Bardo – A két élet közötti időszak

A tibeti buddhizmus a két élet közötti időszakot bardónak, köztes létnek nevezi. A köztes létben vakító isteni fények villannak. Ha a meghalt hozzá tud kapcsolódni, akkor megmenekült a további újraszületések forgatagából.

A halál — azaz a földi testtől való megválás — után jelentős és gyors átalakulások mennek végbe az ember finomanyagi testében, vagyis a lélekben. Ennek eredményeképpen egy új test alakul ki, amely a belső, szellemi-lelki minőséghez igazodik, s ezáltal kapcsolódik majd a neki megfelelő túlvilági szféra anyagához. Amíg azonban az új, nem anyagi test létrejön, bizonyos idő telik el (a mi felfogásunk szerint, mivel ott már idő nincsen).

Ebben az átmeneti állapotban az ember már nem földi lény, de még nem is került arra a helyre, ahová megélt élete, belső szellemi minősége szerint tartozik. Ezt az átmeneti állapotot — amelynek lefolyása elsősorban az illető szellemi szintjétől függ — nevezik a keleti tanítások bardónak.

A test elhagyása

Ebben az átmeneti állapotban — a tibetiek szerint — különös kegyelemben lehet részünk. Ha élünk vele, megszabadulhatunk az újraszületések (szamszára) világából. De vajon mi is történik pontosan ez alatt a viszonylag rövid idő alatt, amely látszólag döntő fontosságú?

Amikor a lélek végleg elhagyja földi testét, elsőként a legnagyobb fénnyel találkozik, amelyet a tibeti buddhizmus a tudat tiszta fényének, a keresztény hagyomány pedig Istennek nevez. A test elhagyását és a Fénnyel való találkozást a lélek gyakran úgy érzékeli, mintha szűk, sötét folyosón/alagúton menne át, amelynek a végén fény van. A halál közeli élményt átéltek beszámolói egyértelműen bizonyítják ezt:

„A lelkem rettentő gyorsasággal haladt át egy szűk folyosón. Ennek a végén leírhatatlan fényesség fogadott. A ragyogó fényben Jézust láttam magam előtt. Béke és szeretet sugárzott belőle. Nem lehet azt elmondani, milyen jó volt a közelében lenni.” A Tibeti Halottaskönyv azonban azt mondja, hogy az ember „elájul”, amikor megszűnik a földi tudata, és ezzel a nagy fénnyel találkozik. Vajon mit jelent ez? A fizikai test rezgésszintje jóval alacsonyabb, mint a finomanyagi testé, vagyis a léleké. Így aztán, amikor a halál beálltával a lélek elválik a testtől, akkor az energiaszint hirtelen megugrik.

Ehhez a hirtelen energiaszint-ugráshoz a hétköznapi tudat nincs hozzászokva, mivel nem gyakorolta a földi életben (például meditációval), ezért amíg a tudatosság a megszokott földi szintről átáll a magasabb szintre, az illető tudatossága megszűnik, azaz átmenetileg nem érzékel semmit — ezt nevezik ájulásnak. Bár a szokásos, földi tudat nem működik, örök életű szellemünk azonban pontosan tudja, miről van szó, s át is éli.

A halál pillanatában szellemünk s lelkünk először Istennel/a tiszta tudattal találkozik. A tibeti tanítás szerint az, aki felismeri, hogy ez a fény az ő valódi énje, azaz tudatossága össze tud kapcsolódni a tiszta fény tudattal/Istennel, az megszabadul a szenvedések világából, s nem kell többé újraszületnie. Ha azonban nem ismeri fel ezt a fényt, és elfordul tőle, akkor az ennél alacsonyabb világokba fog születni, s folytatja fejlődését.

Ismerni, megismerni, felismerni

Furcsának tűnhet, hogy miért nem ismerjük fel ezt a fényt, és miért fordulunk el tőle. A „felismerés” szót itt nem hétköznapi módon kell érteni, tehát nem arról van szó, hogy látunk egy jelenséget, és összekapcsoljuk egy, a tudatunkban már meglévő fogalommal. Az „ismerni, megismerni, felismerni” szavak spirituális jelentése legtöbbször: eggyé válni vele, egy lenni vele. Lélektani szempontból a bardo állapotában kezdünk szembesülni belső képeinkkel.

A belső kép nem emlékképeket jelent életünk bizonyos szakaszaiból, hanem a valóság bennünk élő képeit. Ezeket lelkünk minősége, s ennek forrása, szellemünk tudatossága határozza meg. A földi életben e belső minőségeink (tudatosságunk és lelkünk tisztasága) alapján cselekszünk minden pillanatban, aminek a lenyomata ott van körülöttünk, a minket körülvevő energiamezőben. Ezt földi szemeinkkel nem látjuk, de ez őrzi meg minden tettünket, szavunkat és gondolatunkat, mindazt, amit az adott földi életben teremtettünk, éltettünk. A halál pillanatában, amikor anyagi testünk leválik, akkor ezek a képek fogadnak bennünket, azaz saját belső világunk élő, eleven alakjai, képei — a mi belső valóságunk!

