A Lummi-szigeti UFO-eset: Mi zuhant az óceánba?

1984. július 27-én, hajnalban egy ismeretlen eredetű repülő tárgy a Lummi-sziget mellett a Csendes-óceánba csapódott. A sziget az Amerikai Egyesült Államokban, Washington államban található. (Kiemelt kép: Illusztráció /shutterstock.com)

A 13. számú Seattle-i Parti őrség emberei voltak az elsők, akik az eset megtörténte után azonnal a helyszínre siettek az ügy felderítése, kivizsgálása céljából. Az információszolgáltatás szabadságáról szóló törvény értelmében az esetről készített jelentéseket átadták a CAUS (Citizens Against Ufo Secrecy — Polgárok az UFO-titok ellen) nevű szervezetnek. Ők aztán éltek alehetőséggel, és megjelentették a dokumentumot több lap hasábjain.

A tikkasztó nyári éjszaka nyugalma egyik pillanatról a másikra megszakadt, amikor 1984. július 27-én hajnali háromkor egy fényesen csillogó, tűzgömbszerű valami rakétasebességgel szelte át a Csendes-óceán feletti koromfekete égboltot. Szabályosnak mondható „U” alakot írt le mielőtt végleg becsapódott a Lummi-sziget körüli vízbe.

A 13-as számú Parti Őrséget hajnali 3 óra 45 perckor riasztották legelőször. A Steeva 10 nevű halászhajó legénysége volt az első, aki jelentést tett az őrségnél, mondván, hogy „egy hatalmas, lángokban álló tárgy belezuhant a vízbe, méghozzá a Lummi-sziget déli csücske mellett”. Később aztán, hajnali 4 óra 3 perckor, a Steeva 10-ről újabb értesítés érkezett, ami azzal a hírrel toldotta meg előző riasztását, hogy a „fehér tűznarancs”-ra hasonlító óriás labda hirtelen felbukkant, nyugatról kelet felé vette az irányt, vízszintesen „utazgatott” még egy rövid ideig a víz felett, még egy „U” alakú formát írt le, majd hirtelen ismét belezuhant a vízbe. A végső süllyedés mintegy 100 lábnyi magasságú hullámverést idézett elő a közvetlen környezetben.

Egy másik halászhajó, a Dolores Foss, szintén a környék vizeit szelte azokban a korahajnali órákban. A Parti Őrséghez befutott harmadik riasztás tőlük származott, és csak megerősítette az előző megfigyelést, ugyanazt a jelenséget írva le és ugyanazt az időpontot emlegetve, amiről az előző két jelentés szólt.

A Parti Őrség 40 381-es számú hajója azonnal a helyszínre sietett és 4 óra 47 perckor felvette a kapcsolatot a Steeva 10 nevű hajóval. A szóban forgó hajó kapitánya kijött a kabinjából, és a fedélzetről irányította a Parti Őrség csónakját a rejtélyes eset helyszíne felé, ami – a jelentések szerint – pontosan a 48-38.25 N és a 122-35.54 W pont között volt. A Parti Őrség semmiféle, a vízbe csapódott tárgyról esetlegesen lehulló darabot, vagy egyéb hulladékot nem talált, ám ennél sokkal jelentősebb dolog történt nem is olyan sokára.

Hajnali 5 óra 5 perckor sikerült meglátnia magát az UFO-t, azaz éppen abban az időben, amikor a partról azt a jelentést kapta rádión, hogy egy hatalmas megvilágított tárgy a Lummi-sziget déli csücske felé vette az irányt. Eddig tart a Parti Őrség által végzett kutatás és vizsgálati jelentés.

Habár a nevezetes tűzgolyó becsapódásáról szóló esetet a média is nagy igyekezettel kürtölte szét, úgy tűnt, senki sem szentel rá túlzott figyelmet. A történteket azzal magyarázták, hogy biztosan csak egy meteor darabkája csapódott be a vízbe, és ezzel el is volt intézve a dolog.

Ennek ellenére, bizonyos körökben megfigyelhető volt, hogy a meteor-hipotézis meglehetősen nagy mértékű felháborodást és kételkedést keltett, hiszen a Steeva 10 hajó személyzete által tett jelentésben a tárgy ,,u” alakú utat tett meg mielőtt belezuhant a vízbe — és erre egy sima meteor aligha lett volna képes! A további események pedig még inkább megdöntik azt a feltevést, hogy a Lummi-szigeti UFO nem volt több egy hétköznapi természeti jelenségnél.

Úgy tűnt, hogy sem a Parti Őrség, sem pedig a Tengerészeti csoport nem tanúsított különösebben érdeklődést a tűzgömb tengerbe való becsapódását követő hetekben és hónapokban. Hovatovább, a történtek annál nagyobb visszhangot és kíváncsiságot keltettek a helyi halászok körében, különösképpen, amikor egyikük azzal a hírrel szolgált, hogy hálójába egy olyalt nehéz tárgy akadt, hogy egyáltalán nem tudta azt felhúzni a vízből, ezért otthagyta az egészet, hadd süllyedjen el a meglehetősen sekély vízben, arra számítva, hogy később úgyis kihúzza többedmagával, egy kis segítséggel.

