Honnan jöttek a druidák? Vannak, akik úgy tartják, nyugatról, mások szerint keletről. Az ezoterikus hagyomány Atlantiszról származtatja őket, a tudomány pedig azt a nézetet képviseli, hogy az ókori forrásokból ismert druidák a helyi neolit kultúra és a beáramló keleti kelták közötti keveredés eredményei.
Elbűvölő a druida hagyomány gyökereinek ezoterikus története. Az atlantiszi varázslók felfedezték a természet titkait, és azzal összhangban használták tudásukat.
Némelyikük azonban saját céljai — a hatalom megszerzése és a többiek manipulációja — szolgálatába állította ezeket az erőket.
Eleanor Merry így ír a két csoport küzdelméről a The Flaming Door című munkájában:
„Az Atlantiszban dúló háború a fehér és fekete mágia közt zajlott. Azok között, akik a fenséges Istenanyát látták a természetben, és az emberiség boldogulására használták az ajándékait, illetve akik a sátáni csábítót vélték felfedezni benne, a sötét uralom és kegyetlen hatalom forrását.”
Amikor bekövetkezett Atlantisz katasztrófája, eltűntek az időleges hatalmukhoz ragaszkodó sötét erők is. A fehér bölcsek, mivel rendelkeztek az előrelátás nagyszerű adományával és azzal a mélyebb meggyőződéssel, hogy a szellemi gazdagság fontosabb az anyagi javaknál, keleti és nyugati irányba vették útjukat.
A nyugatra indulók Amerika partjainál kötöttek ki, a kelet felé tartók pedig Írország, illetve a Brit-szigetek nyugati partjainál.
Rudolf Steiner (a képen) médiumi képességei segítségével megfigyelte az Atlantisz végnapjai táján zajló eseményeket, valamint a bölcsek vándorlását kelet es nyugat felé.
A The Flaming Door című könyv a druida rejtélyekkel hozza összefüggésbe Steiner felfedezéseit, pontosabban azzal, amit Merry „a kelta neplélek küldetésének” nevez.
Christine Hartley a Belső Fény Dion Fortune Társaságának tanításaira alapozva a The Western Mystery (A nyugati misztérium) című munkájában kijelenti, hogy
„mi, akik talán nagyobb belső tudással rendelkezünk, elégedetten vesszük tudomásul, hogy a druidák bölcsessége, és velük misztériumaink alapja Atlantisz nagy templomaiból származik”.
Ha elfogadjuk ezt a druidák eredetére vonatkozó elméletet, mindjárt érthetőbbé válik az amerikai indiánok és a druidák tanítása es gyakorlata közt fellelhető számos meglepő párhuzam oka.
A korai irodalom nem szolgál a druidizmus atlantiszi eredetét megerősítő bizonyítékkal. Az özönvíz azonban felbukkan a kelta hagyományban.
A Carmartheni fekete könyvben például egy Mererid nevű leány, miután Seithennin erőszakot követ el rajta, felfedi Vénusz szökőkútját, a szökőkútból kiáradó víz pedig elborítja a földet.
Bretagne-ban Ys elsüllyedéséről szól történet. A király gonosz leánya, az ördögi varázslatok ismerője, apja nyakából elcseni az Yst a tengertől óvó gát kulcsát, majd elsülylyeszti a királyságot és vele együtt önmagát.
Mindkét mese, és a korai Grál-legendakör egy része is ugyanazt az atlantiszi eseményt örökíti meg: a természet törvényeinek megsértése áradni készteti a vizeket, és az ár elönti a földet.
A szűz Mererid megerőszakolása például bátran tekinthető olyan mitikus képnek, amely Atlantisz fekete mágusainak a természet ellen elkövetett tettét fejezi ki.
Az a mozzanat is tökéletesen beleillik a képbe, hogy az erőszak fékezhetetlen árt indít el, hiszen az elemző természetű férfi tudat kiszipolyozza a földet, és ebben a nőivel történő egyesülése sem fékezi meg.
A női erő — amelyet a víz jelképez — elégtételt vesz, és elsüllyeszti a meggondolatlan férfit. Különös egybeesést figyelhetünk meg, ha arra gondolunk, hogyan készül megismételni önmagát napjainkban a történelem: a természet ellen elkövetett emberi erőszak eredményeként a sarki jégsapkák olvadása folyamatosan emeli a globális vízszintet.
A Lebor Gabála Érennben (Írország hódításának könyve) a bibliai özönvíz leírását olvashatjuk, Caitlín Matthews viszont azon nézetének ad hangot, hogy ebben és más történetekben „ott dereng Atlantisz és a kutat őrző leány motívuma”.
A kelta hagyomány hat népről beszél, akik a kilencedik hullámon túlról (az ország varázserővel bíró határa, amelyen túl a semleges tenger terült el) érkeztek Írországba: Cessair és társai, Partholon és kísérete, Nemed népe, a Fir Bolg törzsek, a Tuatha Dé Danann és Mil fiai.
A Lebor Gaáala Érenn beszámol e hat nép jöveteléről, miközben megpróbálja egyeztetni az ősi énekek emlékeit a keresztény hagyományokkal: ennek szellemében Cessair például Noé dédunokája lesz. Egyes ezoterikusok szerint a Tuatha Dé Danann – Danu vagy Dana gyermekei -, ez az istenszerű nép, amely a sídekben (dombokban) talál menedéket Mil fiai elől, Atlantiszról érkezett.
Akik a druida tanok atlantiszi eredete mellett törnek lándzsát, azt mondják, míg a Fénylő Országból érkezett egynémely jövevény Írországban és a Brit-szigeteken telepedett le, mások az északi és déli útvonalat követve Ázsiába és Indiába jutottak.
Leszármazottaik később visszatértek nyugatra, és állításuk szerint ezt az utóbbi vándorlást kapcsolja össze a „hivatalos” történetírás a druidák eredetével.
