Az értelmező szótár szerint a nyelv egy ember által létrehozott jelrendszer, a gondolatok megformálásának és kicserélésének eszköze. Innen nézve csakis mi tudunk beszélni, mert a fogalom a mi fajunkra korlátozódik. Nem lenne azonban érdekes tudni, hogy vajon a fák szintén ki tudják-e fejezni magukat?
De hogyan? Hallani semmit nem hallunk, mert a fák alapvetően hallgatnak. A súrlódó ágak recsegése a szélben, a lombok zizegése – mindez passzív módon történik, maguk a fák nem befolyásolják. Máshogyan mégis felhívják magukra a figyelmet: illatanyagok révén.
Illatanyag mint a kifejezés eszköze? Nekünk, embereknek sem ismeretlen ez, különben miért használnánk dezodort és parfümöt? De testünk szaga ezek használata nélkül is ugyanúgy hat más emberek tudatára és tudatalattijára. Egyeseket szaglással nem is érzékelünk, míg mások illatuk révén erőteljesen vonzanak bennünket.
A tudomány álláspontja szerint az izzadságban megtalálható feromonok egyenesen meghatározó jelentőségűek abban, hogy kit választunk partnerünknek, vagyis ki lesz az, akivel utódokat kívánunk nemzeni. Eszerint rendelkezünk egy titkos illatnyelvvel is, és ezt a nyelvet a fák is ismerik.
Lassan már négy évtizede ismert az a tény, amelyre a kutatók az afrikai szavannákon lettek figyelmesek. A zsiráfok megrágják az ernyőakáciákat, ami persze a növényeknek egyáltalán nem tetszik. Hogy megszabaduljanak a nagy testű növényevőktől, néhány perc alatt méreganyagokat raktároznak el leveleikben.
A zsiráfok is tudják ezt, és nyomban odébbállnak a következő fákhoz. A legközelebbiekhez? Nem. Néhány közvetlenül mellette álló fát kutyába se vesznek, és csak mintegy száz méter megtétele után kezdenek újabb lakmározásba.
Ennek oka megdöbbentő. A megdézsmált akácia figyelmeztető gázt (ez esetben etilént) bocsát ki, amivel a közvetlen környezetében lévő fajtársai tudomására hozza, hogy veszély közeleg.
Ezt követően az összes előre figyelmeztetett egyed, hogy felkészüljön, szintén méreganyagokat halmoz fel a leveleiben. A zsiráfok ismerik ezt a játékot, ezért kissé odébb vonulnak a szavannán, ahol gyanútlan fákat találnak. Vagy pedig a szél ellenében dolgoznak.
Az illatüzeneteket ugyanis a levegővel együtt a szél a közeli fák felé fújja, és ha az állatok a légárammal szemben mozognak, rögtön az előző mellett találnak olyan akáciákat, amelyek még mit sem sejtenek az ő jelenlétükről.
Ilyen folyamatok a mi itthoni erdeinkben is lejátszódnak. Legyen szó akár bükkről, lucfenyőről vagy tölgyről, valamennyi fájdalmasan megérzi, ha valaki rágcsálja őket. Ha egy hernyó alaposan beléjük harap, a harapás helye körül megváltoznak a szövetek. Mindamellett elektromos jelzéseket bocsátanak ki, akárcsak az emberi test, ha sebesülés éri.
Igaz, ez az impulzus nem néhány milliszekundumos sebességgel terjed, mint a mi esetünkben, hanem percenként mindössze egy centimétert tesz meg. Ezután még egy órába telik, mire az ellenanyagok a levelekbe kerülnek, hogy ott elraktározódjanak, és elrontsák a paraziták lakomáját.
A fák lassúak, még vészhelyzetben is ez a csúcssebesség. A lassú tempó ellenére a fa testrészei semmiképpen sem egymástól elszigetelve működnek.
Ha például a gyökerek kerülnek veszélyeztetett helyzetbe, az információ szétterjed az egész fában, és a leveleken keresztül előidézheti illatanyagok kibocsátását.
Nem is akármilyenekét, hanem kifejezetten az adott célra előállított illatét. További olyan tulajdonság ez, amely az elkövetkező napokban segít a támadás elhárításában, egyes rovarfajok esetén ugyanis felismerik, melyik gazfickóról van szó.
