Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Drunvalo Melchizedek – A szívből jövő maori ima ereje

img

Nem sokkal Ausztráliából való visszatérésem után a waitatha maori, az új-zélandi bennszülött nép spirituális vezetője engedélyemet kérte, hogy meglátogasson amerikai otthonomban, s beszéljen velem.

Macki Ruka kívánságát Mary Thunder, egy amerikai bennszülött indián asszony tolmácsolta felém, aki felhívott engem, s elhozta Mackit hozzám. Igazán érdekesnek találtam, mivel semmiféle kapcsolatban nem álltam ezekkel az emberekkel, ám semmiképpen sem akartam őt visszautasítani, hiszen fogalmam sem volt, hogy miért akar beszélni velem.

Így hát Mary Thunder elhozta hozzám Macki Rukát több segítőjével együtt. Mary csodálatos nagyanyja a cheyenne törzsnek, s azóta is jó barátságot ápolunk.

Macki Ruka egy igen mély benyomást keltő jelenség, közel 160 kilót nyom. Több embert is magával hozott a törzs tagjai közül, hogy hordozzák a ceremoniális eszközöket, melyek jelenlétét szükségesnek érezte látogatásához.

Ezen eszközök némelyike 50 kilós volt. Nem emlékszem pontosan, hogy miféle eszközök voltak, csak azt tudom, hogy néha egy ember nem is tudta megmozdítani őket.

Kattints a képre a teljes mérethez!

 Társalgásunk hamarosan a világ túlélésére terelődött, s arról beszéltünk, hogy nekünk, a modern civilizáció tagjainak, ha életben akarunk maradni, emlékeznünk kell az ősi bölcsességre.

Azt mondta, a kommunikációnak léteznek olyan formái, amelyeket ha emlékezetünkbe idéznénk, átformálná az egész világot.

Valahogyan világossá vált számomra, hogy elsősorban ezt szerette volna tudatni velem. Órákon át beszélgettünk sok mindenről, s amikor távozni készült, azt mondta, hogy elküld majd valakit hozzám a törzsének tagjai közül, s várjak erre az emberre. Ennek sem értettem az okát, de beleegyeztem.

Néhány évvel később Arizonában éltem a családommal, s éppen költözködés közben voltunk Sedonából Cave Creekbe. Béreltem egy szállítóautót, s a dobozokat pakoltam egymás után a kocsira. (Nem is hinné az ember, mi mindent halmoztam fel, miután megnősültem. Amikor találkoztunk, már mindketten teljesen felszerelt háztartással rendelkeztünk.)

Amikor lassan cammogtam a jármű és a ház között, és egyre több és több dolgot hordtam ki a házból az autóm, odasétált hozzám egy fiatal férfi, akit még sohasem láttam azelőtt. „Helló — üdvözölt. — Nincs szüksége némi segítségre a rakodáshoz?” Úgy huszonnyolc éves lehetett, s tökéletes kaliforniai akcentussal beszélt.

Régi, kopott farmert és fehér pólót viselt, s arcán széles mosoly ragyogott. Ami azt illeti, lehetett volna éppen valamelyik szomszédom Kaliforniából, ahol gyermekkoromat és fiatal éveimet költöttem. „Nem, köszönöm — feleltem. — Már nincs túl sok hátra.” Valójában nagyon is szükségem lett volna a segítségére, de nem akartam visszaélni barátságosságával.

Mélyen a szemembe nézett, s Őszintén és finoman erősködött, „Igazán, semmi más dolgom nincs, és örömmel segítenék.” Hogyan utasíthattam volna vissza? Hozzáláttunk hát a munkához.

Nem beszélt túl sokat, s úgy látszott, egyszerűen csak a munkára koncentrál. Így csaknem teljes csendben dolgoztunk együtt. Amikor a teherautó teljesen megtelt, megköszöntem a segítségét, és megkérdeztem, hogy tehetek-e valamit érte, ő pedig azt felelte, “Ó, nem, ám igazán szívesen segítenék lepakolni az autóról új otthonánál. Rendben?”

Alig hihettem, hogy ilyen nagylelkűség létezik. „Nem, nem akarok ekkora szívességet kérni. Az eddigi segítségét is nagyon köszönöm.” Ismét a szemembe nézett, s azt mondta, “Hadd segítsek. Szüksége van a segítségemre, és az égvilágon semmi más dolgom nincs. Egyáltalán nem gond.”

