Sokan nem hisznek abban az állításban, hogy fejlődésünk kezdetén különböző szinten álló földönkívüli lények (istenek és istenfiak) éltek közöttünk. Életükről, világunkban kifejtett tevékenységükről számos ősi írás, anekdota számol be. Ha figyelmesen elolvassuk ezeket a történeteket, jó néhány olyan megjegyzést találunk bennük, amelyek hitelessé teszik az élménybeszámolókat.
A tibeti Dzyan-könyve emberhez hasonló lények csoportjáról számol be, akik évezredekkel ezelőtt érkeztek a Földre egy fémből készült jármű fedélzetén. Még azt is feljegyezték, hogy a leszállásuk előtt többször megkerülték a Földet. Az idegenek külön kasztba szerveződve éltek, a körülöttük élő emberek pedig istenként tisztelték őket.
Idővel a kaszt tagjai között ellenségeskedés tört ki, melynek következtében egy részük kivált közülük, és családostól egy másik településre költöztek, ahol ők is vezetői lettek az ott élő embereknek. A különválás azonban nem hozta meg a békét. Végül az ellenségeskedés oly mérvűvé vált, hogy az első település ura maga mellé vett néhány harcost, akikkel a levegőbe emelkedett egy hatalmas csillogó jármű fedélzetén. Amikor csupán néhány mérföldnyire voltak ellenségeik lakóhelyétől, elindítottak a járműből egy nagy, csillogó „lándzsát”, amely „fénysugáron haladt tovább”.
A lándzsa becsapódott a célba vett városba, felrobbant, és óriási tűzgömb keletkezett, ami az „égig ért”: Mindenki, aki a városban volt, a legborzalmasabb módon megégett, még azok is megperzselődtek, akik a közelben tartózkodtak. Akik látták a lándzsát és a tűzgömböt, mindörökre megvakultak. Azok pedig, akik később bementek az elpusztult városba, mind megbetegedtek és meghaltak. Beteg lett ennek a településnek még a földje is, vize pedig fertőzötté vált. Az emberek később már nem mertek a közelébe menni, így a város lassanként elporladt, és elfelejtették.
Amikor az első település ura látta, hogy mit tett, visszahúzódott a palotájába, és senkit sem akart többé maga elé bocsátani. Később összegyűjtötte megmaradt harcosait, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt beültek „szekereikbe”, amelyek egymás után felrepültek az égbe, és soha többé nem tértek vissza.
Feltételezhetően mindenki számára egyértelmű, hogy a „nagy lándzsa” nem volt más, mint egy rakéta, mögötte a tűzcsóvával. A pusztítás körülményei pedig arra utalnak, hogy a robbanófej atomtöltettel volt ellátva.
Ma már a tudósok sem tekintik ezeket a történeteket mesének, mert kézzelfogható bizonyítékok állnak a rendelkezésükre, hogy az ókori városokat is érte atombomba-támadás.
Amikor a régészek feltárták az óindiai Mohandzso Daro-t, meglepve tapasztalták, hogy a kőfalak megolvadtak, összefolytak, a homok pedig megüvegesedett. Mindenfelé csontvázak hevertek, egyesek védekezően maguk elé emelt kézzel, mintha valami iszonyatos erejű fényforrás ellen védték volna a szemüket. Atombomba-robbanásra utal az a megállapítás is, hogy a helyszínen talált csontvázak radioaktív kisugárzása még most is hatvanszor felülmúlja a háttérsugárzás szintjét. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a romok között is a normális szintnél hússzor nagyobb radioaktivitást mértek.
Indiában nemrég felfedeztek egy másik várost is, amelyet 34 ezer évvel ezelőtt atombombatámadás ért. Ez Dvárka, India hét szent városának egyike, melyet az őskrónika szerint egy ellenséges király pusztított el úgy, hogy egy repülő fémvárosról ráhajított egy minden életet kiirtó tűzgömböt. Dvárka ura, Krisna azonnal a helyszínre sietett, majd a pusztulást látva felszállt repülő járművére. Üldözőbe vette városa elpusztítóját, Salva királyt, és egy légi összecsapásban megölte.
Krisna hamarosan maga is távozott a Földről, pár nemzedékkel később pedig azt, ami a városból megmaradt, elnyelte a tenger. (Valószínűleg egy földrengés következtében tengerszint alá süllyedt.) Ezután következett az özönvíz, ami a korábbi civilizációk nyomát is eltörölte. Csak a legendák maradtak fenn, amelyek viszont pontosan leírják, hogy mi történt Ó-Indiában több tízezer évvel ezelőtt. (Az is lehet, hogy Dvárkát az özönvíz utáni 150 méteres tengerszint-emelkedés tüntette el sok kis szigettel és tengerparti földsávval együtt.)
