Rudolf Steiner – Atlantiszi elődeink

Atlantiszi elődeink sokkal nagyobb mértékben különböztek a mai embertől, mint azt olyasvalaki, akinek ismeretei pusztán az érzékelhető világra korlátozódnak, elképzelhetné.

Ez a különbség nemcsak az akkori ember külső megjelenési formájára vonatkozik, hanem szellemi képességeire is. Ismeretei, technikai alkotásai, egész kultúrája más volt, mint a mai.

Ha az atlantiszi emberiség első korszakába megyünk vissza, egy a miénktől teljesen különböző szellemi képességet találunk.

A logikus értelem, a számító kombináció, amin mindaz alapul, amit ma létrehozunk, teljesen hiányzott az első atlantisziaknál. Ehelyett igen fejlett emlékezőképességük volt.

Ez az emlékezőerő volt a legkiemelkedőbb szellemi képességük.

Ők például nem úgy számoltak, mint mi, hogy bizonyos szabályokat megtanultak, aztán alkalmazták őket. Az “egyszer-egy” az atlantiszi korban teljesen ismeretlen volt.

Senki sem véste az eszébe, hogy háromszor négy az tizenkettő. Hogy el tudott igazodni olyan esetekben, amikor ilyen számítást kellett végeznie, az azon alapult, hogy visszagondolt azonos vagy hasonló esetekre. Visszaemlékezett rá, hogy hogyan is volt ez a korábbi alkalmakkor.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy valahányszor valamilyen lényben egy új képesség fejlődik ki, egyik régi képessége veszít erejéből és élességéből.

A mai ember logikus értelmével, kombinációs képességével előbbre van az atlantiszi embernél. Ezzel szemben visszafejlődött az emlékezőképessége.

Ma az emberek fogalmakban gondolkodnak; az atlantiszi ember képekben gondolkodott.

S amikor a lelkében felmerült egy kép, visszaemlékezett egy csomó hasonló képre, amelyeket korábban már átélt. Ehhez igazította ítéletét.

Ezért az oktatás is egészen más volt akkor, mint a későbbi időkben. Nem az volt a célja, hogy a gyermekeket ellássák szabályokkal és az értelmét élesítsék, hanem hogy szemléletes képekben mutassák be neki az életet, hogy később minél többre vissza tudjon emlékezni, ha ilyen vagy olyan körülmények között cselekednie kell.

Amikor a gyermek felnőtt és kikerült az életbe, bármit kellett is tennie, visszaemlékezhetett rá, hogy tanuló korában valami hasonlót már mutattak neki.

Akkor igazodott el a legjobban, ha az új helyzet valamelyik látottal volt azonos. Teljesen új körülmények között az atlantiszi ember mindig csak a próbálkozásra volt utalva, amíg a mai embert sok mindentől megkíméli az, hogy el van látva szabályokkal. Ezeket azokban az esetekben is könnyen felhasználhatja, amilyenekkel még nem találkozott.

Az említett nevelési rendszer bizonyos egyformaságot adott az egész életnek. Nagyon hosszú időszakokon keresztül pontosan ugyanazon a módon intézték a dolgokat.

A hű emlékezet semmi olyat sem engedett érvényre jutni, ami mai haladásunk gyorsaságához a legtávolabbról is hasonlított volna.

Azt tették, amit korábban mindig is “láttak”. Nem gondoltak ki semmit; emlékeztek.

Nem az volt a tekintély, aki sokat tanult, hanem az, aki sok mindent élt át, s ezért sok mindenre emlékezhetett. Az atlantiszi korban lehetetlenség lett volna, hogy valaki fontos ügyben döntsön, mielőtt bizonyos kort elért. Csak abban bíztak, aki bőséges tapasztalatokra tekinthetett vissza.

