A skandinávok világvége-víziója igen összetett és szerteágazó. Hitük szerint az univerzum pusztulása, más néven a Ragnarök, az „istenek alkonya”.
A skandináv mitológia gyökerei a kereszténység előtti északgermán, európai, és angolszász hiedelmekhez nyúlnak vissza. Amikor eljön a Ragnarök, az „istenek alkonya”, a világnak hatalmas pusztítással kell szembenéznie.
A legenda szerint először Fimbulvetr, a Nagy Tél jön el, ami három éven át tartó, szakadatlan széllökésekkel járó, borzalmas lehűlést hoz. A Nagy Tél időszakában az emberek elkeserednek, s ez ellenségeskedéshez, viszálykodáshoz, harcokhoz vezet majd.
A morális értékeket sárba tiporják. Ez a világvége közeledtének első jele. Azután jön Skoll, a farkas, aki felfalja a Napot. Fivére, Hati a Holdat falja fel, s ekkor sötétség borul a világra.
Három kakaskukorékolás hívó szavára összegyűlnek az istenek, a föld óriásai és a zombik. A föld megremeg, a hegyek nagy robajjal romba dőlnek, a pokolból felszállnak a holtak, élükön Lokival, hajója tatján. Loki mellett fia, a vérszomjas óriásfarkas, Fenrir.
Jormungand, a hatalmas mérgeskígyó dühösen vonaglik, s háborog a tenger, amint Vigrid, vagyis a norvég csatamezők felé tart.
Itt zajlik le a föld utolsó háborúja. Jormungand, Vigrid felé tartván megmérgezi a tengereket, a földet, és az eget. A szökőár hullámai kitépik a Naglfar hajó horgonyait, és az a Hymir nevű óriás parancsnoksága alatt elindul a csatamezőre, fedélzetén szilaj óriásokkal.
Délről újabb óriáshordák érkeznek és a Vigrid felé masíroznak, Surt, a tűzóriás vezetésével. Surt kardja még a Napnál is égetőbb, s nyomában minden felperzselődik. Heimdall, a vikingek fényistene látja, hogy mindenfelől harcosok közelednek, s megfújja a kürtjét, így hívja magához az isteneket. Odint, a főistent, Thort, a viharistent, Odin fiait, s a mennyeknek minden főistenét, akik aranypáncéljukban, csodás fehér csataménjeiken szállnak alá a csatatérre. Az istenek, az óriások és a démonok mind összegyűlnek, hogy megvívják végső harcukat.
Odin és Fenrir azonnal egymásnak esik, küzdelmük végeláthatatlannak tűnik. Thor megtámadja Jormungandot, a mérgeskígyót, és megöli, azonban a kígyó mérge lassan átjárja a testét, és végez vele. Mindketten odavesznek.
Surt, a tűzóriás fegyvertelenül találja a nap és az eső istenét, Freyrt, és azonnal végez vele. Tyr, az egykezű, a hősies küzdelem istene, csatába száll a hatalmas, Garm kutyával, az alvilág őrzőjével. Mindketten meghalnak a küzdelemben.
Loki és Heimdall, akik az idők kezdete óta ősellenségek, megmérkőznek egymással, s egyikük sem éli túl a harcot. Odin és Fenrir küzdelme véget ér, amikor a veszedelmes farkasnak sikerül megragadnia és lenyelnie Odint.
Odin fia, Vidar ezen felbőszül, és puszta kézzel végez Fenrirrel. Surt elméje elborul, és mindenfelé tüzet okád, míg végül az egész világ lángokban áll, s akik a harcokat túlélték, a lángok martalékává lesznek. A föld elsüllyed a tengerben. Azonban ezzel még nincs vége!
Él a mennyben egy különleges fa, a Világfa, más néven Yggdrasil. Yggdrasilban lüktet minden élő lényege, aki valaha létezett, létezik vagy létezni fog. Miközben a világ megsemmisül, két ember, Lif és Lifthrasir az Yggdrasil ágai közt lel menedéket.
Rajtuk kívül Odin fivérének és fiainak, valamint Thor fiainak is sikerül túlélniük a kataklizmát. A pusztítás után egy csodálatos, megtisztult, új világ emelkedik ki a habokból, újjászületik a Nap és a Hold – Lif, Lifthrasir és az életben maradt istenek boldogan sietnek egymás üdvözlésére és elfoglalják helyüket az újonnan keletkezett világban, amely minden gonoszságtól mentes.
Béke és harmónia uralja a földet, amit lassan benépesítenek Lif és Lifthrasir leszármazottai. Ami a régi világ lakóit illeti – akik vagy Surt tűzorkánjában vesztek oda, vagy megfulladtak, amikor az országok és a földrészek a tengerbe merültek –, a lelkük tovább él. Az istenek közé kerülnek, Grimlibe, vagy – amennyiben földi létük során jó emberek voltak – a tündöklő Brimirben folytathatják életüket. A gonosz emberek lelkét Nastrondba, a félelmetes, föld alatti, kígyófalú útvesztőbe száműzik.
A skandináv világvége-prófécia egyes részei talán megmosolyogtatók lehetnek, de jusson eszünkbe, miket tanultunk annak idején, az iskolában az apokalipszisről… vagyis nem kizárt, hogy a skandináv legendákon felnőtt emberek éppolyan mókásnak találhatják a keresztény világvége-felfogást, mint mi az övéket.
Hogy csak egy példát említsünk, ott vannak a koronás sáskák, amelyek egy feneketlen veremből özönlenek ki, hogy halálra kínozzák azokat, akiknek homlokán nem díszlik Isten jele. Szóval talán nincs is abban semmi nevetséges, hogy egyes hitrendszerek szerint léteznek cunamikígyók, vagy éppen farkasok, amelyek megeszik a Napot – voltaképpen minden civilizáció igyekszik valamiféle rendszerben értelmezni az ismeretlent. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.