Az özönvíz előtti népek együtt éltek a földönkívüliekkel. Mivel jóval fejlettebbek voltak náluk, istenként tisztelték őket. De nem voltak istenek, ilyet soha sem állítottak magukról. Elmondásuk szerint Isten csak egy van, Brahma, a Mindenható. A szomszédos csillagrendszerek bolygóiról hozzánk látogató fajok több millió évvel előttünk jártak a fejlődésben, és azért jöttek hozzánk, hogy kiemeljenek bennünket az állatvilágból, és elősegítsék civilizációs fejlődésünket.
Krisna is egy ilyen civilizáció küldötte volt, ahogy később Jézus. Mindketten birtokolták azokat a parapszichológiai képességeket, melyek alkalmazását nálunk csodának tekintettek. A bennünket látogató és évezredeken át nálunk élő idegen fajok közül legjelentősebbek a dévák és az aszurák voltak. Az aszurák királya, Salva gyűlölte Krisnát, ezért úgy döntött, hogy elpusztítja a Krisna által alapított szent várost, Dvárkát, lakóival együtt. Ehhez az aszurák főmérnöke, Maya készített Salva királynak egy igen fejlett űrjárművet, amely egy monstrum űrrepülőgép és egy gigászi űrváros tulajdonságait egyesítette.
Ez a jármű a világegyetem bármely pontjára képes volt azonnal eljutni úgy, hogy az „utazás nem telt időbe”. (Minden bizonnyal dematerializáló berendezéssel rendelkezett, ami lebontotta az anyagot, és a továbbiakban étertestben repültek tovább, a fénysebességnél 12 nagyságrenddel nagyobb sebességgel.) Ez a ki-be kapcsolható üzemmód rendkívül megnehezítette a földi katonák dolgát, mert mint az ókori eposz, a Shrimad Bhagavatam leírta:
,,Az a vimána (repülő jármű), melyet Salva használt roppant titokzatos volt. Olyan különleges, hogy néha úgy tűnt; több ilyen is látható az égen, néha pedig egy sem volt észlelhető. A vimána néha látható volt, néha láthatatlan, és ezzel állandó fejtörést okozott a Jadu törzs harcosainak. Néha a földön állt, néha az égen szállt, néha egy hegycsúcson pihent, máskor a vízen lebegett. A csodálatos hajó úgy repült az égen, mint egy forgó tűzlabda s egy pillanatra sem állt meg. Ragyogott, mint ezer Nap az égen.” (Ezt a jelenséget valószínűleg a rendkívüli sebességgel történő ide-oda cikázása váltotta ki.)
Salva király először a gyalogságot vetette be a város ellen azzal a paranccsal, hogy fogják el a városvezetőket. Légi támogatást is nyújtott a harcosainak. Vimánája fedélzetéről villámokkal, tűzkígyókkal, mágikus erejű szélviharokkal bombázta Dvárkát, elpusztítva annak kikötőjét, gyönyörű kertjeit. A városvédők azonban hősiesen ellenálltak. Ekkor Salva úgy döntött, hogy végzetes csapást mér Dvárkára. Visszarendelte harcosait, majd ledobott a városra egy „gigászi erejű csillagot, amely úgy ragyogott, mint ezer Nap az égen.” Amint a bomba földet ért, síri csend és sötététség lepte el a várost.
A lakosság nagy része porrá égett, az életben maradottak is szörnyű sebeket szenvedtek. Amikor a városától távollévő Krisna ezt megtudta, azonnal a helyszínre sietett. Életre-halálra menő párbajra hívta ki Salvát, bosszúból a városlakók elpusztításáért. Az aszura király elfogadta a kihívást, és borzalmas légi csata kezdődött köztük, melyről a Mahabharata és a Shrimad Bhagavatam is részletes leírást közöl.
A történetet maga Krisna meséli el: „Salva Saubha-vimánája felszállt az égre, rakétákat és nyilakat, dárdákat, csatabárdokat, gerelyeket hajított rám, lángot szórt, megállás nélkül. Az ég olyan lett, mintha száz Nap, száz Hold és százmillió csillag ragyogna rajta. Nem lehetett tudni, nappal van-e vagy éjszaka, és az iránytű sem működött. Ám én kivédtem mindet. Amint felém repültek azonnal ellencsapást mértem rájuk, és hárítottam őket abban a pillanatban, ahogy keresztülszáguldottak az égen. Fedélzeti fegyvereimmel két-három darabra vágtam őket. Mindez iszonyatos zajjal, dörejjel járt, csak úgy mennydörgött az ég.”