Az itt elmondottak persze nem vonatkoznak a beavatottakra és iskoláikra. Ők megelőzik koruk fejlettségi fokát. az ilyen iskolákba való felvételnél nem az életkor volt a döntő, hanem az a körülmény, hogy a felvételre kerülő egyén korábbi megtestesüléseiben megszerezte-e magának a képességet magasabb fokú bölcsesség befogadására.

Az a bizalom, amit az atlantiszi korban a beavatottak és képviselőik iránt tanúsítottak, nem személyes tapasztalataik gazdagságán, hanem bölcsességük “korán” alapult. A beavatottnál nincs már jelentősége a személyiségnek. Teljes mértékben az örök bölcsesség szolgálatában áll. ezért nem érvényesek rá valamely korszak jellemzői sem.

Amíg tehát a logikus gondolkodási erő – különösen a korszak elején – még hiányzott az atlantisziaknál, magasan fejlett emlékezőerejük révén olyasvalaminek a birtokában voltak, ami egész tevékenységüknek különleges jelleget adott.Az egyes emberi erők fejlettségi állapotával mindig más emberi erők is összefüggésben állnak.

Az emlékezőerő közelebb áll az embernek a természetben gyökerező adottságaihoz, mint az értelmi erő, és vele kapcsolatban más erők is kifejlődtek az emberben, amelyek jobban hasonlítanak a természet alsóbbrendű lényeinek erőihez, mint a mai ember ösztönerői.Így például az atlantisziak uralkodni tudtak azon, amit életerőnek nevezünk.

Ahogy ma a kőszénből a hőerőt vonjuk ki és közlekedési eszközeinknél mozgatóerővé változtatjuk, az atlantisziak ahhoz értettek, hogy az élőlények mag-erejét állítsák technikájuk szolgálatába.

Hogy miről is volt itt szó, azt a következők szerint képzelhetjük el: gondoljunk egy búzaszemre. Benne szunnyad egy bizonyos erő; ennek hatására szökken szárba a gabona. A természet fel tudja ébreszteni ezt az erőt.

A mai ember ezt saját erejéből nem tudja megtenni. El kell, hogy vesse  a magot a földbe, és az ébresztést a természet erőire kell hogy bízza.

Az atlantiszi ember mást is tudott. Tudta, hogyan kell egy gabonarakás erejét technikai erővé változtatni, mint ahogy a mai ember tudja, hogyan változtassa át ilyen erővé egy szénrakás hőenergiáját.

A növényeket az atlantiszi korban nemcsak azért termesztették, hogy táplálékul szolgáljanak, hanem azért is, hogy a bennük szunnyadó erőket a közlekedés és az ipar szolgálatába állítsák.

Míg nekünk olyan berendezéseink vannak, amelyek a mozdonyok számára a kőszénben szunnyadó energiákat változtatják át mozgató energiává, az atlantisziaknak olyan berendezéseik voltak, amelyeket – mondhatnánk – növényi magvakkal fűtöttek, amelyekben az életerő változott át technikailag felhasználható erővé.

Ez hajtotta az atlantisziak alacsonyan a föld felett lebegő járműveit. Ezek a járművek alacsonyabban repültek, mint amilyen magasra az atlantiszi kor hegyei nyúltak, és kormányberendezéseik segítségével emelkedtek fel olyan magasra, hogy át lehessen velük kelni a hegyeken.

Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az idők haladtával minden földi körülmény erősen megváltozik. Az atlantisziak említett járművei a mi korunkban teljesen használhatatlanok lennének. Használhatóságuk azon alapult, hogy a Földet körülvevő levegőburok akkor még sokkal sűrűbb volt, mint most.

Hogy a mai tudományos fogalmak alapján könnyen elképzelhető-e a levegőnek ilyen fokú sűrűsége vagy nem, azzal most nem foglalkozhatunk.

A tudomány és a logikus gondolkodás – sohasem lesznek hivatottak arra, hogy eldöntsék, mi lehetséges és mi nem.

