Így távolították el az egyház hatalmát fenyegető reinkarnáció tanát a Bibliából és a keresztény filozófiából

A reinkarnáció egy olyan eszmerendszer, amely gyakorlatilag a világ bármely szegletében megtalálható.

Csak a mai kereszténységben tanítják azt, hogy a lélek lényegében ezzel az élettel kezdődik, majd utána örök élet vár rá a mennyben vagy a pokolban, de korábbi életekben soha nem létezett. Majd, a halál után, a test és a lélek újra élni fog, amikor a halottak feltámadnak.

Ily módon azt tanítják, hogy pusztán egyetlen esélyünk és egyetlen életünk van – ebben és csak ebben az egy univerzumban.

Ennek ellenére ma egyre több keresztény író fogadja el azt a gondolatot, hogy a reinkarnáció legalábbis nem mond ellent Jézus tanításaival.Közéjük tartozik a metodista Leslie Whitehead, John J. Hearney teológiaprofesszor, William L. de Arteaga lelkész, Geddes MacGregor, a hírneves anglikán lelkész és a Dél-Kaliforniai Egyetem filozófiaprofesszora, és sokan mások, például a közismert Edgar Cayce.

Edgar Cayce

Edgar Cayce hívő keresztény volt, mégis számos olyan misztikus személyiségelemzést készített, melyek többek között a reinkarnáció tanára épültek, s a lélekvándorlás sokszor éppen az elemzést kérő személyével állt kapcsolatban.

Cayce azt vallotta, hogy Jézus maga is tanította a reinkarnáció tanát.

A korai gnosztikus keresztények filozófiája az újraszületés ésa karma tekintetében a keleti tanításokra hasonlított, azaz ők is elfogadták a lélekvándorlás gondolatát.

Soroljunk fel néhány korai keresztény atyát, akik elfogadták a reinkarnációt: Szent Jusztinusz (i. sz. 100–165), Alexandriai Szent Kelemen (i. sz. 150–220), Órigenész (i. sz. 185–254), Nüsszai Szent Gergely (i. sz. 257–332), Szent Jeromos (i. sz. 340–420). Szent Ágoston szintén foglalkozott a korábbi születések gondolatával.

A reinkarnáció tehát nagyon is hozzátartozott a korai kereszténységhez.

Nagy Konstantin császár (i. sz. 272–337) sajnálatos módon a kereszténységet eszközül használta arra, hogy betartassa a néppel a vallás szabályait, s egyesítse királyságát.

Nagy Konstantin császár

A korai keresztényeket nem tekinthetjük éppen a legegységesebb embercsoportnak. A 4. század elején a Római Birodalom veszített a befolyásából, s kezdett összeomlani, miközben bizonyos keresztény csoportok a hatalomért versengtek.

Konstantin ezért i. sz. 325-ben a vitatkozó keresztény szekták vezetői személyében

összehívta a niceai zsinatot.

Abbéli igyekezetében, hogy meggyőzze őket a nézeteltérések elsimításáról egyetlen közös doktrína kidolgozásával, s ezzel erősítse a birodalmat, hűséget esküdött nekik.

Ezek a döntések formálták meg a római katolikus egyház alapjait. Ezzel kőbe vésték a doktrínát,

meghatározták, hogy mely könyvek szerepeljenek a Bibliában, s ami ebbe az új hitvallásba nem illett bele, azt kidobták – a reinkarnáció témájával és az azt támogató csoportokkal egyetemben.

Ettől kezdve Konstantin mindent megtett azért, hogy az összes konkurens vallást eltávolítsa, s az egész birodalomban megerősítse a hatalmát, amit a keresztény vezetők lelkesen támogattak. Megszületett az egyház egyeduralma, és sok-sok évszázadon át kitartott.

I. Iusztinianosz (483–565) ugyanezt a taktikát alkalmazta: azt a gondolatot hirdette, hogy az embernek csakis egy élet áll a rendelkezésére a tökéletesség elérésére, máskülönben az örök kárhozat vár rá.

Ez a legtöbb embert arra késztette, hogy „jó keresztény” és császárhű legyen. Több olyan csoport is létezett azonban, akik elfogadták a reinkarnációt. Ilyenek voltak például a gnosztikusok és az origenisták – ők azt vallották, hogy egynél több élet áll a rendelkezésükre a tökéletesség elérésére, ennélfogva nem kell olyan szigorúan tartaniuk magukat az egyház szabályaihoz.

Ez persze gyengítette Iusztinianosz tervének hatékonyságát.

A lélekvándorlás tanát tehát ily módon kivették a keresztény filozófiából – Iusztinianosz érvénytelennek nyilvánította, a későbbiekben pedig ezt pápai rendeletbe is foglalták.

Mindezek ellenére a reinkarnáció hite részleteiben tovább élt,és Vigiliusz pápa volt az, aki a második konstantinápolyi zsinaton, i. sz. 553. május 5-én, egyházi átokkal sújtotta azokat, akik támogatják a mitikus doktrínát, miszerint a lélek már korábban létezik, és ebből következően csodálatos módon visszatérhet.

Vigiliusz pápáról ettől függetlenül azt tartották, hogy nem értett egyet ezzel az ediktummal. Amikor azonban megérkezett Konstantinápolyba, meggondolta magát, és kiadta az egyházi átokkal sújtott írások kizárását támogató dokumentumot.

Igen, Iusztinianosz jó előre az ellenőrzése alá hajtotta a zsinat eljárásmódját, és megszervezte, hogy a saját érdekei szerint szavazzon 159 püspök az ellen a maroknyi hat ellen, akik a nyugati kontingenst képviselték, és elfogadták Órigenész reinkarnációs tanát.

lélek reinkarnáció

Órigenész tanításainak ellenzői tehát győzedelmeskedtek, s Iusztinianosz is elérte, amit akart. A kereszténység ettől kezdve az igazságot tagadó tanok szerint kényszerült élni, azaz azt hirdette, hogy mindössze egy életünk van a mennyország elnyerésére, ha pedig ez nem sikerül, örökre pokolra kerülünk.

Ez természetesen az egyház hatalmát növelte, és azt az elgondolást támogatta, hogy az ember csakis az egyház közvetítésével képes érintkezésbe lépni Istennel vagy megmenekülni a pokol tüzétől.

A reinkarnáció és a karma tanai teret adtak annak az elképzelésnek, hogy mindenki maga felel a saját életéért és azért, hogy mi történik majd vele a következőben. Azzal, hogy ezt kizárták a kereszténységből, teljes mértékben az egyháztól és az egyén egyházzal való kapcsolatától függött, hogy javulhat-e az élete, s csak ez nyújthatott védelmet az örök kárhozat, illetve bármi ellen, amit rossznak vagy gonosznak ítéltek meg.

Ennek következtében beszüntettek minden olyan tanítást, amely a reinkarnációra vonatkozott, s elvetették a Biblia belső, ezoterikus tanításait, illetve azok elvesztek, eltünedeztek az idők során.

Mindazonáltal, a reinkarnációra vonatkozó részeinek megváltoztatása és cenzúrázása ellenére ma is találhatók a Bibliában olyan egyértelmű utalások, amelyekben a reinkarnáció gondolata érintetlenül fennmaradt.

Máté evangéliumában (16:13-14) például ezt olvashatjuk:

„Mikor pedig Jézus Czézárea Filippi környékére méne, megkérdé tanítványait, mondván: Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? / Ők pedig mondának: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.”

Ez arra utal, hogy a reinkarnáció gondolata semmiképpen sem lehetett furcsa vagy idegen Jézus vagy a tanítványai számára. Épp ellenkezőleg, elfogadták azt, és úgy gondolták,hogy a próféták újraszületnek, hogy folytathassák az emberek tanítását.

Ez pontosan egybeesik a hagyományos védikus és buddhista tanításokkal, melyek szerint a mesterek a saját döntésük alapján újabb inkarnációkban térhetnek vissza, hogy a tömegek javát szolgálva folytassák tanításaikat.

További bizonyítékot találhatunk erre szintén Máté evangéliumában (17:9-13):

„És mikor a hegyről alájövének, megparancsolá nékik Jézus, mondván: Senkinek se mondjátok el amit láttatok, míg fel nem támadt az embernek Fia a halálból./ És megkérdezék őt az ő tanítványai, mondván: Miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljőnie? / Jézus pedig felelvén, monda nékik: Illés bizony eljő előbb, és mindent helyreállít; / De mondom néktek, hogy Illés immár eljött, és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelék vele, amit akarának.Ezenképen az ember Fiának is szenvednie kell majd ő tőlük. /Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nékik.”

Ez azt jelenti, hogy a szentiratok megjósolták Illés próféta visszatérését egy másik születésben, s hogy Keresztelő János volt Illés. Ennek ellenére soha nem ismerték el Illésként, mert Heródes lefejeztette.

„Mikor pedig azok elmentek vala, szólni kezde Jézus a sokaságnak Jánosról: (…) ő az, akiről meg van írva: Ímé én elküldöm az én követemet a te orczád előtt, a ki megkészíti előtted a te útadat. (…) És, ha be akarjátok venni, Illés ő, aki eljövendő vala. Akinek van füle a hallásra, hallja” ( Máté 11:7,10-11,14-15).

Hasonló utalást olvashatunk Lukács evangéliumában (9:7-9):

„Meghallá pedig Heródes a negyedes fejedelem, mindazokat, amik ő általa történtek: és zavarban volt, mivelhogy némelyek azt mondák, hogy János támadt fel a halálból; / Némelyek pedig,hogy Illés jelent meg; mások meg, hogy a régi próféták közültámadt fel valamelyik. / És monda Heródes: Jánosnak én vettemfejét: kicsoda hát ez, a ki felől én ilyen dolgokat hallok?” Márk evangéliumában is olvashatunk ugyanerről (6:14-16).

János evangéliumában (9:1-2) ezt olvashatjuk: „És amint eltávozék, láta egy embert, a ki születésétől fogva vak vala. / És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?”

Ez egyértelműen arra utal, hogy Jézus és a tanítványai ismerték a karma törvényét, és arra kérdeztek rá, hogy milyen korábbi tettek okozhatták ennek az embernek a mostani nehézségeit. Ez azt jelenti, hogy mielőtt számos helyen megváltoztatták a Biblia szövegét, az sokkal tágabb spirituális ismereteket nyújtott, mint amit a bibliai hagyomány ma biztosít.

A Bibliában számos egyéb olyan hivatkozás található, amelyek a reinkarnáció fogalmához kapcsolódnak. Az eddig felsorolt példáknak is elegendőnek kell lenniük azonban ahhoz, hogy megértsük: mindegy, milyen változásokon esett át a Biblia az i.sz. 553-ban lezajlott második konstantinápolyi zsinatot követően,

elég utalás maradt benne, hogy belássuk azt, hogy az egyén lelki tudásának és eszmélkedésének szempontjából a reinkarnáció gondolata annak idején egyáltalán nem minősült idegen vagy elfogadhatatlan eszmének.

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend