Az 1908. június 30-i tunguz meteorit esete legalább akkora jelentőséggel bír Oroszországban, mint a Roswell-incidens az USA-ban. E napon hatalmas tűzgolyó zuhant le a szibériai Tunguzkában és robbant fel a tajga fölött.
A Föld történetének egyik legnagyobb erejű robbanásaként ismert és dokumentumokkal bőven alátámasztott incidenssel világszerte számos könyv és folyóirat foglalkozott.
Ötvennyolc évvel később, 1966 júniusának végén — más források szerint július elején — újabb különös objektum hullott a földre nagyjából 1300 kilométernyire az 1908-as tunguzkai helyszíntől, amit szintén óriási detonáció kísért.
A média taglalta ugyan az Ob melléki meteorit néven ismertté vált esetet, az orosz hatóságok mégis mind a mai napig szigorúan bizalmas ügyként kezelik. Az eseményt övező titkolózás rendkívüli módon megnehezítette Nyikolaj Kuzmin moszkvai UFO-kutató dolgát, aki felkereste és meginterjúvolta a szemtanúkat.
Ám e hiteles beszámolók az Ob melléki esetről valószínűleg a jéghegy csúcsát jelentik csupán. Kuzmin sejtette, hogy az orosz katonai és tudományos szervek oly mélyre temették a valós tényeket, hogy mind ez ideig semmiféle hivatalos nyilatkozat nem került napvilágra az eset kapcsán, sőt, még a becsapódási helyet sem határozták meg pontosan.
A négy különböző szemtanútól származó információ igen lassan, apránként szivárgott ki. A becsapódás feltételezett helyszínéül a nyugat-szibériai Topolovka nevű falutól 10-15 kilométerre észak-keletre eső tomszki övezetet jelölték meg — megközelítőleg 584 kilométerre Tomszktól északnyugatra —, a truemji és a tomszki övezetek határán.
A környéken két nagy folyó, az Ob és mellékága, a Trigorodszkaja található. Az 1966-os esztendőben intenzív UFO-tevékenység volt megfigyelhető a Szovjetunió fölött, nem meglepő hát, hogy erre az esetre is akkortájt került sor.
Az első szemtanú, akit Kunnin felkutatott, egy moszkvai geológus, név szerint Oleg Ivanovics volt. Ivanovics a következőképpen idézte fel a történteket.
„1966-ban, még kora nyáron felkértek, hogy vegyek részt egy terepfelmérő geológiai expedíción az Ob egyik mellékfolyója, a Trigorodszkaja vonalán. Június elején Moszkvából Tomszkba repültünk, onnan pedig csónakkal haladtunk tovább felfelé a folyón. Nagy forróság tombolt azon a nyáron, s nekem ez volt az első utam a tajgába.
Csodálatos, erdős táj vett körül minket. A terepszemle feltételezett olaj- és gázlelőhelyek után folyt, ám sajnos, eredménytelenül. A pontos dátumra sajnos nem emlékszem. Topolovkától úgy 20-30 kilométerre északkeletre jártuk a tajga vége-hossza nincs rengetegét. Egy nap épp egy ingoványos területen evickéltünk át, amikor Vaja, a szakácsnőnk belelépett a posványba és derékig belesüppedt. E kisebb baleset miatt úgy döntöttünk, tábort verünk és ott töltjük az éjszakát.
Másnap hosszú út állt előttünk, nem bántuk hát a kényszerpihenőt. Azon az éjjelen történt, hogy fülsiketítő sivításra riadtam fel. A zaj valahonnan az égből jött, majd beszakadt a dobhártyám tőle. A sátortetőn át is érzékeltük, hogy egy éles, vakító fényt árasztó tűzgömb száguld felénk.
Mielőtt azonban kirohanhattam volna a sátorból, a ragyogó gömb felrobbant. Körös-körül minden lángba borult. Meggyulladt az erdő is, s az iszonyatos hőségben védekezésül gyorsan vízbe mártottuk a pokrócainkat s magunkra terítettük. Szó szerint e hirtelen jött ötletnek köszönhettük az életünket.