Nekik csak azt kell megmagyarázniuk, amit a tapasztalat és a megfigyelés megállapít. A levegő említett sűrűsége az okkult tapasztalat számára annyira bizonyos, amennyire ma bármely érzékkel tapasztalható tény bizonyos lehet.

Éppen ilyen bizonyos azonban az a mai fizika és kémia számára talán még megmagyarázhatatlan tény, hogy akkor a víz az egész Földön sokkal hígabb volt, mint ma. Éppen a víznek ez a hígabb mivolta tette lehetővé, hogy az atlantisziak az általuk használt mag-erőket olyan technikai célok szolgálatába állítsák, amilyen ma lehetetlen volna. A víz megsűrűsödése lehetetlenné tette, hogy járműveiket olyan művészien mozgassák, irányítsák, ahogy hajdan lehetséges volt.

Mindezekből éppen eléggé kitűnik, hogy az atlantiszi kor civilizációja alapvetően különbözött a miénktől. Azt is könnyen megérthetjük a fentiekből, hogy az atlantiszi ember fizikai szervezete is egészen más volt, mint a mai emberé.

Az atlantiszi ember olyan vizet ivott, amit a testében lévő életerő egészen másképpen tudott feldolgozni, mint ahogy az a mai fizikai testünkben lehetséges. Ebből eredt, hogy az atlantiszi ember saját fizikai erőit akarata segítségével egészen másképp tudta használni, mint a mai ember.

Úgyszólván megvoltak az eszközei ahhoz, hogy megsokszorozza fizikai erejét, ha az elvégzendő feladat ezt megkívánta. Csak akkor képzelhetjük el helyesen az atlantisziakat, ha azt is tudjuk róluk, hogy egészen más fogalmaik voltak a fáradtságról és az erőkifejtésről, mint a mai kor emberének.

Az elmondottakból következik, hogy az atlantiszi települések jellege semmiben sem hasonlított egy mai, modern városéhoz. Az ő településeikben még minden sokkal szorosabb kapcsolatban állt a természettel.

Csak valamelyest hasonló képet kapunk róla, ha azt mondjuk: az atlantiszi idő elején az emberek települései kerthez hasonlítottak, amelyben a házak élő fákból épültek úgy, hogy ágaikat művészien összefonták. Mintegy a természetből nőtt ki akkor mindaz, amit az emberi kéz kidolgozott.

Az ember is teljesen átérezte a természettel való rokonságát. Ebből eredt, hogy társadalmi érzéke is egészen más volt még, mint ma.

Mert a természet egyformán mindenkié. S amit az atlantiszi ember a természeti alapokra felépített, azt közös tulajdonnak tekintette éppúgy, ahogy a mai ember egészen természetesnek tartja, hogy amit éles elméje és értelme létrehoz, azt személyes tulajdonának tekintse.

Aki megbarátkozik azzal a gondolattal, hogy az atlantisziak az előzőekben tárgyalt szellemi és fizikai erőkkel rendelkeztek, az azt is meg fogja érteni, hogy a még korábbi időkben az emberiség olyan képet nyújtott, ami a ma megszokott látványhoz már alig-alig hasonlít.

De nemcsak az emberek, hanem az őket körülvevő természet is erősen megváltozott az idők folyamán. Mások lettek a növényi és állati formák; az egész földi természet változáson ment át. A Föld régebben lakott területei elpusztultak, helyettük mások keletkeztek.

Az atlantisziak elődei egy ma már letűnt földrészen éltek, amelynek fő része a mai Ázsiától délre terült el. Teozófus írásokban lemúriaiaknak nevezik őket.

Miután ezek különböző fejlődési fokokon mentek keresztül, nagy részük hanyatlásnak indult. Elkorcsosodott emberekké váltak, akiknek utódai – mint úgynevezett vad népek – még ma is élnek a Föld bizonyos részein.

A lemúriai emberiségnek csak kis része volt képes a továbbfejlődésre. Belőlük fejlődtek ki az atlantisziak.