Tudniillik minden faj nyála sajátos és azonosítható. Olyannyira jól besorolható, hogy csalogatóanyagok révén célzatosan hívhatók oda ragadozó ellenségeik, amelyek szíves-örömest vetik rá magukat a kártevőre, így segítve a fát.
A szilfák és az erdeifenyők például kis darazsakhoz fordulnak. Ezek a rovarok petéiket a levélevő hernyókba rakják. Az új darázsnemzedék itt fejlődik ki, belülről, darabról darabra falva fel a nála nagyobb pillangóhernyót – nem valami szép halál! Mindenesetre a fák így megszabadulnak a kellemetlen parazitáktól, és sértetlenül nőhetnek tovább.
Mellesleg a nyál felismerése a fák egy további képességének bizonyítéka: eszerint ízlelőérzékkel is rendelkeznek.
Ugyanakkor az illatanyagok hátránya, hogy a szél hamar felhígítja őket. Ezért gyakran még 100 méternyire sem jutnak el. Igaz, eközben rögtön még egy másik célt is szolgálnak.
Mivel a jelterjedés a fa belsejében felettébb lassú, levegőn keresztül jobb ütemben és nagyobb távolságokat tud áthidalni, és saját testének sok-sok méterrel távolabb eső részeit jóval gyorsabban képes előre figyelmeztetni.
Gyakran speciális segélykiáltásra sincs szükség a rovarok elhárításához. Az állatvilág elvileg érzékeli a fák kémiai üzeneteit, így tudja, hogy ott valamiféle támadásra került sor, és a fákon minden bizonnyal ellenséges fajok garázdálkodnak. Amelyik állatnak étvágya támad az efféle kis organizmusokra, ellenállhatatlan késztetést érez a cselekvésre.
Ámde a fák maguk is képesek védekezni. A tölgyek például keserű és mérgező cserzőanyagokat továbbítanak a kéregbe és a levelekbe. Ez vagy végez a rágcsáló rovarokkal, vagy olyan mértékben megváltoztatja az ízeket, hogy a levél zamatos salátából maró epévé változik.
A fűzfa szalicilt termel védekezésképpen, ami hasonlóan hat. Nálunk, embereknél azonban nem: a fűzfakéregből készült főzet épp ellenkezőleg, mérsékelheti a fejfájást és a lázat, és az aszpirin előfutárának számít.
Az efféle védekezéshez természetesen idő kell. Ezért van a korai figyelmeztetésben döntő szerepe az összjátéknak. Persze a fák ennek során nem bízzák magukat egyedül a levegőre, hiszen ez esetben nem mindegyik szomszédjuk neszelné meg a veszélyt.
Üzeneteiket inkább elküldik a gyökérzeten keresztül is, amely az összes példányt behálózza, és az időjárástól függetlenül működik.
Meglepő módon a híreket nemcsak vegyi úton, hanem elektromosan is terjesztik, méghozzá másodpercenkénti egy centiméteres sebességgel.
A mi testünkkel összevetve ez kétségtelenül szélsőségesen lassú, de az állatvilágban vannak fajok – mint például a medúzák vagy a férgek –, amelyeknél az ingervezetés sebessége hasonló értékeket mutat.
A hír elterjedését követően körös-körül az összes tölgy azonnal szintén cserzőanyagokat pumpál leveleibe erein keresztül. Egy fa gyökerei igen messzire nyúlnak, a távolság több mint kétszerese a korona szélességének.
Így adódhatnak átfedések a szomszéd fák föld alatti nyúlványai között, és alakulhatnak ki kapcsolatok összenövések révén. Igaz, nem minden esetben, mert az erdőben is vannak a maguk útját járó különcök, akik nemigen akarják tartani a kapcsolatot társaikkal.
Vajon az ilyen morc alakok képesek a vészjelzések blokkolására egyedül azzal, hogy egyszerűen nem vesznek részt semmiben? Szerencsére nem, ugyanis a hír gyors terjedésének szavatolása érdekében a legtöbb esetben a gombák is bekapcsolódnak a munkába.
Ezek úgy működnek, akár az internet optikai kábelei. A vékony szálak áthatolnak a talajon, melyet alig elképzelhető
sűrűségben át- meg átszőnek. Így egy teáskanál erdei föld több kilométernyi ilyen „hifát”, azaz gombafonalat tartalmaz.
Egyetlen gomba évszázadok alatt jó néhány négyzetkilométernyi területen terjeszkedhet, így egész erdőket hálózhat be. Vezetékei révén továbbítja a jelzéseket az egyik fától a másikig, és segíti őket a rovarokkal, a szárazsággal és az egyéb veszélyekkel kapcsolatos hírek cseréjében. Időközben már a tudomány is „Wood Wide Web”-ről beszél, amely behálózza erdőségeinket.
Annak kutatása, hogy ez az információcsere mit ölel fel és mekkora volumenű, napjainkban legfeljebb még csak a kezdeteknél tart.
Alkalmasint a különböző fafajták között is létezhet kapcsolat, még akkor is, ha azok konkurenseknek tekintik egymást. A gombák éppenséggel a saját stratégiájukat követik, amivel elősegíthetik a közvetítést és a kiegyenlítődést is.
Ha egy fa legyengül, akkor talán nemcsak ellenálló képessége szenved csorbát, hanem alábbhagy beszédessége is. Másképpen aligha lenne magyarázható, hogy a támadó rovarok mindig célzatosan a legsérülékenyebb példányokat választják ki maguknak.
Elképzelhető, hogy e célból hallgatják a fákat, észlelik az izgatott vegyi figyelmeztető jeleket, a néma egyedeket pedig úgy tesztelik, hogy a levelükbe vagy a kérgükbe harapnak.
A hallgatagság esetleg tényleg visszavezethető egy komoly betegségre, olykor a gombafonalak szövedékének elvesztésére, aminek következtében a fa nem értesül semmilyen hírről.
Már nem veszi észre a közelgő veszedelmet, és ezzel meg is nyílott a hernyók és a bogarak falatozója. Máskülönben épp ennyire ki vannak téve a támadásnak az imént leírt különcök is: ők egészségesnek hatnak ugyan, de gyanútlanok maradnak.
Az erdőnek nevezett életközösségben nemcsak a fák kommunikálnak ily módon, de a cserjék és füvek is, sőt talán valamennyi növényfaj. Mihelyt azonban a veteményeskertekbe lépünk, a növények igencsak hallgatagok.
Kultúrnövényeink a nemesítés révén jórészt elvesztették azon tulajdonságukat, hogy a föld felett és a föld alatt információkat közöljenek magukról. Mondhatni, süketnémák, így pedig könnyen válhatnak rovarok prédájává.
De mi a helyzet a zörejekkel, vagyis a hallással és a beszéddel? Noha korábban azt mondtam, hogy a fák eltökélten hallgatnak, a legújabb felismerések ezt is kétségbe vonják.
Monica Gagliano, a Nyugat-ausztráliai Egyetem munkatársa a Bristoli és a Firenzei Egyetemről érkezett kutatótársaival együtt ugyanis belehallgatott a talajba.
Laboratóriumban célszerűtlen a fák vizsgálata, ezért könnyebben kezelhető gabonacsíracsemetéket vizsgáltak. És valóban: a mérőeszközök kisvártatva a gyökerek halk pattogását érzékelték 220 Hz-es frekvencián. Pattogó gyökerek?
Ennek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen még a holt faanyag is pattog, legkésőbb akkor, amikor a kályhában elég. Csakhogy a laboratóriumban megállapított zörejekre sokan felkapták a fejüket. Ugyanis a kísérletben nem érdekelt csírák gyökerei reagáltak rájuk.
Amikor 220 Hz-es pattogásnak voltak kitéve, csúcsaik mindig ebbe az irányba fordultak. Ez annyit jelent, hogy a fű érzékeli, vagyis nyugodtan mondhatjuk, „hallja” ezt a hullámhosszt. Információcsere a növényeknél hanghullámok révén?
Ez még inkább kíváncsivá tesz, hiszen mivel mi, emberek, magunk is a hanghullámok révén történő kommunikációra vagyunk hangolva, ez talán kulcs lehetne a fák jobb megértéséhez.
Elképzelni is nehéz annak a jelentőségét, ha hallhatnánk, hogy a bükknek, tölgynek, lucfenyőnek jól megy-e a sora, vagy tudnánk, mi a baja. Itt azonban sajnos még nem tartunk, ezen a területen a kutatás még gyerekcipőben jár.
Ha azonban legközelebb az erdőben járkálva halk kattogást hallunk, akkor az talán nem csak a szél volt…
Felhasznált irodalom: Peter-Wohlleben, A fák-titkos élete című könyve