Sam Sudore, aki magánvállalkozóként tevékenykedett és a bellinghami Northern Sea-foods (Északi Csendes-óceáni Tenger Gyümölcse) nevű kis cég tulajdonosa volt, érdeklődve hallgatta a történteket, és végül ő volt az, aki megszervezte a „háló-mentő” műveletet. Persze, nem egyedül vállalkozott rá, hanem két mélytengeri búvárt — John Walkert és Richard Burke-ot — hívott segítségül, akik kimentették az elsüllyedt hálót a szóban forgó nehéz tárggyal együtt.

De ne vágjunk a dolgok elejébe. Az expedíció egy Banzi II típusú hajón indult el. Szuperszonikus berendezésük hamarosan egy fémtárgy közelségét jelezte, melynek nagyságát 30-35 lábra határolta be. A tárgy mintegy 125 lábnyi mélységben volt a felszín alatt, és félig beleragadt a sáros iszapba. Walker-nek és Burke-nek, a két búvárnak nem okozott túl nagy gondot a tárgy pontos helyének behatárolása. Richard Burke kijelentése szerint:

„Sötét volt, a víz pedig rettenetesen hideg. Egyikünk sem tudott sokáig lent maradni a víz alatt. Szerencsére erre nem is volt szükség, mert a tárgyat szinte azonnal megtaláltuk. Körülbelül 17 lábnyi átmérőjű darab volt, szabályos teáscsésze formájú, és egy akkora lyuk volt a közepén, hogy könnyedén keresztülhúzhattam rajta a lábam.”

Később aztán még hozzátette:

„Amikor pedig teljesen ráálltam, nagyon alacsony frekvenciájú búgásszerű hangot hallottam. Ettől viszont mindnyájan meglehetősen idegesek lettünk. Olyan 10 lábnyira saccolom a magasságát, de ezt nem tudnám teljes bizonyossággal állítani, ugyanis legnagyobb része elsüllyedt a sárban és iszapban.”

John Walker, a másik búvár pedig elmondta a helyi riporternek, hogy „a tárgy nem hasonlítható semmiféle csónakhoz, sem pedig repülőgéphez. Anyaga nem szikla, de nem is fa. Leginkább valami műholdvevő tányérhoz hasonlítható. Elmondhatom magamról, hogy már nagyon régóta foglalkozom búvárkodással hivatásos alapon, de eddig még soha, egy percig sem láttam ehhez hasonlót.”

Mivel a Banzi II-nek nem volt meg az összes szükséges felszerelése ahhoz, hogy kimentse a hálóval együtt iszapba süllyedt tárgyat, Sam Sudore elhatározta, hogy más módszerhez folyamodik, és kihasználta a szerinte egyetlen létező megoldást. A búvárok másnap is ugyanúgy megerősítették a tényt, hogy a tárgy még mindig ott van, ám azt is hozzátették a jelentéshez, hogy időközben 15-20 lábnyi magasságban már kijjebb „verekedte” magát az iszapból és sárból. Ennek ellenére – senki sem tudja, mi módon, vagy minek következtében – a tárgy három nappal később, amikor a Banzi II ismét visszatért a helyszínre egy másik mentőcsónakkal együtt (melyen az összes szükséges felszerelés volt), nyomtalanul eltűnt.

Az egyetlen józan magyarázatot egy helyi halásztól kaphatták, akit 1985 januárjában korán reggel láttak a becsapódás környékén, vagyis a Banzi II második és harmadik felderítő útja közötti időszakban. A halász azt mondta, hogy a szóban forgó helyen látott egy hatalmas hajó kinézetű vízi járművet, de biztos benne, hogy nem halászcsónak volt; szerinte minden bizonnyal a tengerészeti egységek egyik járőrcsónakja lehetett.

Dale Goudie számára, aki az esetet a Washingtoni UFO-kutató Alapítvány megbízásából vizsgálta, a tárgy eltűnésének egyetlen magyarázatát az jelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeti Egysége is közvetlen beavatást nyert a dologba. Jó néhány állomást állítottak fel a Lummi-sziget környékén, beleértve a Trident-típusú nukleáris tengeralattjárók csendes-óceáni bázisát is.

„A búváraink rendszeresen beszámoltak arról, mit találtak lent.” – mondja Goudie.

„Rengeteg haditengerészeti felszerelés van ezen a területen, és semmi kétségünk sincs afelől, hogy a parancsnokoknak alkalmuk nyílt igen hamar megtudni a rejtélyes becsapódásra vonatkozó részleteket, beleértve azt is – természetesen -, hogy a tárgy egy része még mindig ott lapul valahol az Óceán mocsaras fenekébe süllyedve. Azzal a felszereléssel pedig, amivel a tengerészeti egységek rendelkeznek” — folytatja Goudie —, „szinte gyerekjátéknak tűnt az egészet felhozni, S néhány röpke óra alatt gond nélkül végre is hajthatták a műveletet.”