Később ismét valami hasonló történt. Atlantisz népességének legnagyobb része hanyatlásnak indult, és csak egy kis részéből jöttek létre az úgynevezett árják, akikhez a mai kultúremberiség tartozik.

A lemúriaiak, atlantisziak és árják az okkult tudomány elnevezése szerint az emberiség “gyökérfajai” (alapfajok). Gondoljunk még hozzá két ilyen alapfajt a lemúriaiak előtt, és kettőt, amely az árják után fog keletkezni jövőben, akkor ez összesen hét.

Az egyik mindig úgy keletkezik a másikból, ahogy ezt az előzőekben a lemúriaiakkal, atlantisziakkal és árjákkal kapcsolatban jeleztük. Mindegyik ilyen “gyökérfaj” fizikai és szellemi tulajdonságai teljesen mások, mint az előzőé.

Így például az atlantisziak különösen az emlékezőtehetséget bontakoztatták ki, illetve mindazt, ami azzal összefüggésben állt; az árjáknak viszont az volt a feladatuk, hogy a gondolkodóerőket fejlesszék ki mindazzal együtt, ami ahhoz tartozik.

De minden ilyen alapfajnak magának is különböző fokozatokon kell átmennie. Éspedig mindig hét fokozaton. Annak az időszaknak az elején, amelyben az illető alapfaj él, fő tulajdonságai még – mondhatnánk – “ifjú” állapotban vannak; lassanként megérnek, végül hanyatlásnak indulnak.

Ezáltal minden gyökérfaj hét alapfajra oszlik. Nem szabad viszont azt képzelnünk, hogy az egyik alapfaj rögtön eltűnik, amikor a másik kifejlődik. Esetleg még mindegyik sokáig fennmarad, amikor mellette már mások fejlődnek. A Földön így mindig a fejlődés különböző fokán álló népek élnek egymás mellett.

Az atlantisziak első alfaja a lemúriaiak egy igen előrehaladott és fejlődőképes részéből alakult ki. Ezeknél az emlékezőképesség adománya még csak a legkezdetlegesebb formájában és csak fejlődésük legvégén mutatkozott meg. Úgy kell elképzelnünk, hogy egy lemúriai, bár képzetet tudott alkotni arról, amit átélt, de ezt a képzetet nem tudta megőrizni.

Amit elképzelt, azt rögtön el is felejtette. Hogy mégis bizonyos kultúrában élt, – például szerszámai voltak, építkezett stb. -,azt nem saját képzetalkotó képességének köszönhette, hanem egy benne lévő szellemi erőnek, ami – mondjuk így – ösztönös volt. De ez nem ugyanaz volt, mint a mai állati ösztön.

A teozófiai írásokban az atlantisziak első alfaját rmoahaloknak nevezik. Emlékezőképességük főleg az élénk érzéki benyomásokra irányult. A szín, amit szemükkel láttak, a hang, amit fülükkel hallottak, utána még sokáig hatott a lelkükben.

Ez abban jutott kifejezésre, hogy a rmoahalokban olyan érzések bontakoztak ki, amelyeket a lemúriaiak még nem ismertek. Ilyen volt például a ragaszkodás ahhoz, amit a múltban átéltek.

Az emlékezőképesség kifejlődéséhez kapcsolódott a beszéd kialakulása. Amíg az ember nem őrizte meg a múltat, addig az átélteknek a szóban való közlése sem volt lehetséges.

S minthogy a lemúriai kor végén megjelentek az emlékezőképesség első kezdeményei, ugyanakkor kezdetét vehette annak a képességnek a kibontakozása is, hogy a látottakat és hallottakat megnevezzék.

Egy bizonyos dologhoz kapcsolt névvel csak olyan ember tud valamit kezdeni, akinek emlékezőképessége van. Így aztán az atlantiszi kor volt az, amikor a beszéd kifejlődött, s általa jött létre a kötelék az emberi lélek és az emberen kívül lévő dolgok között.

