A stressz az epigenetikai változások egyik legfőbb forrása, ugyanis kizökkenti szervezetünket az egyensúlyából. Három formája van: a fizikai stressz (trauma), a kémiai stressz (toxinok), valamint az érzelmi stressz (félelem, szorongás, túlterheltség és hasonlók).
Ezek mindegyike több mint 1400 kémiai reakciót képes kiváltani, és több mint 30 hormont és neurotranszmittert tud kiválasztani. Ha ez a stresszhormonáradat útjára indul, elménk a vegetatív idegrendszeren keresztül fejt ki hatást a testre, mi pedig megélhetjük a legalapvetőbb elme-test kapcsolatot.
Ironikus, hogy a stressz pont azért alakult ki, hogy jobban tudjunk alkalmazkodni. A természet összes élőlénye — beleértve az embert — a stressz rövid távú kezelésére van programozva, mert így kapja meg mindazt az erőforrást, amire veszély esetén szüksége van.
Ha veszélyt észlelünk külső környezetünkben, a szimpatikus idegrendszerünk (a vegetatív idegrendszer egy része) kiváltja az „üss vagy fuss” reakciót: pulzusunk és vérnyomásunk megemelkedik, izmaink megfeszülnek, az adrenalin és kortizol hormonok pedig elárasztják a testünket, hogy fel tudjunk készülni vagy a harcra, vagy a menekülésre.
Ha egy éhes farkasfalka vagy egy csapat dühös harcos üldöz minket, és mi el tudunk menekülni előlük, akkor testünk hamarosan visszatér a homeosztázishoz, vagyis a normális, kiegyensúlyozott állapotába, amint biztonságba kerülünk. így működik a testünk, amikor túlélő üzemmódban vagyunk. A test kizökken egyensúlyából — de csak egy rövid időre, amíg a veszély el nem múlik. Vagy legalábbis ez volna a stressz eredeti célja.
Ugyanez történik mai modern világunkban is, bár a körülmények általában kissé mások. Ha valaki elénk vág az autópályán, egy pillanatra talán megijedünk, de amint konstatáljuk, hogy nem esett bajunk és elmúlik a balesettől való félelmünk, a testünk visszatér normális állapotába — kivéve persze, ha aznap ez már a sokadik stresszhelyzetünk volt.
A legtöbb embert a sorozatos idegtépő események szinte folyamatosan az „üss vagy fuss” állapotban, a homeosztázison kívül tartják. Lehet, hogy aznap csupán az elénk vágó autó jelentette az egyetlen életveszélyes szituációt, de a forgalom a munkába vezető úton, hogy föl kell készülnünk egy fontos előadásra és ez szorongást okoz, az otthoni veszekedések, a postaládában talált számlák, a számítógép merevlemezének összeomlása, és egy ősz hajszál, amit aznap vettünk észre a tükörben, mind folyamatos utánpótlást biztosítanak a szervezetünkben keringő stresszhormonoknak.
„Üss vagy fuss” módban az életet fenntartó energiák mobilizálódnak, hogy a test el tudjon futni vagy fel tudja venni a harcot. De ha nem térünk vissza a homeosztázishoz (mert szüntelenül veszélyt észlelünk), létfontosságú energia tűnik el a rendszerből. Kevesebb energia jut a belső környezetünknek sejtépítésre és -javításra, a hosszú távú építési folyamatokra a sejtek szintjén, valamint gyógyulásra, ha ez a sok energia másra fordítódik.
A sejtek leállnak, beszüntetik egymással a kommunikációt, és „önzővé” válnak. Nincs idő rendszeres karbantartásra (hát még fejlesztésekre), hiszen folyamatos tűzoltás zajlik. Minden sejt önmagáért küzd, a sejtek jól együttműködő közössége széttöredezik. Az immunrendszer és az endokrin rendszer (több más szervrendszer mellett) meggyengül, amikor a kapcsolódó sejtekben található gének károsodásnak indulnak a külvilágból származó információs jelzések megszűnése miatt.
Olyan ez, mintha egy olyan országban élnénk, ahol a költségvetés 98 százaléka a honvédelemre megy el, és nem marad elég pénz az oktatásra, a könyvtárakra, az utak fenntartására és javítására, a távközlésre, az élelmiszer-előállításra és így tovább. Az utak elkátyúsodnak, és senki nem javítja meg őket. Az iskolák költségvetését megkurtítják, így a tanulóknak romlik a tudása. A szegényeket és az időseket segítő szociális intézményeket meg kell szüntetni, és széles tömegek maradnak táplálék nélkül.
Nem meglepő hát, hogy a hosszú távú stressz összefüggésbe hozható a szorongással, depresszióval, emésztési problémákkal, memóriazavarokkal, álmatlansággal, magas vérnyomással, szívbetegségekkel, szélütéssel, rákkal, fekélyekkel, reumás ízületi gyulladással, megfázással, influenzával, gyors öregedéssel, allergiával, testi fájdalmakkal, krónikus fáradtsággal, terméketlen-séggel, impotenciával, asztmával, hormonális problémákkal, bőrkiütésekkel, hajhullással, izomgörcsökkel vagy a cukorbetegséggel, hogy csak pár rendellenességet említsünk (amelyek mindegyike egyébként epigonetikai változások következménye). Egyetlen élőlény sem úgy lett tervezve, hogy elviselje a hosszú távú stressz hatásait.
