A székely rovásbetűk eredetének a kutatása meglepő következtetésekre vezet. Őseink ezeket a betűket egy olyan égbolt alatt alkottak meg, amely napjainkban a Föld egyetlen pontjáról sem látható.

Ugyanis a székely rovásbetűk ma már nem látható egykori jeles égi eseményeknek a jelképei. Mivel a civilizáció hajnalán a Föld forgástengelyea pályasíkjában helyezkedett el, ezért:
– a tavaszi napéjegyenlőség idején a fogyó félhold forgott az égbolt tetején;
– a nyári napfordulókor a Nap örvénylett a zeniten, míg
– a téli napforduló alkalmával a telihold „lovagolt” fel a csúcsra.

A Nap egy évben csak egyszer kelt fel, tavaszkor, majd egy spirális pályán felporoszkált az égbolt tetejére, utána pedig nagy „teketóriásan” leereszkedett a földre és leszentült egy fél év elteltével a látóhatár mögött. Ez az évi féléves időszak lehetett a bibliai paradicsomi állapot.

Az őszi napéjegyenlőség idején bekövetkezett a „csere”, az égbolt ura most a hold lett egy fél évig, miután „cserbenhagyta” égi társát, a Napot.

A bibliai kiűzetést a Paradicsomból nagyon praktikusan oldotta meg a teremtő: a Föld forgástengelye a megváltozásával tulajdonképpen a paradicsomi égboltot törte össze (a kacsalábon forgó palotát, a Kalevala csodamalmát, a Szampót).

Az (1. sz. képen) az egykori tavaszi napfelkelte, a feltámadás vázlatos képét láthatjuk. A nagy ünnep hírnöke az égbolt tetején forgó fogyó félhold.

Ezt a forgó égitestet utánozzuk le ünnepi összejövetelek (vagy nyélbeütött csere, vásár) alkalmával, amikor a magasba emelt talpas poharainkat egy csomópont körül összeérintjük).

Ezután egy hétfordulós spirális csillagösvényen leereszkedik a látóhatárra a „böjtre fogott fogyó hold és látszólagosan, mint a mondabeli aranyszarvas, kivonszolja az alsó világból a fél évig fogságban tartott Napot. Ez a minden évben megismétlődő hétnapos napfelkelte lehetett a bibliai világ (világosság) teremtésnek a valósalapja, Őseink szemében a fogyó hold feláldozta magát a szépséges Napért, hiszen az magához „rántotta” és megégette („kirántotta”).

Tündérmeséinkben ilyenkor eszi meg a táltos gebe ló a parazsat, majd átbucskázik a fején (átbújik a fogyó hold a Napon) és mint újjászületett paripa (újhold) indul gazdájával az alsó világba megküzdeni a hétfejű sárkánnyal (az újhold két holdfázis idejére lebukik a látóhatár alá). A harmadik holdfázisra, mint telihold feltámad az áldozati fogyó hold is, és páros táncban körbe forogja a Nappal a látóhatárt.

A székely kapu (2. sz. kép) tulajdonképpen ennek az egykori húsvéti feltámadásnak az ősi jelképe:
– a nagykapu az égboltot jelképezi;
– a nagykapu ívének a pálcatagjai a hétlépcsős
holdpályát szimbolizálják;
– a nagykapu bal kis tükrében örvénylő égitest
a forgó fogyó félhold;
– a kiskapu a felkelő Napot szimbolizálja;
– a teliholdat a kiskapuval átellenben álló zábé lábához helyezett nagy kő, „bálványkő jelképezi. Ez helyettesíti a valamikor létezett harmadik nyílását a székely kapunak.

A római diadalíveknél ma is megcsodálható mind az égbolt, mind a felkelő Nap és mind a telihold jelképes íve, hiszen az egykori napfelkelte a diadalt jelentette, a fény győzelmét a sötétség felett;

-a kapu zábéjának a neve a rovásbetűs szófejtés szerint a teljesen elvékonyodott fogyó holdat jelképezi. Egykoron a nagykapu nyílóinak függőleges léceire faragták az egyre vékonyodó holdat, és így lett a legvékonyabb holdsarlót szegélyező kapufa neve „zábé”. Ezt a „zabszem” vastagságú holdat „zabálja” meg látszólagosan a Nap. Kalotaszegen nem építettek az égboltot is jelképező háromlábú székely kaput.

Az utcaajtónak nevezett kiskapu (3. sz. kép) a felkelő Nap jelképe, viszont hangsúlyosan jelenik meg a kapu mellett a teliholdat szimbolizáló „bálványfa”.

A feltámadást jelképező hármas ív a diadalívektől eltérő formában látható egy jutland szigetéről származó bronzkori fésűn (4. sz. kép). Itt a felkelő Nap és a telihold jelképet ernyőszerűen borítja az égbolt íve. Hasonló hármas ívű díszítést elvétve még napjainkban is megcsodálhatunk temetőink sírkövei között.

A feltámadás ősi félholdas, napfelkeltés és teliholdas jelképe (1. sz. kép) ma is felismerhető a különböző vallások szimbólumaiban.

Így például:
– Jézus szimbóluma az „alpha” (tulajdonképpen a fogyó holdas felkelő Nap) és az „omega” (tulajdonképpen a telihold). Egy XII. századbeli gót kódex (5. sz. kép) ábráján a félhold képét is megtaláljuk.

– az őshonos japán vallásnak, a sintoizmusnak az eredete éppúgy ködbe vész, mint az egyéb vallásoké.

A (6. sz. képen) látható egy sintoista szentély „őre”. Feltartott jobb keze a felkelő Napot jelképezi, míg a bal kezében tartott gomb formában a feltámadás teliholdjára ismerhetünk.

– az iszlám vallás templomainak tornyán, a minareten, szintén az ősi, feltámadást hirdető félhold képére ismerünk.

Mint láthattuk, a székelyek múltba látó betűinek és a székely kapu szimbolikájának a segítségével bebizonyítható, hogy a Biblia két alapvető állításának:
– a hétnapos teremtésnek és
– a Paradicsomból való kiűzetésnek van valós alapja.

Talán eljön az az idő, amikor majd őstörténetünk és nyelvünk hivatásos művelői is alaposan fogják ősi betűinket.

---

Wohlfart Zoltán