Valahogy kezdtem úgy érezni, mintha ismerném valahonnan. Szívemben szinte fivéremnek éreztem, hát megadtam magam. „Rendben, ugorjon be. De teljesen őrült.” Két és félórás út vezetett új otthonunkhoz, tehát bőven volt lehetőség arra, hogy megtudjak róla néhány dolgot.

Amikor pakolni segített, szinte semmit sem mondott magáról, most azonban e bérelt, öreg teherautó fogságában volt. Már majdnem kiértünk Sedonából, mikor megkérdeztem, hová való. Azt vártam, azt mondja majd, hogy „Kaliforniából jöttem”, ám ehelyett azt felelte, „új-zélandi vagyok”.

Nem adott további magyarázatot. Meglepve ránéztem. „Azt hittem, kaliforniai. Nem élt ott egy ideig?” Anélkül, hogy rám nézett volna, válaszolt. “Nem, ez az első alkalom, hogy Amerikában járok. Két héttel ezelőtt érkeztem.” Meghökkenten fordultam felé, s megkérdeztem, „Hát akkor hol tanult meg ilyen tökéletesen angolul, kaliforniai akcentussal?”

Teljesen megütköztem a válaszán. „Ó, csupán három héttel ezelőtt sajátítottam el. A törzsem tanított meg rá.” Kíváncsiságom elemi tudakozódássá fordult. „Micsoda!? Kevesebb mint egy hónap alatt tökéletesen megtanult angolul?” „Igen, nem volt nehéz.”

Azután, még mielőtt visszanyerhettem volna higgadtságomat, megkérdezte, „Emlékszik még Macki Rukára. Ő küldött magához.” Úgyszólván teljesen megfeledkeztem Maki Ruka ígéretéről, hogy valakit elküld hozzám, úgyhogy teljesen megdöbbentem.

Még azt sem mondhattam, „Nyilván csak viccel velem”. Nevetségesen hangzott volna. Senki sem állhatott volna elő ilyen történettel, anélkül, hogy valóban Macki Ruka küldte volna. Rajtam kívül senki nem tudott erről. Nyomban ráébredtem, hogy egy mélységesen spirituális tapasztalás kellős közepén vagyok; testemben megváltoztak az energiák.

Felé fordultam, és megkérdeztem, „Hogyan talált rám?” Válasza annyira nyilvánvaló volt: „Könnyen. A szívemet követtem.” Kis szünet után folytatta. Valójában először a hopikhoz kellett mennem. Tájékoztattak, hogy törzsem és a hopi törzs meg kívánják osztani egymással a jövőre vo-natkozó próféciáikat, és engem választottak ki, hogy elmenjek hozzájuk. Azután azt mondták, hogy meg kell találnom magát. Elmondhatom, mi történt ott?”

Mintha szándékomban állt volna hallgatásra bírni! Olyan történetet mesélt el, melyet kevesen hinnének el, de azért leírom. Szó szerint a következőket mondta: „Késő éjjel érkeztem meg a hopikhoz. Ők azonban tudták, hogy jövök, s előkészítettek számomra egy szálláshelyet. A következő nap elvittek egyik kivájukba, és ott tartottak három nap három éjjel. Teljes sötétségben voltam.

Egyszerű kérések tolmácsolásához a spanyol nyelvet használták, amit szintén beszélek, ám próféciáik ismertetéséhez többnyire látomások és képek segítségével beszéltek hozzám. Én is tudattam velük saját igazságainkat arról, mit hoz a jövő.

Azután a harmadik éjjelen a kezemben adtak egy régi-régi agyagedényt, és megkérdezték, mit érzek vele kapcsolatban. Először igazából semmit sem jelentett számomra, ám miután a kezemben volt néhány óráig, az emlékezet hulláma öntött el, és rengeteg látomás követte. Láttam, hogy évszázadokkal ezelőtt magam is hopi voltam, és én voltam az, aki ezt az agyagedényt készítette.

Arra is emlékeztem, hogy egy mentális képet helyeztem az edénybe a magam számára, hogy évszázadokkal később majd emlékezzek rá. E látomás során az emlékezetembe idéződött minden magamról és a hopik között töltött életemről. Olyan megnyugtató és csodálatos volt emlékezni mindenre. Attól a pillanattól kezdve a hopi nyelven beszéltünk. Mindez három nappal ezelőtt történt.”

Mit felelhet az ember egy ilyen történetre? Rövid szünet után megkérdeztem, „És szabadna megtudnom, mi volt azokban a jövendölésekben?” Rám nézett, olyan arccal, mint aki Őszintén szeretné elmondani, ám azt felelte, „Sajnálom, de senkinek sem szabad beszélnem a próféciákról.” Így a beszélgetés az Államokban megérkezése óta szerzett élményei felé terelődött. Úgy gondolta, Amerika szokatlan hely. Szerinte túlságosan eltávolodtunk a természettől és a valóságtól, a televíziót pedig „mentális maszturbációnak” tekintette.

