A niceai zsinat és utóhatásai

 A niceai zsinat során, tizenhét évszázaddal ezelőtt, ősi örökségünk kulcsfontosságú elemei vesztek el, a kor főpapságának és ezoterikus iskoláinak kezébe kerülve.

A Kr. u. 4. században I. Nagy Constantinus római császár összehívott egy hittudósokból és történészekből álló zsinatot, hogy átláthatóbbá tegye korának szövevényes vallási és történelmi hagyományrendszerét.

A gyűlés, melyet a későbbiekben a niceai zsinatnak neveztek, meg is felelt ennek az irányelvnek, és legalább huszonöt írás esetében tett javaslatot szövegmódosításra vagy arra, hogy teljes egészében töröltessék az adott szöveget a keresztény kánonból.

A bizottság úgy találta, hogy a vizsgálat tárgyává tett művek közül sok felesleges, mert egymást átfedő történeteket és ismételten előforduló példabeszédeket tartalmaz.

Más kéziratokat olyannyira elvontnak vagy sok esetben misztikusnak ítéltek, hogy egyszerűen nem láttak bennük gyakorlati értéket.

További húsz kísérő dokumentumot is eltávolítottak a kánonból, melyeket kiváltságos helyzetű kutatók és válogatott egyháztudósok számára tettek félre.

niceai-zsinat-02

A maradék könyveket tömörítették és újrarendezték, hogy világosabbá tegyék mondanivalójukat, és a közönséges olvasó számára is érthetőek legyenek. Mindezek a döntések hozzájárultak ahhoz, hogy még nagyobb zavar keletkezzék céljainkat, lehetőségeink és egymáshoz fűződő kapcsolataink titkát illetően.

Miután bevégezte feladatát, a zsinat Kr. u. 325-ben egyetlen írással állt elő, mely a vallástörténet talán legtöbb vitát kavaró szövegeként kísér bennünket azóta is mindennapjainkban. Ma ezt az írást a Szent Bibliaként ismerjük.

A niceai zsinat utóhatásai

Tizenhét évszázaddal később a niceai zsinat tevékenységének következményei még mindig döntően befolyásolják politikai és társadalmi struktúránkat, vallási felfogásunkat és a mindennapi életünkben alkalmazott technikáinkat.

Bár ma a modern tudomány alapjain nyugvó, bonyolult világban élünk, a technikai fejlődésünket lehetővé tevő alapfeltevések szilárdan az arról alkotott hiedelmeinkben gyökereznek, hogy miképpen viszonyulunk világunkhoz.

Ezzel kapcsolatos felfogásunkat több ezer év alatt alakítottuk ki, s ennek segítségével vetettük meg tudományos gondolkodásunk alapjait is.

Például mennyiben különbözne vajon kőolajszármazékokra épülő technológiánk, modern gazdaságunk motorja, ha helyette a hanghullámok törvényeit fedeztük volna fel, és úgy üzemeltetnénk gépeinket, hogy egyszerűen ráhangolnánk őket az egész világunkat átható energia hét centiméteres sávszélességére?

Egy ehhez hasonló technológia csak egy olyan hitrendszer megléte esetén képzelhető el, amely tisztában van a természet holisztikus törvényeivel, azokkal a tanokkal, amelyek közel kétezer évvel ezelőtt tűntek el szent hagyományainkból.

Technológiánkban, mely azon a meggyőződésen alapul, hogy kizárólag úgy láthatjuk el világunkat energiával, ha elégetjük, avagy felrobbantjuk az energiahordozókat, talán éppen az a kudarc tükröződik, hogy képtelenek voltunk felismerni ezeket a mélyebb összefüggéseket.

A technikai fejlődés efféle külső jegyei belső elszigeteltségérzésünket is tükrözhetik. Természetesen ezeket a következményeket sem a majd kétezer évvel ezelőtti niceai zsinat tagjai, sem szövegeik évszázadokkal később élt fordítói nem láthatták előre.

Hirdetés

Jó példa erre a Wake canterburyi érseknek tulajdonított kijelentés, mely azt sugallja, hogy az érsek teljes tudatlanságban leledzett a niceai zsinat tevékenységével kapcsolatban.

