A vicsol indiánok nagy pejot-zarándokútja

Szerző képe

Rejtélyek Szigete

Ezotéria

A pejot (pejotl, peyote) számos indián nép kultikus életében játszott, illetve játszik fontos szerepet, de talán sehol sem vált annyira meghatározóvá, mint a hvicsol indiánok körében.

Mexikóban jelenleg mintegy kilencezer vicsol indián él, elszórtan, a Nyugati Sierra Madre nehezen megközelíthető rejtett völgyeiben és kopár fennsíkjain.

Ma is eredeti nyelvükön beszélnek, amely rokon az aztékok nyelvével. Szerencsére keresztény misszionáriusok hagyományromboló tevékenysége mind ez ideig nem járt sok sikerrel, vagyis a vicsolok többé-kevésbé még ősi hitüket gyakorolják.

Ebben a mágikus elemekkel sűrűn átszőtt vallásban központi helyet foglal el a pejot, vicsol nevén a híkuri, amelyet Kauyumariéval, az isteni szarvassal, a szarvasok urával azonosítanak.

A pejot (peyotl), vagy peyote (Lophophora williamsii) egy közép-amerikai gömbkaktusz, kivételesen magas alkaloid tartalommal (eddig több mint hatvanféle alkaloidot izoláltak belőle). A közép-amerikai indián kultúrákban kiemelkedő szerepe van, szent növényként tartják számon. Főleg rituális alkalmakkor fogyasztják, de univerzális gyógynövényként is ismert, többek között természetes antibiotikum-tartalmának köszönhetően. Egyik alkaloidja, a meszkalin az emberi szervezetbe kerülve hallucinogén hatású.

Kauyumarie köti össze az eget a földdel, ő az istenek és az emberek közötti közvetítő és ő a sámánok legfontosabb segítőtársa.

Egy Hilario nevű vicsol mara’akame, azaz sámán így mesélte el elhivatása történetét:

„Még kisfiú voltam,amikor különös álmot láttam, amelyben újszülött szarvasborjú képében megjelent előttem Kauyumarie, és ünnepélyesen közölte velem, hogy Tatehuari, a tűz istene (Nagyapánk, a Tűz) azt akarja, hogy sámán legyen belőlem.”

A vicsolok hegyvidéki hazájában nem terem meg a pejot, ezért a közösségek minden évben hosszú, több hónapig tartó pejotgyűjtő expedíciókat indítanak Huirikutába, őseik és isteneik szent földjére.

Huirikuta San Luis Potosi állam egyik, pejotban bővelkedő sivatagjával azonos, és a zarándokoknak 480 kilométernyi utat kell megtenniük odáig.

Késő ősszel férfiak, nők és gyerekek 10-15 fős csoportjai indulnak útnak a vicsol szertartási központokból, mara’akaméik vezetésével, és csak kora tavasszal érkeznek vissza.

A zarándoklat során számos szent helyet felkeresnek, ahol tisztító szertartásokat végeznek és áldozatokat mutatnak be az istenek és az ősök tiszteletére.

Az otthon maradottak ezalatt hasonló rítusokat adnak elő, mert saját állításuk szerint

egyfajta telepatikus kapcsolatban állnak az úton levőkkel, s így valamiképpen maguk is részeseivé válnak a zarándoklatnak.

A hagyományoknak megfelelően mind az úton levőknél, mind pedig az otthon maradottaknál csomókkal ellátott zsinór van.

Ez egyfajta rituális naptárként szolgál, amely megmutatja, hogy aznap mekkora utat kell megtenni, hová kell eljutni és ott milyen szertartásokat kell elvégezni.

Amikor a zarándokok végre megérkeznek Huirikutába, a mara’akame a láthatatlanul jelenlevő szarvasisten nyomába ered, aki elvezeti az első pejothoz.

A sámán ekkor varázsíjából több nyílvesszőt lő ki a kaktusz felé, mintha csak el akarná ejteni. A már említett Hilario szerint „a mara’akame így szerzi meg a pejotot, így ejti rabul; a pejot nem menekülhet előle”.

A vicsolok mindig csak annyi pejotot gyűjtenek, amennyit a következő expedícióig felhasználnak. A leszüretelt kaktuszokat hosszú zsinórokra fűzik, és a napon kiszárítják.

Az így tartósított pejotot azután vagy elrágcsálják, vagy péppé zúzva és forró vízzel vagy valamilyen erjesztett itallal elkeverve megisszák.

Utazás a szarvasisten hátán

A mara’akamék a pejot-szarvasisten hátán lovagolva jutnak el a világ felső régióiba, ahol közvetlenül kommunikálhatnak az istenekkel és az ősök szellemeivel.

Visszatérve a hétköznapi világba, azután az ő útmutatásaikat követve látnak hozzá a betegek gyógyításához és a legkülönfélébb problémák megoldásához.

A vicsoloknál azonban a pejotfogyasztás nem csak a sámánok előjoga. Bizonyos templomi szertartások alkalmával a közösség minden felnőtt tagja utazhat a szarvasisten hátán.

Az utazás színtere, a tuki ovális alaprajzú, ablaktalan épület. Fala kő és vályog, csúcsos tetejét nád borítja. Egyetlen bejárata keletre néz,ahol Tahuexicua, a napisten (Atyánk, a Nap) naponta felkél.

A tuki, mint minden igazi templom, az univerzum egészét jeleníti meg. A tetőgerendát tartó, szarvasagancsokkal ékesített oszlopok a világegyetem tartópílléreivel azonosak, a bejárat közelében égő tűz Tatehuarit, a tűz istenét, a tuki döngölt padlója pedig az élet istennőjét, Nakahuét (Nagyanyánk, a Föld) képviseli.

Egyébként minden tukiban található egy földbe vájt üreg, amely Nakahue szobrának ad otthont, s amelyet a közösségi szertartások során áldozati ajándékokkal töltenek meg.

A szertartás a tuki előtti téren, az égitesteket és a természeti erőket jelképező vályogépítményekkel övezett helyen veszi kezdetét, ahol a tarka ruhákba öltözött férfiak és nők egy agancsos fejéket viselő táncmester irányításával rituális táncokat adnak elő.

A tánc befejeztével elfoglalják helyüket a tukiban; az egyik oldalon a férfiak, a másik oldalon a nők. Ekkor előlép a sámán, megrázza tollakkal díszített varázsbotját (muhuieri), és énekelni kezd:

„A széllel száll, repül imám, ott született az első üzenet helyén, ott született a kék térségben. Mi vagyunk a népek maja, az istenek közöttünk maradnak szent hajlékunkban…”

Ezt követően körbeadják a tökből készült ivóedényeket, amelyek a péppé zúzott pejot és a’nahuának nevezett erjesztett ital keverékét tartalmazzák, és kezdetét veszi az utazás.

indián

Kövess minket a Facebookon!

LEGÚJABBAK

error:
Send this to a friend