Mai szemmel nézve ez egy valóságos űrháború volt. Hasonlatos ahhoz, ami egy Star Wars filmben látható. Salva bevetette járműve dematerializálódó képességét is, amivel képes volt hol itt, hol ott felbukkanni. Krisnát azonban ezekkel a trükkökkel nem lehetett megtéveszteni, mivel ismerte ezeket a technikákat. Mindet kivédte és végül egy hatalmas erejű lövedékkel megsemmisítette ellensége vimánáját. Maya remekműve a robbanástól apró darabokra tört, és az óceánba zuhant. Salva ekkor már menekülőre fogta. Egy kisebb járművön megpróbált kereket oldani a szétlőtt űrváros roncsai közül. Krisna azonban kilőtt egy „napkereket”, amellyel szabályosan lefejezte Salvát.
A tudósok Trójához hasonlóan Dvárkáról is azt hitték, hogy a képzelet szüleménye. Az 1990-es években azonban Bombay és Karachi közti tengerpartnál a vízfelszín alatt városmaradványok kerültek elő. A leletek között voltak szokásos tárgyak: edénytöredékek, ékszerek, kőeszközök, valamint számtalan emberi csontmaradvány. Ám Indiai-óceán ennél meghökkentőbb dolgokat is rejtegetett.
Amikor búvárrégészek víz alatti kamerával, fémdetektorral és magnetométerrel kutatták át a partvonalat, megtalálták az egykori város óriási megalitikus falait. A díszesen faragott kövekre már nem lehetett ráfogni, hogy a természet alkotásai. Be kellett látniuk, hogy a legendás Dvárkában járnak. A romok közt talált leletek közt az egyik legfurcsábbak a szilícium és magnézium tartalmú vasból készült szögek. Ezek készítési technológiája még számunkra is ismeretlen, kőkorszaki körülmények között pedig teljességgel elképzelhetetlen. Ugyanígy értetlenül álltak a régészek az üveggé égett kő falmaradványok előtt is. Pedig ezek nagy számban kerültek elő.
A víz alatti romok jelentős részén kőzetüvegesedést mutattak ki. Ez a jelenség csak extrém magas hőmérsékleten mehet végbe. Ráadásul a városmaradványok között erőteljes radioaktivitást mértek. Erre csak egy magyarázat van, a legendák igazat szólnak. Ezt a várost valóban atombomba-támadás érte.
.
A Mahábhárataban is szó esik atomfegyverek bevetéséről: „Amikor a csata még mindig nem akart véget érni, Ráma haragjában Brahma fegyveréhez nyúlt, mely égi tűzzel volt töltve.”
Az 5. fejezetben, melyben isteni fegyvereket sorolnak fel, szó esik egy különleges, szárnyaló fényfegyverről, ami kerek íven gyorsulva (valószínűleg elliptikus pályán haladva) úgy csapott le, mint a villám. Minden harcost megölt, aki fémet viselt a testén. Ha a harcosok időben értesültek a fegyver bevetéséről, letéptek magukról mindenféle fémet, beugrottak a folyóba, megmosták magukat és mindent, amit csak megérintettek. E fegyver hatására a harcosok haja kihullt, körmeik leváltak, minden élő elsápadt, mert „Isten halálos lehelete” érte. Soha azelőtt nem létezett hasonlóan szörnyűséges fegyver, soha azelőtt nem is hallottak róla.
A sugárfegyver sem volt ismeretlen ebben a korban. A Drona Parva 77. szakasza így írja le a Föld körül keringő égi városok megsemmisülését:
„Amikor a három város a mennybolton találkozott, Mahadeva isten átfúrta őket szörnyű sugarával a háromszoros támadóövezetből. A dánavák nem tudtak ellenállni ennek a sugárzásnak, amelyet Yuga-tűz hatott át.” A Földön azonban nem alkalmaztak sugárfegyvereket. Pedig az istenek egymás közötti harca nem korlátozódott a világűrre. A földi csaták egyikében felvetődött ugyan, hogy bevetik Brahmának, a Mindenség urának harci korongját, de az istenek végül elvetették ezt a javaslatot. Az ok, hogy a veszélyes fegyverből kiszabaduló koncentrált energiarészecskék nem csak az ellenséget pusztítják el, hanem hosszan tartó aszály keletkezne az országban. A levegőbe kerülő szubatomi energiarészecskék következtében 7 éven át nem esne az eső, nem teremne se gabona, se zöldség, se gyümölcs; ami az emberek éhenhalását eredményezné. Ebből is látható, hogy ezek a történetek nem kitalációk, mert honnan tudták volna az ókori emberek, hogy a sugárfegyverek, az időbombák hatást gyakorolnak a klímára. Ezt még mi sem tudjuk, csak sejtjük.