Amikor ugyanis megkérdezték tőle, miért vállalja a szövegek fordításának lélekölő robotját ahelyett, hogy az alkotói szabadságot választva, inkább saját írásait adná közre, az érsek így felelt:

„Mert azt reméltem, hogy az ezekhez hasonló írásokat többen és kevesebb előítélettel fogadják majd be, mint a ma élő szerzők munkáit.”

Honnan tudták vajon a 4. századi zsinat tagjai, hogy az általuk készített könyv végül az egyik nagy világvallás pillérévé válik?

Az utóbbi években olyan teljes könyvtárakat – többek között személyes iratokat is – találtak meg, fordítottak le és tettek hozzáférhetővé a nagyközönség számára, amelyeknek Krisztus halála után veszett nyomuk.

Legjobb tudomásunk szerint nem létezik olyan gyűjtemény, amely minden információt tartalmazna ezekről a művekről, ugyanis a fordításokat különböző szerzők készítették, akik különböző nyelveken dolgoztak az évszázadok folyamán.

Azonban időről időre feltűnnek azonos csoportosításban megjelent művek. Azt már a modern kor tudósainak köszönhetjük, hogy a 20.század korábbi éveiben megjelent az elveszett bibliai könyvek egy gyűjteménye.

A niceai zsinat során eltávolított írások

Azok között a meghatározható írások között, amelyeket „kiszerkesztettek” mai Bibliánkból, például a következő könyvek találhatók:

Barnabás, Kelemen I. könyve, Kelemen II. könyve, Krisztus és Abgár, Apostoli Hitvallás, Hermász I. könyve – Látomások, Hermász II. könyve – Parancsolatok, Hermász III. könyve – Példabeszédek,  Az epheszoszbeliekhez írt levél, A kisded I. könyve, A kisded II. könyve, Mária, A magnésziabeliekhez írt levél, Nikodémus, Pál és Seneca, Pál és Tekla, A philippibeliekhez írt levél, A philadelphiabeliekhez írt levél, Polikarposz, A rómaiakhoz írt levél, A tralliabeliekhez írt levél, Heródes és Pilátus levelei

Az alábbiakban azon bizonyító szövegek részleges felsorolása található, melyeket a 4. századi módosítások során távolítottak el. Ezeket a szövegeket kimondottan a tudósok számára őrizték meg.

Ádám és Éva első könyve József, Adám és Éva második könyve, Henoch titkai, Salamon zsoltárai, Salamon énekei, A Makkabeusok negyedik könyve, Ahikár története, Rúben testamentuma, Asér, József, Simeon, Lévi, Júda, Isakhár, Zebulon, Dán, Naftáli, Gád, Benjámin

Ennek a negyvenegy könyvnek és talán számos másiknak az eltávolítása vagy (néhány esetben) megváltoztatása – olyan könyveké, melyek örökségünk és a kozmoszhoz kötő kapcsolatunk részletes leírását tartalmazzák – mindmáig érezteti hatását.

E kulcsfontosságú szövegek hiánya magyarázhatja azt a sok laikusban megfogalmazódó érzést, hogy Bibliánk feljegyzései töredékesek, nem teljesek. A komoly kutatókba és a műkedvelő történészekbe egyaránt elszántságot önt az a tudat, hogy a hiányzó írások igenis léteznek.

Mint valamiféle modern detektívhistóriában: csak most leszünk képesek kiegészíteni történelmünket, közel kétezer évvel azután, hogy e könyvek eltűntek a nyilvánosság számára hozzáférhető irodalomból.

Jóllehet minden egyes elveszett könyv hozzájárul múltunk megértéséhez, némelyikük kétségkívül nagyobb horderejű a többinél. A legfontosabbak közé azok az írások tartoznak, amelyek olyan személyek életét tárgyalják, akiknek a képességeit immár az emberi dimenziókon túllépőnek kell tekintenünk.

Elképzelhető tehát, hogy társadalmunk és kultúránk alapjául szolgáló nyelvünk, tudományunk, vallásunk és technológiánk, sőt még a kapcsolatainkban megnyilvánuló szeretet is ősi és szent történelmünk e hiányos felfogásán alapul…