosulva, de rengeteg ember jelenti ki azt, hogy egészen addig a pontig képesek módosítani, amíg már vagy nem történik meg az esemény egyáltalán, vagy pedig nagyon eltérő módon következik be. Tehát úgy tűnik, egyéne válogatja.
Meg lehet tanulni tetszés szerint kiváltani a jövőemlékezést?
P.M.H. Atwater: James Van Avery, a téma egyik kutatója szerint meg lehet. Egy évtizedes kísérletezés után kifejlesztett egy jövőemlékezést kiváltó módszert, s én útmutatást adok a könyvben az eljárásáról.
A jövő emlékezete [Future Memory] előszavában azt írja, hogy labirintusszerűen szerveződik a könyv. Mi az oka ennek? Azt próbálja elérni, hogy a könyv olvasása kiváltsa a tapasztalatot?
P.M.H. Atwater: Pontosan. A jövő emlékezetének lényegét a jelenséget kísérő agyi váltások képezik, valamint azok a következmények, melyek tér- és időfelfogásunkban jelentkeznek az élmény nyomán. A könyv labirintusszerű megírásával az volt a célom, hogy túlmenjek az információ puszta bemutatásánál, és olyan agyi váltásra serkentsem az olvasót, mely tapasztalati perspektívát nyújt majd számára. Ezért választottam a labirintus-szerkezetet. A labirintus nem útvesztő. Nincsenek zsákutcák. A labirintusnak egy bejárata és egy kijárata van, de az ösvény egyre csak kanyarog ide-oda, miközben kibontakoztatja önmagát. Ha szemügyre veszünk egy labirintust, látjuk, hogy az emberi agy tekervényeire emlékeztet, és ha áthaladunk egy labirintuson, akkor ez módosítja az agy működésének módját. Ez a célja a labirintusoknak: hogy megváltoztassák a tudatot.
Hogyan tervezte meg a könyvet, hogy mindezt visszadja vele?
P.M.H. Atwater: Őszintén szólva nem tudom. Tizenegyszer írtam meg a könyvet, úgy, hogy mindig a semmiből kezdtem újra, s így tizenegy különböző forma született. Akiknek odaadtam elolvasni, ilyesmiket mondogattak: „Az anyaga egyszerűen csodálatos, de végül is mi a véleményed erről az egészről?” Ez azt jelezte számomra, hogy nem írtam meg jól. A tizedik újraírás után már kész lettem volna arra is, hogy elégessem. 1987 óta írtam. Az egész lelkemet beletettem ebbe a könyvbe, és iszonyúan elegem lett már belőle. Aztán egyik nap, amikor épp végeztem a zuhanyzással, és kiléptem a fürdőkádból, minden ledermedt a helyén. Szikrákkal telt meg a levegő, és a következő mondat állt össze ezekből a szikrákból: „Változtasd labirintussá a könyvet!” Azonnal tudtam a mikéntjét. Nevetésben törtem ki, mert egyszerűen tökéletes volt. Nemcsak egy könyv lesz a könyv, hanem pszichotronikus eszköz, mely képes arra, hogy módosítsa az olvasó gondolkodásmódját. Amikor befejezi a könyvet, ezzel a hihetetlen érzéssel csukja be: „Hűha! Mi történt velem épp az imént?”
Mivel zárná szívesen ezt az interjút?
P.M.H. Atwater: Összegzésképpen annyit szeretnék elmondani, hogy a jövőemlékezés jelensége azért jelentős, mert a magasabb rendű agy fejlődését jelzi. Ahogy a gyermekek belemélyedtek a jövőbe, amikor előkészültek arra, ahogyan nemsokára élni fognak, úgy azok a felnőttek is elmélyednek benne, akik tudati átalakulást tapasztaltak, mégpedig ugyanabból az okból: hogy felkészüljenek arra, ahogyan hamarosan élni fognak.
A jövőemlékezés azt mutatja nekünk, hogy ez – vagyis hogy strukturális, kémiai és funkcionális tekintetben megváltozik az agy – azért történik, hogy felszínre bukkanhasson a felsőbbrendű elme. A jövőemlékezés a jel; ez aktiválja a folyamatot. És még képezhetjük is magunkat rá. Ha megnyitjuk magunkat a folyamat előtt, meg fog történni. Már a könyv elolvasása is elindítja a folyamatot. Ez pedig fontos, mert különben kiszaladunk az időből, hogy végrehajtsuk azokat a változtatásokat, melyekre szükség van a társadalmunkban. Ez egy mód arra, hogy nekiugorjunk a folyamatnak.
Richard Daab interjúja P.M.H. Atwaterrel
Magical Blend Magazin, 52. szám