Tovább tallózva az ősi emlékek között, az eszkimók is megőrizték legendáikban, hogy őket óriási „fémmadarak” költöztették jelenlegi lakóhelyükre. Egy darabig friss gyümölccsel és zöldséggel is
ellátták őket, de aztán eltűntek mindörökre.
Árulkodó nyomok egész tárháza található a Gilgameseposzban. Ezek egyike, hogy Enkidu tagjai „ólomsúlyúvá váltak, amikor az istenek járművükkel elragadták őt.” Az egész világirodalomban, sőt a meseirodalomban sem találunk egyetlen utalást sem a gyorsulás következtében fellépő nehézségi erőre vonatkozóan. Ennek oka, hogy ilyen irányú tapasztalatokra csak ezen a módon lehet szert tenni. Az ókorban nem létezett olyan jármű, amellyel a legcsekélyebb mértékben észlelhették volna a nehézségi erő sebességarányos növekedését.
A Föld körül keringő űrbázisok sem lehettek túl magasan. Erre az eposzban található élménybeszámolók alapján következtethetünk. Amikor a földönkívüliek járművük fedélzetére vették Etanát,
ekképpen számolt be sajátos utazásáról: Kétórányi repülés után az engem elragadó „sas” így szólt hozzám: Nézz le barátom, milyen most a Föld, nézz le a tengerre a hegylánc felől. – A Föld olyan, mint egy hegy, a tenger pedig mint a folyó vize – válaszoltam.
Újabb két órás repülés után ismét így szólt a sas: Nézz le barátom, most milyen a Föld? – A Föld olyan, mint egy berek. Háromszor kétórányi repülés után megint szólt a sas: Nézz le barátom a Földre, most mi van vele? – A tenger olyan, mint egy tócsa. Az utazók tulajdonképpen a halhatatlanság varázsos füvét keresték. Anu isten „egébe” felérve azonban nem találták, ezért még feljebb kellett szállniuk, Istár istennő „egébe”.
Újabb két órás repülés után a sas ismét felszólított: Nézz ki barátom, milyen most a Föld. – A Föld most olyan, mint a Hold korongja. Újabb kétórányi utazás után a Föld már csak olyan volt, mint a kása, a tenger pedig nem nagyobb egy kenyereskosárnál. Végül a Föld és a tenger teljesen eltűnt a szemem elől. – Ha ez az egész kitaláció, akkor a meseíró honnan tudta, hogy a Föld nagy távolságból olyan, mint a Hold korongja?
Az eposzban szó esik egy „ajtóról”, ami úgy beszél, mint egy ember. Nem nehéz rájönni, hogy itt egy hangfalnak álcázott hangszóróról van szó. Ezek a járművek valószínűleg folyékony nukleáris
üzemanyaggal működtek (ilyennel már mi is rendelkezünk), mert egyszer Enkidu túl közel ment a rakétákból kiáramló lángnyelvekhez, és nem sokkal ezután egy rejtélyes (sugárfertőzésre utaló) betegségben meghalt. Gilgames így kesergett halála miatt: „Vajon nem valamely égi állat mérgező leheletének esett áldozatul?”
Jézus életével kapcsolatban is fennmaradtak olyan részletek, amelyeket a Biblia nem említ, de szájról szájra járva évszázadokon át fennmaradtak. Egy Koszovóban található görögkeleti kolostor
1350-ben készült freskóin Jézus nem felhőn emelkedik az égbe, hanem egy tojás alakú kapszulában. A Moszkva melletti Zagorszkban őrzött szentképen nem csak a tojás alakú űrhajó látható, hanem a belseje is. Egyértelműen kivehető rajta, hogy Jézus bal kezével egy fogantyút húz meg a szerkezet falán, miközben jobbjával egy embert segít be maga mellé. Vajon mi ihlette az egykori festőt, hogy ilyen repülő szerkezetet ábrázoljon.
A középkorban egyetlen jármű a parasztszekér volt, illetve a gazdagok számára a hintó. Fogantyúval és egyéb irányító szervekkel ellátott járművek csak a gőzgépek feltalálása óta, mintegy 200 éve léteznek a világunkban. „Tojás alakú”, átlátszó kristályból gyártott űrhajóval pedig ma sem rendelkezünk. Nem is szólva a legkülönbözőbb alakú fémből készült UFO-król. Franciaországban más módon örökítették meg ezeket a saját korukba nem illő járműveket. A 1680-ban vert dukátokon egy technikai részletekben gazdag repülő korong látható.
Felhasznált irodalom: Kun Ákos: Az ezotéria kiteljesedése