Annak függvényében, hogy földi életünkben milyen erőket és energiákat éltettünk, tápláltunk, kerülünk az új létállapotba, amely megfelel belső minőségünknek. Tehát, a földi élet során saját magunk alkotta világba kerülünk, amelynek így mi vagyunk a teremtői. Általánosságban véve, amilyen minőségű energiákat a legtöbbször éltettünk, használtunk, azzá válunk, s ennek megfelelő világba jutunk a rezonancia törvénye szerint. Ezért a halál pillanatában az tudja felismerni Istent/a tiszta tudatot, aki földi élete során gyakran került vele kapcsolatba, azaz gyakran időzött ebben a tudatállapotban. Ekkor ismerjük fel, hogy Isten jelenlétében vagyunk, ekkor tudatosodik bennünk, hogy beléptünk a tiszta fény tudatba — s ekkor megszabadulunk.

Találkozás a fénnyel

Ha ez nem sikerül, akkor a Tibeti Halottaskönyv szerint egyre csökkenő tudatosságú fénnyel, egyre alacsonyabb létminőségekkel fog találkozni az elhunyt, s amelyik a legnagyobb erővel hat rá, oda fog kerülni, ott, abban a világban fog tovább élni. Természetesen mindez továbbra is a saját, belső minőségei alapján történik.

Mivel ezt a tudatállapotot valójában csak azok ismerik, akik tudatosan átélték, nehéz illusztrálni, hogy mit él meg ilyenkor a lélek. A modern pszichológia hipnózis segítségével vissza tud vezetni minket ebbe az állapotba, amelyet szakszóval metatudatnak neveznek. A metatudatot (hipnózisban) átélők így írják ezt le: „Ez olyan fényes, olyan gyönyörű, olyan nyugodt! Olyan, mintha a Napba mennék, és elnyelne a fény anélkül, hogy égetne. Visszamegyek a mindenség egészébe. És nem is akarok onnan eljönni?’

A halál közeli élményben is hasonlót tapasztalnak az érintettek: „Körülöttem mindenhol szeretet… könnyűnek éreztem magam — jónak, boldognak, tele örömmel —, gondtalanul. Örökre —. örök szeretetben. Aki maga ezt nem élte át, nem tudja elképzelni. Akivel viszont megtörtént, soha nem fogja elfelejteni, mindig erre a tökéletes érzésre vágyik, és arra, hogy ide bekerülhessen.”

A szellemi tanítás szerint valóságunkat — különösen a halál után — hitrendszerünk, gondolataink és érzéseink alkotják meg. Ezért a valóság a bardóban is a mi meggyőződéseinket, gondolatainkat és érzéseinket tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb fénnyel való találkozást mindenki egyéni módon éli meg, úgy is mondhatjuk, hogy a saját „szemüvegén” keresztül érzékeli. A vallásos meggyőződésűek itt gyakran saját hitük kiemelkedő alakjaival találkoznak, akik az érintettek legszentebb meggyőződését, legmagasabb erkölcsi értékeit szimbolizálják. Egy keresztény ember például Jézussal találkozhat a bardo eme pontján. Egy buddhista pedig Buddhát, illetve hitének különböző istenségeit láthatja ebben az állapotban.

A nem vallásosak szintén egyéni vonzalmuk szerint élik át itt a boldogságot és a szeretetet. A művészet, festészet iránt rajongó hihetetlen szépségű színeket és fényeket láthat, a zenész földi érzékkel meg nem tapasztalható zenét hall. Mindenki azt tapasztalja itt meg, ami neki a legnagyobb boldogságot jelenti. A Fénnyel való találkozás után a lélek megmérettetik — ez lesz az „ítélet” —, és ez alapján jut a túlvilág megfelelő helyére.

Szabó Judit írása

Legújabb cikkek

Ezek is érdekelhetnek

Hogyan használd a kristályokat?

Hogyan használd a kristályokat?

A kristályok évek óta részei spirituális életemnek és mindennapjaimnak. Ma a kristályok használatáról lesz szó. (Szerző: Gabby Bernstein)…

A harmadik szem és működése

A harmadik szem és működése

A harmadik szem egy velünk született érzékszerv, amely tulajdonságszámba megy. Egy készség, amely minden ember sajátja, de a…

Az állatok karmája

Az állatok karmája

Ha földrajzi fekvéstől függetlenül végignézzük az ókori istenek panteonjait, azt látjuk, hogy mindegyik istenségnek megvan az úgynevezett hátas-állata…

error:
Share via
Copy link