Számos tanulmány bizonyítja, hogy a gyógyulást segítő epigenetikai utasítások vészhelyzetek esetén leállnak. Az Ohio Állami Egyetem Egészségügyi Központjában dolgozó kutatók például úgy találták, hogy a stressz több mint 170 génre volt hatással, amelyek közül száz teljesen le is állt (közöttük olyanok is, amelyek közvetlenül a megfelelő sebgyógyulást segítő fehérjéket állítják elő).
A kutatók arról számoltak be, hogy a stresszes páciensek sebei 40 százalékkal hosszabb idő alatt gyógyultak meg, és a „stressz eltolta a genom egyensúlyát olyan gének felé, amelyek a sejtciklus leállításáért, a sejthalálért és a gyulladásért felelős fehérjéket állítják elő”.
Egy másik kutatás során száz detroiti lakos génjeit vizsgálták, akik közül kiválasztottak 23-at, akik poszttraumás stressz szindrómában szenvedtek) Ezeknél az embereknél hat-hétszer több epigenetikai variációt találtak, amelyek legtöbbje az immunrendszer elégtelen működésével volt összefüggésben.
Az UCLA AIDS Intézete felfedezte, hogy az AIDS nem csupán gyorsabban terjed azok körében, akik fokozott stressz alatt állnak, de minél nagyobb a stressz mértéke, annál rosszabbul reagál a beteg az antiretrovírus-kezelésre. A gyógyszerek négyszer olyan hatékonynak bizonyultak azoknál a betegeknél, akik viszonylag nyugodtabbak voltak, mint azoknál, akiknél vérnyomás-emelkedés, verejtékezés és megnövekedett nyugalmi pulzusszám jelezte, hogy stresszben vannak.
Ezek alapján a kutatók megállapították, hogy az idegrendszer közvetlen hatást gyakorol a vírusok szaporodására. Bár az „üss vagy fuss” reakció eredetileg hatékonyan szolgálta az alkalmazkodást (hiszen az ősemberek életben maradtak a segítségével), ma már nyilvánvaló, hogy minél tovább van túlélőrendszerünk aktív állapotban, annál több energiát szív el a testtől, annál kevesebb erőforrás jut az optimális egészség fenntartására, és a rendszer maladaptívvá, vagyis rosszul alkalmazkodóvá válik.
A negatív érzelmek létjogosultsága
A stresszhormonok folyamatos kiválasztásával egy sor rendkívül addiktív negatív érzelmet hozunk létre: haragot, ellenségességet, agressziót, vetélkedést, gyűlöletet, frusztrációt, félelmet, szorongást, irigységet, önbizalomhiányt, bűntudatot, szégyent, szomorúságot, depressziót, reménytelenséget és erőtlenséget, hogy csak párat említsünk.
Ha figyelmünket a múlt keserű emlékei vagy egy képzelt jövő ijesztő eseményei felé fordítjuk és minden mást kizárunk, akkor megakadályozzuk, hogy a testünk visszanyerje a homeosztázist. Valójában képesek vagyunk a stresszválaszt pusztán gondolatainkkal is kiváltani. Ha pedig már kiváltódott és nem tudjuk leállítani, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valamilyen betegség felé sodródunk, legyen az megfázás vagy rák miközben a dominóhatásnak köszönhetően egyre több gén elnyomódik, mígnem végül megérkezünk genetikai végzetünkhöz.
Ha például meg tudunk előre jósolni egy várható forgatókönyvet, majd minden figyelmünket ennek a gondolatnak szenteljük, kizárva minden mást akar csak egy pillanatra is, akkor a test fiziológiailag elkezd úgy változni hogy felkészüljön erre az eljövendő eseményre. A test már a jelen pillanatban ebben a tudható jövőben él. Ennek a jelenségnek a következtében a kondicionáló folyamat elkezdi aktiválni a vegetatív idegrendszert, majd automatikusan kiválasztja az ennek megfelelő stresszhormonokat. Így dolgozik ellenünk a test es az elme kapcsolata.
Ha ez megtörténik, máris önmagunkon demonstráljuk a placebohatás mindhárom összetevőjét, mégpedig tökéletesen szimmetrikusan. Először is, elkezdjük a testet kondicionálni az adrenalináradat kémiájához annak érdekében, hogy érezzük, amint eláraszt minket az energia. Ha ehhez a kémiai áradathoz hozzá tudunk társítani egy személyt, dolgot vagy élményt, amely egy adott időpontban és egy adott helyen történt velünk a külső valóságban, akkor elkezdjük arra kondicionálni a testünket, hogy már a gondolat hatására indítsa el a válaszreakciót.
Idővel képesek leszünk rá, hogy a testünk pusztán a gondolat révén ebbe a bizonyos érzelmileg felfokozott állapotba kerüljön egy olyan gondolat révén, amely egy lehetséges élményről szól, amely valakivel és valamivel történik meg valahol és valamikor. Ha képesek vagyunk előre várni egy jövőbeni eredményt a múltbeli élményeink alapján, akkor az erre az eseményre való várakozás, amikor érzelmileg felkészülünk rá, meg fogja változtatni testünk fiziológiáját.
És ha jelentést tulajdonítunk viselkedésünknek és tapasztalatainknak, akkor tudatos szándékot állítunk az eredmény mögé, így a testünk vagy megváltozik, vagy nem változik meg, attól függően, hogy milyen képet alkotunk magunkban a valóságról. De akár elhisszük, hogy az életünkben tapasztalt stressz valós és tényleges, akár nem, ennek a stressznek a testre gyakorolt hatásából soha nem származik előnyünk, és nem válik egészségünk javára.
(Felhasznált irodalom: Dr. Joe Dispenza – A placebo te magad légy című munkája)