Másnap reggelre valamelyest elült a tűzvész, nyomában azonban megfeketedett, megperzselődött fatörzsek meredeztek mindenfelé. Összeszedtük maradék holminkat, és úgy határoztunk, sürgősen levonulunk a helyszínről. Megindultunk a robbanás feltételezett irányába, ám akkor különös dolgokra lettünk figyelmesek.
Az iránytűnk megzavarodott, összevissza pörgött, a rádió adó-vevőnk elhallgatott, rajtunk pedig levertség és gyengeség lett úrrá. A környező fák mind azonos irányba dőlve hevertek a földön, s megszaggatott lombjuk úgy nézett ki, mintha valami óriási fésűvel tépték volna meg őket. Akkor fényeket vettük észre, élénk színben ragyogó fényeket. A fák között úgy láttuk, mintha a fel-felvillanó fényforrás félkör alakú lett volna.
Közelebb lopakodtunk. összeégett, feketére perzselődött, áramvonalas objektumot pillantottunk meg magunk előtt félig az ingoványba ágyazódva. A szerkezet külsőre két összepasszított lavórra emlékeztetett, aminek körben a peremén fények villogtak Az oldalán fedélzeti nyílás tátongott, amiből sűrű füst gomolygott elő.
Közvetlenül alatta pedig ott sötétlett valami a földön. Amennyire a füsttől láthattuk, afféle csápszerűségnek tűnt. Jobban nem sikerült megközelítenünk az objektumot, az ingovány utunkat állta. Ott ácsorogtunk 25 méterre tőle, és felvételeket készítettünk De be kell, hogy valljam, egyik fénykép sem sikerült. Az a gyanúm, a radioaktivitás tette tönkre mindet.
Hamarosan mindnyájunkat szédelgés és hányinger kerülgetett. A látásom is rosszabbodott, mire úgy határoztunk hátrébb húzódunk lehetőleg biztonságos távolságba. Nemsokára besötétedett, és feltűnt az első helikopter. A fejünk fölött húzott el. Minthogy a rádiókészülékünk a robbanás óta használhatatlanná vált, nem tudtunk kapcsolatba lépni az egymás után érkező helikopterekkel.
Gyanítottuk, hogy mind ugyanoda tart, ahhoz az objektumhoz. Már azon morfondíroztunk hogy visszatérünk mi is a helyszínre, de a sötétség és a megkergült iránytűnk miatt meggondoltuk magunkat, és kivártuk a reggelt.
Másnap úgy tíz óra tájban visszamentünk ugyanarra a pontra, ahol tegnap álldogáltunk az ingovány szélén. Addigra eltűnt minden, se a szerkezetet, se mást nem találtunk. Mindössze sok-sok lábnyomot és a helikopterek fel-le szállásának jeleit a talajon. Egyszerűen fogalmam sincs, mi lett azzal az objektummal, vagy elvitték vagy elnyelte a mocsár. ”
„Amikor az expedíciónk véget ért, és visszarepültünk Moszkvába, egy bizonyos intézmény — a KGB regionális részlege —. úgymond „meginvitált” bennünket az irodájába.
Egy mosolygó, ősz hajú férfi fogadott minket egy nagy teremben, és a kutatási feladatunk iránt érdeklődött. Azonban hamarosan hangnemet váltott és közölte: „Úgy tájékoztattak, mindegyikük szemtanúja volt a tajgában történt eseményeknek… Javaslom, a saját, jól felfogott érdekükben ne emlékezzenek semmire. Semmire az égvilágon.” Egymásra sandítottunk, s a férfi így folytatta: „Amint azt önök is tudják, létezik olyasmi, hogy államtitok. Most pedig mindnyájan aláírnak egy nyilatkozatot, amiben kötelezik magukat, hogy nem hozzák nyilvánosságra a látottakat. Amennyiben megszegik az ígéretüket, annak következményei lesznek…”
Nagyot sóhajtottunk. Mi egyebet tehettünk volna? Mélyen hallgattunk Pedig még csak nem is tudtuk, mi volt az. Mellesleg a történtekhez hozzátartozik, hogy az expedíció tagjai — néhány kivétellel — mostanra mind halottak már.
Erős, egészséges emberek voltak mégis mind idő előtt mentek el. 1992-ben már csak ketten maradtunk Pavellal, aki Leningrádban él. Ha még él egyáltalán. Több orvos is azt állította, hogy az expedíciónk elhunyt tagjai valamiféle sugárbetegségben szenvedtek A topolovkai szemtanú egy Mihail Kunnics nevű, hetvenkilenc esztendős vadász volt. Ő így adta elő a történteket: – Éppen halászni indultam. Akkortájt bőven volt hal a környékbeli folyókban, elhatároztam, feltöltöm az otthoni élőhal-állományomat.
Kerestem hát egy alkalmas helyet, letanyáztam, s felállítottam a felszerelésemet. Későre járt, gondoltam, elteszem magam másnapra. Előtte megvacsoráztam — saját készítésű, frissen főtt halászlevet —, aztán még sodortam magamnak egy cigarettát.
Ahogy ott üldögéltem füstölve a folyóparton, elmerengve, váratlanul vakító fény villant fel az égen, erős süvítő hang kíséretében. Atyaúristen, riadtam meg. Mintha tüzet fogott volna az ég. Miközben a szememet meresztgettem mindenfelé, hatalmas robbanás ütötte meg a fülemet, majd iszonyú légáramlat tántorított hátra. A fenyves recsegve-ropogva megdőlt, s a fölötte végigsöprő lángtenger megperzselte a fák hegyét.
Azt hittem, ez a vég, a kínaiak ledobtak egy atombombát. Egy pillanattal később azonban látszólag minden elnyugodott, csak a tüzet fogott tajgában harapóztak tovább a lángok. Tüstént szedtem is a sátorfámat, és elhúztam onnan. A tajga-tűz kegyetlen tud lenni, szénné égtem volna, ha utolér. Még szerencse, hogy élve megúsztam ezt a szörnyűséget.”
A harmadik szemtanúra később, Moszkvában akadt rá Kuzmin. Az ötvenkét éves Szergej Petrovics M. pilóta. A hatvanas években — 1966-ban is — repüléstechnikusként szolgált a szovjet légierő kolpasevói repülőterén, amely körülbelül 240 kilométerre van Tomszktól észak-nyugatra, Topolovkától pedig 350 kilométerre délkeletre.
Kolpasevóban a különleges katonai helikopterszázad mellett polgári légi forgalom is üzemelt. A reptér hangáraiban az Mi-4-es Hound helikopterek mellett néhány nagy teher-bírású Mi-6-os Hook teherszállító helikopter is állomásozott. Kolpasevo ezenkívül arról is ismeretes, hogy itt működik a hadsereg egyik űrhajózási irányítóközpontja.
Az említett időszakban a kozmonauták kiképző centruma is volt, minthogy az észak-orosz övezet rendkívüli környezeti adottságai kiváló tesztelő terepnek bizonyultak. Szergej Petrovics M. így adta elő a történteket:
„Jól emlékszem arra az éjszakára. Általános riadó tört ki. Az egységünk helikopterekre szállt, s jó hosszan repültünk az ember nem járta tajga fölött. Az előző napi erdőtűz és földrengés helyszínére tartottunk A kollégáim egymás közt arról pusmogtak, hogy a jelentések különös égi fényjelenségről és lezuhanó tűzgömbről szóltak.
Én magam nem láttam, mivel aludtam a napi szolgálat után. Nagy sokára a helikopterünk —egy Mi-4-es Hound — ereszkedni kezdett. Kiugrottunk a gépből, de a rangidős tiszt a lelkünkre kötötte, hogy „ez katonai titok”, és ha bánni rosszul sül el, azért minket terhel a felelősség. Emlékszem, egy tisztáson álltunk, körös-körül összeégett fák meredeztek, s a közelben terjedelmes mocsár nyújtózott.
Az utasítás szerint oda kellett bemennünk ahol — nagy megdöbbenésünkre — egy félig a posványba süppedt repülő szerkezetre bukkantunk. Külsőre két egymásra borított korongra emlékeztetett, aminek a peremén színes fények villogtak A társaim azonnal leszögezték csakis repülő csészealj lehet.
Újabb helikopterek érkeztek, köztük egy teherszállító is. A parancs úgy szólt, hogy drótkötelekkel vontassuk be a csészealjat a tehergép gyomrába. Nekilát-tunk hát, hogy szerkesszünk valamit, amivel kiemelhetjük az ingoványból. Közelebb érve észrevettem, hogy az objektum oldalában fedélzeti nyílás tátong ahonnan füst áradt kifelé. Odabent sötét volt. A nyílásban valami kilógó uszonyszerűség is látszott. Hosszú volt, elvékonyodó és sötétbarna színű. Maga a szerkezet nagy, úgy nyolc-tíz méter át-mérőjű lehetett. Áramvonalas formája, sima felülete miatt nem tudtuk hol rögzíteni rajta a köteleket. Készítettünk hát egy hálóféleséget, hogy azzal emeljük ki az iszapból. Volt velünk egy tudós is. A teherszállító gépen érkezett.
Állandóan ott sertepertélt az objektum körül, tapogatta, vakargatta a burkolatát. Aztán a zseblámpájával az uszonyt vizsgálgatta, amit végül becsomagolt valami műanyag fóliába vagy ahhoz hasonlóba. Roppant kíméletesen bánt vele. Ekkor ismételten figyelmeztettek minket a szigorú titoktartásra. Ezt követően a teherszállító helikopter a csészealj fölé repült, s ott lebegve lassan, óvatosan emelni kezdte kifelé.
A művelet egy pontján már-már azt hittem, elpattannak a sodronykötelek. Hirtelen azonban a gépezet kisiklott az ingoványból, csorgott róla a latyak, az iszap, s a helikopter elrepült vele. Minket persze a forgószárnyak tetőtől talpig összefröcsköltek sárral. A csészealj fényeit még sokáig szemmel tudtuk követni, ahogy ott függött a helikopter alatt.
Semmi egyebet nem tudok róla. Az egységünkben az a szóbeszéd járta, hogy a csészealjat elszállították valami titkos katonai repülőtérre, és tudósok meg a hadsereg vizsgálatnak vetették alá. Azt is rebesgették, hogy a titkosított elnevezése röviden „Z-objektum” lett. Olyasmit is suttogtak, hogy tetemeket találtak a repülő szerkezet belsejében, de ez puszta kitaláció is lehet.
Már régen leszereltem a seregből, úgyhogy fogalmam sincs, mi lett a továbbiakban. Azóta is fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mi lehetett az az objektum.”
Az 1908-as tunguzkai robbanás máig erősen vitatott téma maradt. Egyesek szerint valamiféle kozmikus test lehetett, mások azt állítják, földönkívüli eredetű mesterséges repülő szerkezet zuhant le az orosz tajgában. Annyi bizonyos azonban, hogy a Z-objektum vagy másképpen Ob melléki meteorit még rejtélyesebb, mint az 1908-as elődje.
Vajon mi dúlta fel annak az 1966-os, békés júniusi éjszakának a nyugalmát? Hogy lehet, hogy ez a különös objektum nem semmisült meg a becsapódáskor? Ne feledjük persze, hogy hivatalosan az egész meg sem történt.
Elképzelhető, hogy a Z-objektum távolról sem volt földönkívüli eredetű, hanem valamiféle titkos szovjet katonai gép, aminek nukleáris reaktor volt a fedélzetén.
Azt csak találgathatjuk, hová szállították valójában a Z-objektumot tanulmányozás végett. Még napjaink fejlődő Oroszországában sem veszélytelen vállalkozás túlságosan a mélyére hatolni az efféle szigorúan titkos ügyeknek. Nem lehet tudni, meddig tart még az ilyen és ehhez hasonló esetekkel kapcsolatos teljes hírzárlat, de a tények utáni kutatás tovább folytatódik.
