Kvantumfizika

Bár különálló egyéni létezőknek látszunk, valamennyien a kozmoszt átható és irányító értelem mintázatába szövődünk

Az ember és minden, ami körülötte van – egy. Magunkra nézve látjuk, hogy testünk egy bizonyos ponton véget ér. Üres tér választja el szobánk falától, vagy a kint álló fáktól.

A kvantumelméletben azonban a „tömör” és „üres” közti megkülönböztetés értelmetlen. A tér minden köbcentiméterében csaknem végtelen mennyisegű energia van, és a legkisebb rezgés is egesz galaxisokat magában foglaló, örvénylő hatalmas mezők része.

Ami körülöttünk van, valójában testünk kiterjesztése. Minden lélegzetvétellel több száz milliónyi atomot szívunk be, s ezek némelyikét tegnap a világ másik részén egy másik ember lélegezte ki.

A bennünket körülvevő oxigén, víz és napfény csak alig megkülönböztethető bensőnktől. Könnyű megtapasztalnunk, mennyire egyek vagyunk mindazzal, amivel kapcsolatban állunk.

Ha ujjunkkal megérintünk egy rózsát, tömör anyagnak érezzük, holott a valóságban az energia és az információ egyik nyalábja és az ujjunk hozzáért az energia és információ másik nyalábjához, a rózsához. Ami összeért, az az univerzumnak nevezett végtelen mező éppen formát öltött két ága volt.

Ez a látásmód ihlette India ősi bölcseit, amikor megfogalmazták:

„Amilyen a mikrokozmosz, olyan a makrokozmosz,
Amilyen az atom, olyan a világegyetem,
Amilyen az emberi test, olyan a kozmikus test,
Amilyen az emberi értelem, épp olyan a kozmikus értelem.”

Ez nemcsak misztikus tanítás, hanem tényleges tapasztalat azoktól, akik képesek kimozdulni az elkülönült látásmódból és belehelyezkedni az egyetemes egység látásmódjába.

Az egység tudatába helyezkedve a „külső” események, emberek, tárgyak egyek velünk; mindenről kiderül, hogy hozzánk tartozik, a részünk, vagy megfordítva: valójában csupán a kapcsolatok tükreként vagyunk a hatások középpontjában.

A híres természettudós, John Muir mondta: „Bárhol próbálok valamit önmagában kiemelni, az a világegyetem minden más részét is magával vonja.”

Ennek nem ritka tapasztalatnak, hanem bármihez közeledve a megismerésre vágyó értelem első felismerésének kellene lennie.

Az egység megtapasztalásának lehetősége megdöbbentő következtetéseket kínál például az öregedéssel kapcsolatban is. Hiszen, ha harmonikus a kapcsolat köztünk és „tágabb testünk” között, boldognak, egészségesnek és fiatalnak érezzük magunkat.

Ezzel szemben „a félelem elkülönülést szül” – állították az ősi indiai bölcsek, és ez a tétel mélyen rávilágít az öregedés okára.

Ha különállónak tekintjük magunkat, káoszt és rendetlenséget hozunk létre magunk és a „külső dolgok” között. Harcolunk más emberekkel, és szétromboljuk a környezetünket.

A halál, az elkülönülés végső állomása, félelmet keltő ismeretlenségnek mutatkozik. Az élettel természetes módon együttjáró változások kilátása elmondhatatlan szorongást ébreszt, hiszen a kifosztottság és a megsemmisülés fenyegetését hordozza magában.

A felébredő félelem elkerülhetetlenül erőszakot szül. Aki így elkülönül más emberektől, dolgoktól, eseményektől, előbb-utóbb megpróbálja majd az akaratát ráerőltetni ezekre.

Aki harmóniában él, nem erőszakos. Nem próbálkozik azzal az eleve kudarcra ítélt törekvéssel, hogy ellenőrizze az ellenőrizhetetlent. Aki a kitágított egység tudatában él, megtanulja elfogadni a környezetét olyannnak, amilyen. Nem azért, mert kötelező lenne számára, hanem mert bensőjével és környezetével békében, rendezetten él.

