H. G. Wells, aki semleges álláspontot képviselt Atlantisz létezésének kérdéskörében, megjegyzi:
„A neveknek mágikus erejük van, s a legmágikusabb minden mágikus szó között, az Atlantisz, … amely mintha ennek az elveszett kultúrának víziójaként érintené a legtitkosabb módon a lelkünket.”
Ezt az értékelést napjaink világának pszichéjére is jól lehet alkalmazni, pontosan úgy, mint annak a népességnek az esetén, amelyik túlélte a vízözönt és folyamatosan fenntartotta az őt megelőző világ legendáját.
A két szemlélet közötti különbség az, hogy a távoli múltban, amikor még nem létezett könyvnyomtatás és csak nagyon gyér földrajzi ismeretekkel rendelkeztek, igen könnyen elfogadták az emberek a legendákat, szemben a mi modern világunkkal, amelyben sem a könyvek, sem a kommunikáció, sem az általános földrajzi ismeretek nem mondhatók alapvetően hiányosaknak.
És mégis, ez a komputerizált tudás és a mai tudományos gyakorlat, a mi modern világunkat közvetve ugyan és csaknem véletlenül, de az Atlantiszra fókuszálta, s ez a tény az utóbbi 20-30 év során több anyaggal szolgált a korszakos legendához, mint a szigetkontinens eltűnése óta keletkezett összes elmélet, értelmezés és felfedezés.
Az Atlanti-óceánt övező területek népeinek körében számos formája él egy elsüllyedt kontinens emlékének. A jelenlegi ír, brit, skandináv, spanyol, portugál és észak-afrikai területeken élő népek között általánosan jelen van a nyugati lakóföld vagy paradicsom mítoszaként.
De a túlsó oldalon az északkeleti és közép-amerikai indián törzsek is úgy tartják számon, mint szülőföldjüket és mint a civilizáció forrását. A legenda formája ott vált mind precízebbé, ahol írásos feljegyzések születtek, így Egyiptomban, Föníciában, Karthágóban, Görögországban – és a görögökön keresztül Rómában – a maja birodalomban – Yucatánban és nem utolsósorban Indiában.
Heinrich Schliemann (1822-1890) a világhírű német amatőr régész, aki számos fontos felfedezéssel gazdagította az archeológiát és akit mindaddig, amíg be nem bizonyította, hogy az addig legendaként számon tartott Trója város valóságosan is létezett, álmodozónak és bolondnak tartottak és aki egyszerűen elég mélyre ásott egy, a hagyomány szerint a város helyéül szolgáló területen – azt állította, hogy a XIX. század közepén, amikor Szentpéterváron tartózkodott, az Ermitázsban (Oroszország legnagyobb és leghíresebb múzeuma) személyesen megvizsgált két egyiptomi papiruszt, amelyek egyikén a következőket olvasta:
„A fáraó egy expedíciót küldött nyugatra felkutatni Atlantisz földjének a nyomait, a földét, ahonnan 3500 esztendővel ezelőtt az egyiptomiak ősei érkeztek magukkal hozván szülőföldjük minden bölcsességét.”
Schliemann szerint a kutatás öt évig tartott, de semmilyen nyomát nem lelték az elveszett földnek.
Más egyiptomi források, amelyek valószínűleg szintén Atlantisz sorsáról szólnak, a londoni British Museum-ban találhatók. Ezek egyike egy roppant kataklizmáról szól, amely évezredekkel korábban történt. Mivel az ősi feljegyzések pusztulása oly teljes volt, nem tudjuk pl., hogy hány Atlantisz-beszámolót tartalmaztak Karthágó és Fönícia archívumai, illetve Libanon föníciai városai, mint ahogy azt sem, hogy voltak-e Héraklész oszlopain áthajózó és az egykori atlanti-óceáni földnek a nyomait kereső karthágói expedíciók?
Tudjuk azonban, hogy a karthágóiak otthonosan vitorláztak az Atlanti-óceánon hogy kereskedelmi céllal új piacokat keressenek és hódítsanak meg. Az ősi és középkori térképek számos szigetet ábrázoltak, köztük a legendás „Szerencsés” (Fortunate) Szigeteket is, valamint a még nagyobb, de távolabbi Antillát, amelyet ismertek a karthágóiak, s miután legyőzték pun vetélytársaikat, a rómaiak is tudomást szereztek róluk.
A VIII. században állítólag a Portugáliát ért arab invázió során nyolc püspök híveivel együtt az Atlantisz maradványainak tekintett szigetekre menekült hajókkal, messze a nyílt óceánra.
Az arab hajósok beszámolói szerint honfitársaik gyakran hajóztak ki az óceánra és következetesen kutattak a „boldog” sziget legendája után, ám meglehet, hogy az elmenekült püspököket és „nyájaikat” keresték, de csak sikertelen vállalkozásokról tudtak visszatérésük alkalmával beszámolni.
Messze északon az európai partok mentén, francia, brit és ír legendák keverednek az elveszett sziget legősibb meséivel.
Tir-nan-n’oge ír legendája beszámol egy nagy városról, amely most elsüllyedve fekszik a hullámok alatt, mint ahogy más kelta legendák is szólnak az Arany Kapuk városáról, amely jelenleg az Atlanti-óceán mélyén van és megemlítik a Platón által leírt város gazdag aranydíszítéseit.
De az atlanti parton fürdőzők előtt, a látóhatáron feltűnő felhőalakzatok is átalakulnak, várakat és szárnyaló tornyokat formáznak, így volt egykoron és ma is. Romantikus mesék keringtek elsüllyedt városokról és leomlott katedrálisokról, amelyeknek harangjai bizonyos éjszakákon még ma is hallhatók, s néha nappal is, amikor sűrű köd borítja a tengert. A távoli múlt ilyen és hasonló emlékei gyakran találkoznak a különféle helyi legendákkal.
Így az ősi Avalon-t Arthur király végső otthonával azonosítják és a tenger felemelkedésével. A brit kontinentális talapzat elsüllyedését Gradlon király legendájával kapcsolják össze; – eszerint a király városát, Ys-t a tenger pusztította el, mivel engedetlen leánya – Mahu – a védőgát kulcsait szerelmének ajándékozta.
Ezek a középkori legendák homályosak, de nem változtatnak a korábbi hagyományokon, amelyek szerint a gallok nyugati törzsei Atlantisztól jöttek és erre emlékezteti őket a hatalmas menhirek hosszú vonala, amely Britannia nyugati partjáig húzódik és az óceán mélyén is folytatódik.Atlantisz emléke még akkor is megmozgatta a hajósok és az első óceánjárók képzeletét, amikor Európában megkezdődött a felfedezések kora.
Az egyszer már megszerzett ismeretek nagy része azonban elfelejtődött. Bár, amikor Jean de Béhencourt egy, a spanyolok szolgálatában álló francia nemesember 1395-ben hivatalosan „felfedezte” a Kanári-szigeteket, kiderült, hogy egy katalóniai atlaszban, (amelyet húsz évvel korábban publikáltak az ősi térképekből nyert információk alapján) már szerepeltek.
A Kanári-szigetek spanyol hódítói különben eleven emlékére bukkantak Atlantisznak, amikor a bennszülött guanchokkal találkozva azt tapasztalták, hogy csodálattal töltötte el őket az a tény, hogy más népek is túlélték az ő világuk vízözön általi pusztulását; – ők ugyanis izolálva maradtak a szigeteken, amelyek egykor az ő korábbi szülőföldjük magas hegyeinek csúcsai voltak. (Emlékezzünk Platón beszámolójának arra a részére, amelyben azt mondja, hogy amikor az istenek elárasztották a Földet vízözönnel, „a hegyeken élő pásztoraitok és juhászaitok voltak a túlélők”.)
Kolumbusz Kristóf első útja előtt alaposan tanulmányozta az Atlanti-óceánt. Miközben belemélyedt a tervezett úttal kapcsolatos minden lehetséges adatba és információba, összegyűjtötte az Atlantiszról szóló és egyre növekvő számú beszámolókat is. Ezek között volt az ún. Benincasa-térkép 1482-ből, amely Atlantisz „helyén” az Antillát tüntette fel, a másik nagy – a „Vad” – (Savage) sziget közelében.
Kolumbusz számos, az Antillát vagy Atlantiszt ábrázoló térképet nézett át, s ezek különböző módon nevezték és helyezték el a szigeteket az Atlanti-óceán nyugati partjainál. De rendelkezésére állt egy korai példánya a híres Piri Reis térképnek is, amelyből akkoriban egy sor másolat készült.
