Szepes Mária – A duálteória és a valóság

Egyes népek és okkult szekták legvitatottabb és legnépszerűbb tétele a duálteória. Naiv, zavaros formában, de annál hevesebb meggyőződéssel fanatikusán hirdetik, esküsznek rá, élnek, sőt visszaélnek vele.

A tétel alapja, a kiegészülés sóvárgása letagadhatatlanul ott lakozik mindenkiben. Igen gyakori eset, hogy az intenzív ingertől lenyűgözött hívők misztikus sorserőkre hivatkozva átcserélik megunt partnerüket a „duáljukra”.

E csodálatos kegyelem ismertetőjele, hogy a „duál” sokkal frissebb, erősebb kívánságot s izgalmasabb gondolatokat ébreszt a másiknál, tehát kétségtelenül Ő az „igazi”. Persze véletlenül sem fordulhat elő, hogy az új választott idősebb és előnytelenebb külsejű lenne, mint az, akit elhagynak miatta.

A valóságmag ellenére igen sok a tévedés ezen a területen. Ha valaki érzékileg és érzelmileg erősen vonzódik valakihez, és ezért azt hiszi, a duáljával találkozott, általában messze jár az igazságtól. A pszichikai érzelemskála ilyenfajta benyomásai csaknem minden esetben a személyiség aktuális hiányérzetéből születnek a fizikai síkon.

Gyöngeségek, homályos ösztönök, tévképzetek vagy érdekek és elfajulások keresnek átmeneti társat. S ha az állandó változásban forrongó személyiség és jellem átalakul, az alkalmi szövetkezés elveszti tartalmát, kiürül, kihűl. A „duál” egyszerre idegenebbé válik a világűr távoli csillagainál.

A duálkapcsolat a változó, rögzíthetetlen, felszíni viszonylatoknál sokkal mélyebb, mágikusabb vonzás. Eredete nem földi természetű, s beteljesedése nem az emberiét múlandó jelenségei között megy végbe. A múzsák mítosza s az őrangyal legendák mind a tudattalan bizonyosságából röppennek fel.

Az ember – mai bonyolult nemi állapotában – az elmerült múlt és az új köntösben feltámadó jövendője között gyötrődik a kiúttalan szenvedélyek senkiföldjén. Már nem androgyn. De magában hordozza a szakadás egyensúlytalanságát és halálos egyedüllétét.

S még nem teremtette meg tudatos kapcsolatát másik felével – tehát nem hozta létre a tapasztalatokon át érett, gazdagabb teljességet, az utópisztikus androgynitást, amelynek nosztalgiája lázként égeti. Mert tudattalanul emlékszik arra, ami volt, és érzi, hogy azzá lesz újra.

A lények állapota mindig androgyn létük egy-egy periódusában. Ami széthull bennük a világ kettősségének énjük ábrája alapján, az énjük elvont lényege, ami minden személyiségben egyetlen és egyéni. A titkos név. A mantra, ami az egyéniség egész egzisztenciáját meghatározza a lét hajnalától a világ alkonyáig.

E mély, lényegi egység széttörése okozza az örök sajgást az emberben. S ezt nem lehet nemi aktussal vagy érzelmi egzaltációval összekovácsolni a földön, mert csak ott forrhat össze, ahol kettészakadt: a szellemi síkon. Fizikai kéj, démoni szenvedély vagy regényes elragadtatás nem vonzza közelebb egymáshoz az absztrakt részeket, hanem inkább elválasztja egymástól.

Magányosan végigjárt létállomások élményeiből rétegzett, magas gátat emel közéjük. A kettő egyesülésének feltétele éppen e külön nemi-érzelmi konstrukciók, szokások, ingerek, képzetek lebontása. A bennük lekötött erők megtisztítása.

A töredékké vált énmozaikok esetleg egymástól távol eső létsíkokon tevékenykednek. Váltják egymást, mint az éj és a nappal. Egyik a látható, másik a láthatatlan világban szenved, alakítja sorsát. De szellemi alkatában – a szakadás erővonalaiban – mindkettő magában hordozza társa negatívját. Ez a szellemi seb sohasem forr be.

A két pólus rejtélyes kapcsolatban van egymással, folyamatosan inspirálják egymást. Amilyen mértékben kibontakozik valaki az anyagi inger-indulat szövevényéből és a démoni szenvedély kígyószorításából, úgy erősödik, tudatosodik benne a duáljával való kapcsolat.

/részlet Szepes Mária, A szerelem mágiája című könyvéből/

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend