Nem kulcsfontosságú a gondolkodás ahhoz, hogy életben maradjak ebben a világban?
Az elméd egy műszer, egy szerszám. Arra való, hogy bizonyos feladatokhoz használd, és amikor az adott feladatot elvégezted, letedd. Véleményem szerint a legtöbb ember gondolkodásának 80-90%-a nemcsak ismétlődő és haszontalan, hanem – diszfunkcionális és gyakran negatív természete miatt – többnyire még káros is.
Figyeld meg az elmédet, és egyet fogsz velem érteni! Ez azonban sajnos jelentős mértékű életenergia-veszteséget is okoz. Valójában ez a fajta kényszeres gondolkozás nem más, mint szenvedélybetegség. Mi a jellegzetessége ennek a szenvedélybetegségnek avagy függőségnek? Egyszerűen: már nem érzed, hogy van lehetőséged kilépni belőle. Nálad erősebbnek tűnik. Az öröm hamis érzetét is megadja. Olyan örömét, ami minden esetben fájdalomba fordul át.
Már miért lennék a gondolkodás rabja?
Mert azonosulsz vele, ami azt jelenti, hogy éntudatodat az elme tevékenységéből és tartalmából eredezteted. Mert abban a hitben élsz, hogy megszűnnél, ha abbahagynád a gondolkodást. Születésedtől kezdve, ahogy növekszel, személyes és kulturális kondicionálásodtól függő, mentális képet formálsz magadnak arról, hogy ki vagy.
Ez a fantoméned az egód. Az ego valójában elmetevékenység, és kizárólag a folyamatos gondolkodás tartja életben. Az ego fogalmát többféleképpen értelmezik. Könyvemben a „hamis én” értelemben használom, amelyet az elmével való öntudatlan azonosulás hozott létre.
Az ego számára a jelen pillanat gyakorlatilag nem létezik. Csak a múltat és a jövőt tartja fontosnak. Az igazságnak ez a teljes fejreállítása a felelős azért, hogy „egoüzemmódban” az elme működése annyira zavart. Állandóan a múlt életben tartásával foglalkozik, hiszen anélkül ki is volnál? Minduntalan kivetíti magát a jövőbe, hogy biztosítsa folyamatos fennmaradását, és hogy valamiféle megkönnyebbülést vagy ki-elégülést találjon ott.
Azt mondja: „egy napon, amikor ez, az vagy amaz megtörténik, akkor majd jól fogom magam érezni, akkor majd boldog és kiegyensúlyozott leszek.” De még olyankor is, amikor az ego látszólag a jelennel foglalkozik, akkor sem a jelent látja. Teljesen tévesen érzékeli azt, mert a múlt szemüvegén keresztül nézi, vagy egy cél elérésének eszközévé redukálja. Olyan cél eszközévé, ami minden esetben az elme által kivetített jövőben található. Figyeld csak meg az elmédet, és meglátod majd, hogy az valóban így működik! A fölszabadulás kulcsa a jelen pillanat. Képtelenség azonban megtalálni a jelen pillanatot, amíg te az elméd vagy.
Nem akarom elveszíteni az elemző- és megkülönböztetőképességemet! Szívesen megtanulnék világosabban gondolkozni, jobban összpontosítva, de nem óhajtom elveszíteni az elmémet. Hitem szerint a gondolkodás képessége a legnagyobb kincsünk. Nélküle csak egy különleges állatfaj lennénk!
Az elme uralma csupán egy lépcsőfok az evolúcióban. Itt az ideje, hogy sürgősen továbblépjünk a következő lépcsőfokra, különben az elme, ez a szörnyeteggé nőtt fe-nevad, elpusztít minket. A gondolkodás és a tudat nem rokon értelmű szavak. A gondolkodás a tudatnak csak egy kis része. Gondolat nem jöhet létre tudat nélkül, de a tudatnak nincs szüksége gondolatra.
A megvilágosodás a gondolat fölé való emelkedést jelenti, nem pedig az alá, az állat- vagy a növényvilág szintjére történő lesüllyedést. Megvilágosodott állapotban szükség esetén továbbra is használod gondolkodó elmédet, de sokkal összeszedettebben és hatékonyabban, mint addig. Többnyire gyakorlati célokra alkalmazod, ám az önkéntelen, belső párbeszédek helyét a belső csönd és nyugalom veszi át.
Amikor viszont használod az elmédet – különösképp, ha valamilyen kreatív megoldásra van szükséged -, akkor néhány perces intervallumokban váltakozol a gondolat és a csönd, az elme be- és kikapcsolt állapota között. Utóbbi a gondolatmentes tudatosság állapota. Csak ekkor lehet kreatívan gondolkozni, mert csak ebben az állapotban van a gondolatnak valódi ereje.
A gondolat önmagában, amikor már nem kapcsolódik össze a tudat sokkal hatalmasabb birodalmával, gyorsan meddővé, beteggé és rombolóvá válik.
Az elme lényegében túlélési gépezet. Alkalmas támadásra és önvédelemre más elmékkel szemben, információ gyűjtésére, annak tárolására és elemzésére, viszont egyáltalán nem kreatív. Minden igazi művész – akár tudatában van, akár nem – az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. Ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést.
Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek. Amerika legkiemelkedőbb matematikusai körében – beleértve Einsteint is – fölmérést végeztek, amelyben munka-módszerükre kívántak fényt deríteni. Meglepő módon az derült ki, hogy „magának a kreatív folyamatnak a meghatározó, rövid szakaszában a gondolkodás csupán alárendelt szerepet játszik”.
Ezért azt mondhatom, hogy a tudósok többsége nem azért nem kreatív, mert nem tudja, hogyan kell gondolkozni, hanem, mert nem tudja, hogyan hagyja abba a gondolkodást! Nem az elme, nem a gondolkodás eredménye, hogy a Földön az élet csodája vagy a tested megteremtődött és fennmaradt. Nyilvánvaló, hogy egy olyan intelligencia műve, amely sokkal hatalmasabb, mint az elme.
Hogy tud az egyszerű emberi sejt, amelynek mindössze 0,02-0,03 milliméter az átmérője, annyi instrukciót tartalmazni egyetlen DNS-molekulában, amely írott formában 1000 darab, egyenként 600 oldalas könyvet töltene meg? Minél többet tudunk meg a test működéséről, annál inkább rájövünk, milyen hatalmas is az az intelligencia, amely működésben tartja, s valójában mily keveset is tudunk róla.
Amikor az elme újra összekapcsolódik ezzel az intelligenciával, akkor fantasztikus szerszámmá válik! Akkor már valami önmagánál nagyobbat szolgál.