Hamarosan megérkeztünk célunkhoz, s leparkoltunk új házunk előtt. Ismét keveset beszélt és sokat dolgozott miközben holmijainkat lepakoltuk a teherautóról. Amikor végeztünk, engedélyt kért, hogy végrehajtson egy speciális rituálét.

Idővel a szertartás hatalmas leckének bizonyult a ima erejéről, különösen, ha az a szívből jön. Az általunk megvásárolt föld szinte tökéletes ötszöget formázott. Maori barátom kérte, hadd imádkozzon mind az öt ponton, én természetesen hozzájárultam. Együtt odamentünk mindegyik sarokhoz, ő pedig mély hódolattal imádkozott.

Kattints a képre a teljes mérethez!

„Szeretett Teremtő, kérlek, hallgasd meg imámat Drunvalo barátomért.” Imájában azt kérte, hogy az állatok találjanak menedéket ezen a földön; mindenki, aki itt él, legyen egészséges, boldog, és soha ne essen bántódása; végül pedig azért imádkozott, hogy soha senki se vegye el tőlem ezt a földet. Imája jóval többet foglalt magába ennél, de ez volt a lényege. Röviddel ezután visszamentünk Sedonába ahol melegen megölelt, a szemembe nézett utoljára, és távozott. Soha többé nem láttam.

Amikor beköltöztünk új otthonunkba, feleségemmel észrevettük, hogy mindenhol állatok alszanak földünkön. Csupán fél hektárnyi terület volt, és egyik fele a ház miatt be volt kerítve. Ám bármilyen szűkös volt is a hely, olyan állatok aludtak egymás közelségében, melyek normális esetben nem merészkednek közel egymáshoz. Jól megfért ott egymással a szarvas és a prérifarkas.

A prérifarkas rendszerint föld alatti üregben alszik, ám itt egymástól néhány méterre hevertek. Gyakran nevettünk a maori imán, mely oly sok különböző állatot vonzott kis birtokunkra. És jóllehet nagy mennyiségben fordultak elő skorpiók, csörgőkígyók, arizonai óriásgyíkok, soha senkit sem bántottak.

Úgy három és fél év múltán úgy döntöttünk, új otthonba költözünk. Házunk rendkívül népszerű helyen állt, és az ingatlanközvetítő egészen biztos volt benne, hogy két héten belül elkel, de egy hónapon belül biztosan. Ám csaknem egy évvel később, és lehetséges vásárlók százainak látogatása után még mindig nem sikerült eladni gyönyörű házunkat.

Nem tudtuk, mitévők legyünk. Egy éjjel Claudette felrázott álmomból, s azt mondta, „Drunvalo, emlékszel, mit mondott a maori? Azt kérte az imájában, hogy soha senki ne vehesse el tőlünk ezt a földet. Meg kell törnünk az imáját, ha valaha is el akarjuk adni ezt a házat.” A következő nap együtt odamentünk mind az öt ponthoz, és imádkoztunk, hogy megváltoztassuk a maori szavait. Öt nappal később elkelt a házunk.

(Felhasznált irodalom:Drunvalo Melchizedek: Élet a szívben / szerkesztette: Rejtélyek szigete)

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar

A weboldal cookie-kat használ a szolgáltatások minőségének javítására. További információ

A sütik kezelésére vonatkozó EU-s irányelvek előírják, hogy az adott honlap látogatóiról csak előzetes, megfelelő tájékoztatással társított, egyértelmű és önkéntes hozzájárulásukkal lehet adatokat gyűjteni. A süti egy olyan információ csomag, melyet az internet böngészése során a szerver hoz létre és egy ún. időpecsét alapján egy előre meghatározott ideig tárolódik a felhasználó gépén. Jellemzően olyan honlap látogatási információkat, mint a böngészési előzmények, érdeklődési kör, de tárolhat jelszavat és webshop esetében bevásárlókosár tartalmat egyaránt. A sütikben tárolt adatok alkalmasak a visszatérő vagy az oldalon már regisztrált látogató beazonosítására, így az általuk preferált információk és előzmények alapján támogatják azokat a weboldal szolgáltatásokat és funkciókat, melyek a látogatót leginkább érdekelhetik, így képesek a felhasználói élmény növelésére.

Bezár