A korunkban élt bölcs, J. Khrisnamurti csodálatos szellemi frisseségben és kifogyhatatlan életerőben érte meg a kilencvenes éveit. 85 évesen még könnyen felszaladt a lépcsőn. Egy indiai asszony egyszer azt mondta róla: „Egyetlen dolgot biztosan tudok róla: teljesen erőszakmentes.”

A kvantumvilágnézet a maga egyenleteivel és feltevéseivel nem szellemi világnézetként született, de Einsteint és munkatársait a felfedezéseik során mély tisztelet töltötte el.

Nils Bohr az anyag hullámtulajdonságát megértve a kozmikus gondolat fogalmára utalt; Erwin Schrödinger élete végén hittel vallotta, hogy a világegyetem maga az élő gondolat. Isaac Newtont visszhangozta ezzel, aki szerint a nehézségi erőés minden más erő Isten gondolata.

Saját szellemünk kutatása valójában mindig eljuttat a tágabb értelemben vett szellemiség határára. Amikor ezt akarjuk megfogalmazni, az új világ alaptétele lehetővé teszi áthidalnunk a lélek, a test és a szellem közöttfelállított határokat.

Minden spirituális hagyomány célja, hogy az elkülönültséget egységgé, az ütközetet békévé alakítsa át.

„Nem ugyanabban az objektív világban élünk?” – kérdezte egyszer egy tanítvány a mesterét. „De igen.” – válaszolta a mester, – „Azonban te magadat látod a világban, én pedig a világot látom magamban. Ebből a kicsiny érzékelési eltérésből származik a szabadság és a rabság közti összes különbség.”

Miután nem látjuk egységben magunkat a világgal, a harmónia elvész világképünkből, és egy zavaros világkép rabjává válunk.

Valamennyien jól ismerjük az űzött vadként, határidők sürgetésében, a hajszoltság állandó érzésében élő embert. Képtelen átengednie magát a nyugalomnak, vagy rábíznia magát egy megélhető folyamatra.

A múlt sérelmeit halmozódó haragként őrizgeti, majd a visszafojtott forrongás környezetével szemben ellenségessé, türelmetlenné, másokat hibáztatóvá teszi. Elfojtott pánikérzés dolgozik benne.

Mivel mindent és mindenáron az ellenőrzése alá szeretne vonni, az ilyen az apró akadályokra is rendkívül kemény kritikával válaszol önmagával és másokkal szemben egyaránt.

Miközben keményen küzd a saját maga által keltett káosszal és ellenállásokkal szemben, az ilyen ember – különösen az üzleti világban – abban az érzésben ringatózik, hogy hősies és sikeres küzdő az élet arénájában.

Távolabbról, átfogó pillantással azonban jól felmérhető, hogy hatékonysága minimális, és a hatalmas energiával keltett hullámverés, amit „kiterjesztett testéből” kap vissza, valójában őt magát rongálja a legkeményebben.

A szükségtelen és folyamatos stresszállapot például vészesen megnöveli a szívroham valószínűségét. Élete jól szemlelteti, mi történik, ha valaki nem harmonikusan bánik önmagával és környezetével.

Nyilvánvalóan a stressz komoly szerepet játszik öregedésünkben.

Ami azonban ténylegesen öregít, az nem annyira maga a stressz, sokkal inkább az a mód, ahogyan érzékeljük a stresszt.

Aki a környezetét nem „külső” világként, azaz fenyegetésként tekinti, hanem a nagy szimbiózison belül társainak tekinti mindazt, amit maga körül talál, mentesül a stressz legtöbb ártalmától.

Úgy kell minél mélyebben és valóságosabban megtapasztalnunk a világot, hogy ebbe ne öregedjünk bele. Ennek pedig legjobb módja, ha tápláljuk magunkban a tudatot, hogy a világ nem külső idegenség, hanem mi magunk vagyunk.

error:
Send this to a friend