Mint ahogy az általában a gyakorlatban lenni szokott – különösen az ilyen jellegű esetekkel kapcsolatban – a Pentagon hivatalosan tagadta, hogy bármit is tudna a dologról. Másrészt pedig dr. Bruce Maccabee lézerfizikus, aki a tengerészetnél dolgozott, de párhuzamosan ezzel a tisztével felelősségteljes munkát végzett az UFO-kutatók Alapítványa számára is, elmondta a sajtónak, hogy uez az egész dolog úgy ahogy van”, számára meglehetősen homályos és felettébb különös.

„Az összes rendelkezésemre álló bizonyítékokat egybevetve kijelenthetem, ez valóban egy nagyon jellegzetes UFO-jelenség volt. Ám természetesen az is érthető számomra, hogy a nyilvánosságnak sohasem lesz alkalma megismerkedni az esemény pontos részleteivel. Azt azonban egyáltalán nem tudjuk, hol van a tárgy, és azt sem, hogy egyértelműen micsoda. Utóvégre ezért használjuk folyton az azonosítatlan kifejezést, amikor UFO-król beszélünk. Azt hiszem, a rendőri egységek, akik a történtek után hamarosan a helyszínen teremtek, többet tudnának mondani a dologról, hiszen ők behatóbb vizsgálatot végeztek ez ügyben. Amennyiben tényleg választ kapunk néhány kérdésre és egyértelműen megvilágosodnak a mindeddig homályos pontok, biztos vagyok benne, hogy a Pentagon újraértékeli az adott esetet és a lakosság felé is megteszi a szükséges lépéseket, már amennyit e célból elengedhetetlennek tart.”

Szakértői adatok

A Parti Őrség által kiadott dokumentumok és a búvarok nyilvánosságra hozott jelentése alapján a kővetkező konklúziokat vonhatjuk le a történtekkel kapcsolatban:

1. 1984. július 27-én az űrből jövő tárgy, mely a Lummi-sziget mellett az óceán vizébe csapódott, nem volt sem meteorit, sem pedig valamiféle természetes csillagászati jelenség.

2. A tárgy mesterséges eredetű anyagát a szuperszonikus detektor igazolta: alakját tekintve mértani alakzat mely egy csészéhez, de leginkább egy műholdvevőhöz hasonlítható: mély, búgó hangot bocsátott ki magából; végül a becsapódást megelőzően szabályos „U” alakú pályát tett meg, amire egy meteor nem képes.

3. Elképzelhető tehát, hogy a tárgy valamiféle hadi célokra megépített űrrepülőegység is lehetett, melyet vagy az Egyesült Államok vagy pedig Oroszország, de az is lehet, hogy valamelyik másik nemzet használt hadi felderítési célokra. Ám, ha mégis ez lenne a magyarázat a szóban forgó tárgyat a NORAD szuperérzékeny radarjai minden bizonnyal észrevették és jelezték volna. Kérdés, miért várt tehát a tengerészet teljes öt hónapig (1984. július 27. és 1985. január eleje közötti időszakban), mire végre „rászánták magukat”, hogy kihúzzák a tárgyat a sárból és felhozzák azt? Ugyanis, ha időben észreveszik és megállapítják, hogy hadi célú repülőegység, biztosan nem kockáztatták volna meg annak lehetőségét, hogy a tárgyat – őket megelőzve – legelőször a lakosság fedezze fel.

4. Ha nem földi eredetű, emberi kéz, vagy gép által megépített tárgyról beszélünk, akkor annak eredetét „azonosítatlannak” kell titulálnunk, legalábbis mindannak az információhalmaznak a birtokában, mely a civil UFO-kutatók rendelkezésére áll.

5. Ám, ha mégis azt feltételezzük, hogy az idegen tárgy földi eredetű, és egy repülőegység meghibásodott szerkezeteként is becsapódhatott a Lummi-sziget környéki vízbe, a búgó hang kibocsátása alapján valószínűleg továbbra is jeleket küldött egy másik, talán közelben lévő, hozzá hasonló megfigyelőegységnek vagy gépnek.

6. Hogy a tárgy valóban a haditengerészethez tartozott-e vagy sem, nincs különösebb rendelkezésre álló bizonyítékunk azon az egyetlen jelzésen kívül, mely szerint a haditengerészet egyik hajója az adott pillanatban a becsapódás helyszínének közelében tartózkodott.

7. Amennyiben nem lennénk bizonyosak a tényben, hogy a — feltételezhetően még mindig működőképes idegen repülő tárgyat sem az Amerikai Egyesult Államok Haditengerészeti Egysége, sem pedig a Sudore Walker-Burke-féle expedíciós csapat nem mentette ki, azt kellene hinnünk., hogy a tárgy önnön erejéből egyszer csak sikeresen kiverekedte magát a „kátyúból” és elhagyta a bcsapódás helyszínét. Van még egy lehetőség is, nevezetesen az, hogy talán segítségére sietett egy másik repülő csészealj és az húzhatta ki.

észak-amerikai UFO-esetek

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend