A XIX. század emberét is izgatta a következő kérdés: vajon a Földön kívül létezik-e más, az élet hordozására alkalmas bolygó, rajtuk értelmes élőlényekkel? A kérdés igazán komolyan 1868-ban vetődött fel.
Egy Victor Meunier nevű francia író ekkor nem kevesebbet állított, mint hogy a Hold lakott.
Még nevet is kitalált a holdlakók számára: szelenitáknak hívta őket. (Szeléné görög holdistennő után.)
Makacsul ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy égi kísérőnk értelmes lények hazája.
Ebből eredően mélységesen hitte, hogy a Holdnak van légköre. Camille Flammarion francia csillagász, a párizsi csillagvizsgáló igazgatója megszállottan hirdette a szeleniták létezését.
Az Astronomie Populare hasábjain Flammarion arról írt, hogy a Holdon zöldes árnyalatokat figyelt meg.
„Minthogy ezek a zöldes árnyalatok periodikusan ismétlődnek, szinte bizonyosra veszem, hogy a Holdon jelentékeny növényzet található.”
Bár a holdlakók létezésében jó néhányan kételkedtek, Franciaország-szerte elterjedt, népszerű eszme volt hinni abban, hogy a Mars nem lakatlan.
Természetesen az is izgatta a kortársak fantáziáját, hogy milyen eszközökkel lehetne felvenni a kapcsolatot a Vörös Bolygó lakóival.
Itt aztán egészen vad ötletek is születtek! Egy Littrow nevű angol úriember a következő javaslatot tette: a Szaharában ássanak egy hatalmas árkot, azt töltsék meg vízzel, öntsenek a felszínére petróleumot és gyújtsák meg.
Így a Mars lakóinak fényüzenetet lehetne küldeni. A kissé bohókás ötlettől ihletet kapott Charles Cross, angol csillagász. Szerinte néhány elektromos lámpa fényét kellene egy parabolatükör segítségével összegyűjteni, és periodikus fényimpulzusokkal kéne üzenetet küldeni a földönkívülieknek.
Az ötletet azonnal felkarolta és előadó körútjain lelkesen népszerűsítette a már említett Flammarion. A fentebb említett üzenetküldési módszert ő nevezte el fénytelefonnak.
Flammarion véleménye szerint a módszer egyáltalán nem abszurd és a legkevésbé sem nehezebb megvalósítani, mint a hagyományos telefont. Egy dúsgazdag francia hölgynek, Madame Clara Gougetnek annyira megtetszett a fénytelefon ötlete, hogy 1891-ben 100 000 frankos jutalmat tűzött ki annak a kutatónak, aki tíz éven belül e módszer segítségével felveszi a kapcsolatot a földönkívüliekkel, és ezt hitelt érdemlően bizonyítani is tudja.
A csábító jutalom hatására igen sokan kezdtek foglalkozni a fénytelefonnal. Angliában Francis Galton egy hatalmas, napfénnyel működő tükörrendszer kiépítését javasolta. El is készítette a terveket, ám a túl hatalmasnak bizonyuló költségek végül is visszarettentették azokat a vállalkozókat, akik biztosították volna a pénzt.
Pedig Galton biztos volt benne, hogy ha meg tudná szerezni a támogatást terveihez, kapcsolatba tudna lépni a Mars lakóival. Galton elég különösnek képzelte a Vörös Bolygó lakóit. Óriási hangyaszerű lényeknek tartotta őket, akiknek hat lábuk és két csápjuk van. Ebből eredően szerinte a nyolcas számrendszert használják, és nem ismerik a tízeset, amit az emberek legtöbbször alkalmaznak. Ez lehet az eddigi kapcsoltatfelvétel sikertelenségének magyarázata.
Richard Holt Huttonnak három ellenérve is volt Galton elméletére. Először: ha a marslakók valóban hangyaszerű lények, erősen kétséges, hogy van annyi intelligenciájuk, hogy felfogják a nekik küldött fényüzeneteinket.
Másodszor: matematikai kifejezéseken kívül nem nagyon lehetne mást küldeni, aminek nem sok értelme van. Harmadszor: az sem biztos, hogy egyáltalán léteznek marslakók.
A francia A. Mercier egy hegy tetejére építette volna a fénytelefont. A megszállott francia két konferenciát is szervezett a találmány megvalósítása érdekében, de még úgy sem tudtak a résztvevők konszenzusra jutni, hogy az eszme mellett az Európa-szerte elismert orosz tudós, Konsztantyin Ciolkovszkij, a „rakétakutatás atyja” is teljes mellszélességgel állt ki.
A Kalugyai Hírnök című lapban a jeles szakember szintén a tükrös megoldás mellett tette le a garast.
„A fénytelefont meg lehet valósítani, de nem egészen úgy, ahogy eddig gondolták. Mindössze egy 10 kilométer széles területet kellene mozgatható tükrökkel borítani, mert ha a Földről lehetséges észlelni a parányi Mars-holdakat, akkor egy ugyanakkora tükörről visszaverődő fényt tudnak észlelni a Vörös Bolygón is, már amennyiben tényleg van ott intelligens élet.”
Ciolkovszkij támogatása ellenére a lelkesedés lassacskán alábbhagyott. Az utolsó tudós, aki a fénytelefonnal intenzíven foglalkozott, a horvát származású amerikai feltaláló, Nikola Tesla volt.
Colorado Springs-i laboratóriumában megszállottan dolgozott, és egyszer csak bejelentette, hogy kapcsolatba lépett a földönkívüliekkel.
Ha azt gondoljuk, hogy a sajtó képviselői a hír hallatán a nyakába borultak, akkor csalatkoznunk kell. A Colorado Gazette két munkatársa gyilkos humorral írt arról, hogy a marslakóknak a leghelyesebb lenne Coloradót választaniuk, „mint a kommunikáció számára az egyetlen nyitott helyet.”
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Tesla örökös gyanakvásával és titkolózásával nemigen szolgált rá a bizalomra. A támadó és mocskolódó cikkek miatt végül azokat az újságírókat sem engedte be a laboratóriumába, akik hajlandóak lettek volna hinni neki.
Tesla ennek ellenére szilárdan hitt az idegenekben. Barátai előtt így beszélt erről:
„Nem hinni a földönkívüliekben olyan, mintha az ember azt állítaná, hogy egy hatalmas erdőben csak egy fa hozhat termést.”