Az ember létrehozta belsejében a hangos szót, ami a külvilág tárgyaihoz tartozott. De ember és ember között is új kötelék jött létre a beszéd útján való közlés révén. Bár a rmoahaloknál mindez még “ifjú” formájában volt csak meg, mégis mélységesen megkülönböztette őket lemúriai őseiktől.

Az első atlantisziak lelki erejében volt még valami a természeti erőkből. Ezek az emberek még közelebbi rokonságban álltak az őket körülvevő természet lényeivel, mint utódaik.

Lelkierőik inkább voltak még természetiek, mint a mai emberéi. Ezért az a szó, amit kimondtak, szinte a természet erejével hatott. Nemcsak megnevezték a dolgokat, hanem szavukban hatalom is volt a dolgok és embertársaik felett.

A rmoahalok szavának nemcsak jelentése, hanem ereje is volt. Ha a szavak varázserejéről beszélünk, akkor olyasmire utalunk, ami az akkori emberek számára sokkal inkább valóság volt, mint a jelenkor számára.

Ha a rmoahal egy szót kimondott, akkor az a szó ugyanolyan erőt hívott létre, mint maga a tárgy, amelyet megjelölt. Ezen alapult, hogy a szavaknak ezekben az időkben gyógyító ereje volt, hogy elő tudták segíteni a növények növekedését, meg tudták fékezni a dühöngő állatot, és több ehhez hasonló hatást tudtak elérni.

A szavak ereje azonban az atlantisziak későbbi alfajainál egyre fogyott. Azt mondhatnánk, hogy természet adta erőbőségük lassanként veszendőbe ment. A rmoahalok ezt az erőbőséget teljességgel a hatalmas természet adományának érezték, ezért nem csoda, hogy a természethez való viszonyuknak vallásos jellege volt.

Különösen a beszéd volt számukra szent. Teljes lehetetlenségnek tartották volna, hogy visszaéljenek például bizonyos különös erejű hangokkal. Minden ember érezte, hogy az ilyen visszaélés óriási bajt hozna rá. Az ilyen szavak varázsa az ellenkező végletbe csapott volna át: ami áldást hozott, ha helyesen használták, az vétkes felhasználás esetén a vétkező pusztulását okozta volna.

Bizonyos fokú érzelmi ártatlanságukban a rmoahalok hatalmukat nem annyira önmaguknak, mint a bennük működő isteni természetnek tulajdonították.

Másképp volt ez már a második alfajnál (az úgynevezett tlavatli népeknél). Ennél a fajnál az emberek elkezdték érezni személyes értéküket. Megjelent náluk a becsvágy, ami a rmoahaloknál még ismeretlen tulajdonság volt. Az emlékezést bizonyos értelemben átvitték az együttélésre vonatkozó felfogásukba.

Aki bizonyos tettekre tekinthetett vissza, az elismerést követelt érte embertársaitól. azt kívánta, hogy tetteit emlékezetükben megtartsák. A tettekre való emlékezésen alapult az is, hogy az emberek összefüggő csoportjai egyes embereket vezetőjükké választottak.

Kialakult egy bizonyos fajta királyi méltóság. Ezt az elismerést még a halálon túl is megőrizték. Kifejlődött az emlékezet, az emlékezés az ősökre vagy azokra, akik életükben erre érdemeket szereztek. ebből egyes törzseknél kialakult a halottak vallásos tiszteletének bizonyos fajtája, az ősök kultusza.

Ez még a jóval későbbi időkben is tovább élt és a legkülönfélébb formákat vette fel. A rmoahaloknál az ember tulajdonképpen csak annyit ért, amennyire erejénél fogva egy adott pillanatban érvényt tudott szerezni magának. Ha akkor valaki azt akarta, hogy elismerjék azért, amit korábban tett, akkor új tettekkel kellett megmutatnia, hogy megvan még a régi ereje.

Úgyszólván új tettekkel kellett a régieket az emberek emlékezetébe idézni. A megtett dolog önmagában véve még nem ért semmit. Csak a második alfaj ment olyan messzire egy ember személyes megítélésénél, hogy már a múltját is tekintetbe vette.

Az emlékezőerő további következménye az emberi együttélés területén az volt, hogy olyan embercsoportok alakultak ki, amelyeket a közös tettekre való emlékezés tartott össze.

Korábban a csoportok képződését kizárólag a természeti erők határozták meg. Az ember saját szelleme még semmit sem tett hozzá ahhoz, amivé őt a természet formálta.

Most egy erőteljes személyiség egy bizonyos számú embert mozgósítani tudott egy közös vállalkozásra, és a közös  műre való emlékezés alakított ki egy társadalmi csoportot.

A társadalmi együttélésnek ez a módja igazán csak a harmadik alfajnál (a toltékoknál) jutott kifejezésre. Ők alapították meg először azt, amit közösségnek, az államalapítás első fajtájának nevezhetünk.

A vezetés, a közösségek felett való uralkodás itt már az ősökről az utódokra szállt. Ami korábban csak az emberek emlékezetében élt, azt most az apa a fiára örökítette át.

Az ősök tetteinek az egész nemzetség szempontjából nem volt szabad feledésbe merülniük. Az utódokban is értékelték még azt, amit az ősök tettek. Tisztában kell lennünk azzal, hogy azokban az időkben az embereknek meg is volt az erejük ahhoz, hogy adottságaikat utódaikra átvigyék. Hiszen a nevelés azon alapult, hogy szemléletes képekben bemutatták az életet.

A nevelés eredménye pedig a nevelőből kisugárzó személyes erőn alapult. S a nevelő nem az értelmi erőket, hanem inkább az ösztön jellegű adottságokat fejlesztette ki a neveltjében. Ilyen nevelési módszer mellett a képességek a legtöbb esetben valóban apáról fiúra szálltak.

A fentiekből adódóan a harmadik alfajnál egyre nőtt a személyes tapasztalat jelentősége. Amikor egy embercsoport kivált egy másikból, az új közösség megalapításához magával vitte az eleven emlékezést mindarra, amit régi lakóhelyén átélt. De ugyanakkor volt valami ebben az emlékben, amit az új közösség nem tartott a maga számára megfelelőnek, amiben nem érezte jól magát.

Ezért valami újjal próbálkozott, s így minden új közösség alapításával javultak a viszonyok. Az pedig természetes, hogy ami jobb volt, az követőkre is talált. ezek azok a tények, amelyeknek a harmadik alfaj idejében létrejött és a teozófus irodalomban leírt virágzó közösségük létüket köszönhetik.

A szerzett személyes tapasztalatokat azok is támogatták, akik be voltak avatva a szellemi fejlődés örök törvényeibe. Hatalmas uralkodók maguk is beavatást kaptak, hogy személyes rátermettségük megfelelő alátámasztást nyerjen. személyes rátermettsége révén teszi ugyanis magát az ember lassanként alkalmassá a beavatásra.

Először alulról felfelé kell erőit kifejlesztenie, hogy aztán felülről részesülhessen a megvilágosodásban. Így születtek az atlantisziak beavatott királyai és népvezérei. Óriási hatalom volt a kezükben, ezért nagy tisztelettel adóztak nekik.

De ugyanez a tény vált aztán a hanyatlás és pusztulás okává. Az emlékezőerő kifejlesztése a személyiség hatalmához vezetett. Az ember ezáltal a hatalom által akart érvényesülni, s minél nagyobb lett a hatalma, annál inkább ki akarta használni a maga számára.

A korábban kifejlődött becsvágy kimondott önzéssé vált, s ez magával hozta az erőkkel való visszaélést.

Ha meggondoljuk, hogy az életerő feletti uralmuk révén mi mindenre voltak képesek az atlantisziak, megértjük, hogy a visszaélés ezekkel az erőkkel milyen végzetes következményekkel kellett hogy járjon. A természet feletti messzemenő hatalmukat állíthatták a személyes önzés szolgálatába.

Ez teljes mértékben meg is történt a negyedik alfaj (ős turániak) idejében. Az ehhez a fajhoz tartozó atlantisziak, akik megtanulták, hogy hogyan kell az említett erőkön uralkodni, azokat sokszor saját önző vágyaik kielégítésére használták fel.

De ha ilyen célokra fordítják ezeket az erőket, akkor egymásra való hatásuk során éppen egymást pusztítják el. Olyan ez, mintha a lábak makacsul előre akarnának menni, a felsőtest pedig hátrafelé.

Ezt a pusztító hatást csak az állíthatta meg, hogy az emberekben egy magasabbrendű erő fejlődött ki: a gondolkodóerő. A logikus gondolkodás visszafogja az önző, személyes vágyakat. A logikus gondolkodás eredetét az ötödik alfajnál (ős sémiták) kell keresnünk.

A múltra való visszaemlékezésen túlmenően az emberek elkezdték különböző élményeiket összehasonlítani. Kifejlődött az ítélőképesség. ez az ítélőképesség szabályozta aztán a vágyakat és a kívánságokat. Elkezdtek számolni, kombinálni. Megtanultak a gondolataikkal bánni.

Korábban minden vágyuknak átadták magukat, most megkérdezték, hogy vajon a gondolat is jóváhagyja-e ezt a vágyat. A negyedik alfajhoz tartozó emberek még vadul belevetették magukat kívánságaik kielégítésébe; az ötödikhez tartozók már egy belső hangra kezdtek hallgatni, ami korlátozóan hatott a vágyakra, ha az önző személyiség igényeit nem is tudta teljesen eltörölni.

Így az ötödik alfaj a cselekvés indítékát az ember belsejébe helyezte át. Az ember belsejében határozta el, hogy mit tegyen, mit ne tegyen. De azt, amit így a belsejében kifejlődő gondolaterővel nyert, elvesztette a külső természeti erők feletti uralma terén.

Az ilyen kombináló gondolkodással csak az ásványvilág erőin lehet úrrá lenni, de nem az életerőkön. Az ötödik alfaj tehát az életerő feletti uralom rovására fejlesztette ki a gondolkodást. De éppen ezáltal hozta létre az emberiség továbbfejlődésének csíráját.

Most már bármekkorára nőhetett a személyiség, az önszeretet, sőt az önzés: a puszta gondolkodás révén – amely a belsőben dolgozik, és már nem tud parancsolni a természetnek – nem alakulhatnak ki olyan pusztító hatások, mint a korábbi erőkkel való visszaélés.

Ennek az ötödik alfajnak a legtehetségesebbjei közül kerültek k azok a kiválasztottak, akik túlélték a negyedik főfaj (gyökérfaj) pusztulását és az ötödik (árja) faj csíráját képezték.

Ennek az árja fajnak volt aztán a feladata, hogy a gondolkodóerőt mindazzal együtt, ami hozzátartozik, teljes mértékben kifejlessze.

A hatodik alfaj (akkádok) a gondolkodóerőt még tovább fejlesztette. ez az alfaj abban különbözött az előzőtől (a fent említett ős sémitáktól), hogy a szóban forgó képességét átfogóbb értelemben használta fel, mint azok.

Bár a gondolkodóerő kifejlesztése megakadályozta azt, hogy a személyiség önző igényei olyan pusztító hatásokat idézzenek elő, mint amilyenek az előző alfajoknál még lehetségesek voltak, de ezeket az igényeket nem irtotta ki.

Az ős sémiták úgy szabályozták személyes körülményeiket, ahogy azt a gondolkodóerőik sugalmazták. A puszta kívánságok és érzéki vágyak helyébe az okosság lépett. Mások lettek az életkörülmények. Az előző fajok azt voltak hajlandók elfogadni vezetőnek, akinek tettei mélyen belevésődtek emlékezetükbe, vagy aki tapasztalatokban gazdag életre tekinthetett vissza; most viszont az okosnak ítéltek oda ezt a szerepet.

Amíg régen az volt a mértékadó, akinek jó emlékezete volt, most azt tartották a legjobbnak, amit a gondolat legjobbnak ítélt. Azelőtt az emlékezet hatására mindaddig ragaszkodtak valamihez, amíg az elégtelennek nem bizonyult; ez utóbbi esetben pedig magától értetődött, hogy az vitte keresztül újítását, aki képes volt a hiányosságon segíteni.

A gondolkodóerő hatására azonban valóságos újítási láz és változtatási kedv bontakozott ki. Mindenki meg akarta valósítani mindazt, amit okossága sugalmazott. Ennek következtében nyugtalan állapotok jöttek létre az ötödik alfaj idejében, ami a hatodik alfajnál oda vezettek, hogy szükségét érezték az egyes emberek önfejű gondolkodását általános törvények alá vonni.

A harmadik alfaj ragyogó államai azon alapultak, hogy a közös emlékezés rendet és harmóniát teremtett. A hatodiknál kigondolt törvényeknek kellett ezt a rendet megteremteniük. A jog és a törvények eredetét tehát ennél a hatodik alfajnál kell keresnünk.

A harmadik alfaj idejében egy-egy embercsoport kiválása csak akkor történt meg , ha közösségükből kiűzte őket az, hogy az emlékezés hatására fennálló körülmények között már nem érezték jól magukat. a hatodiknál ez már alapvetően másképp volt. a számító gondolkodás önmagáért kereste az újat; vállalkozásokra, új alapításokra sarkallt.

Ezért az akkád nép vállalkozó szellemű, gyarmatosításra hajló nép volt. Különösen a kereskedelem szolgált táplálékul a növekedni kezdő gondolkodó- és ítélőerőnek.

A hetedik alfajnál (mongolok) szintén a gondolkodóerő fejlődött ki. De náluk nagyobb mértékben maradtak fönn korábbi alfajoknak – különösen a negyediknek – a tulajdonságai, mint az ötödik és hatodik alfajnál.

Fennmaradt náluk az emlékezés iránti érzék, s így arra a meggyőződésre jutottak, hogy aki a legöregebb, az a legokosabb is, az tud legjobban védekezni a gondolkodóerő ellen.

Bár ők is elvesztették az életerőkön való uralkodás képességét, de abban a gondolati erőben magában, amit kifejlesztettek, volt valami az életerő természeti erejéből. Bár elvesztették hatalmukat az élet felett, sohasem vesztették el az abba vetett naiv hitüket. ez az erő az istenükké vált, s az ő megbízásából tették mindazt, amit helyesnek tartottak.

Ezért a szomszédos népek úgy látták, mintha a mongolok ennek a titkos erőnek a megszállottjai lennének, amelynek vak bizalommal adják át magukat. Ennek a sajátosságnak sok nyoma megmaradt és megvan még ma is Ázsiában és Európa egyes vidékein élő utódaiknál.

Az emberekbe ültetett gondolkodóerő a fejlődés folyamán csak akkor válhatott teljes értékűvé, amikor az új ösztönzést kapott az ötödik főfajnál. A negyedik még csak annak szolgálatába állíthatta ezt az erőt, amit az emlékezés adottsága nevelt bele. Csak az ötödik jutott el olyan életformákhoz, amelyek számára a gondolkodás képessége már a megfelelő eszköz.

A cikk Rudolf Steiner:Az Akasha krónikából című műve alapján készült

Hirdetés