Új-Zéland őslakosainak, a maoriknak számos legendája és meséje számol be az „istenek”, vagyis a földönkívüliek látogatásáról a szigeten.
Az egyik maori mese, amely a sziget keletkezéséről szól, több mint elgondolkodtató. Eszerint Manui istennek horgászni szottyant kedve. Egy hal rá is akadt a horgára, de a zsákmány vadul csapkodott és harapott. Erre az isten feldühödött, és a halat szétvagdosta.
Ezért van Új-Zéland olyan sok darabra szétszóródva. Most pedig vegyük elő a térképet, és keressük még a szigetállamot! Döbbenten jöhetünk rá, hogy ez a legenda milyen pontosan körvonalazza Új-Zéland formáját. Nem is kell nagyon megerőltetni a fantáziánkat, hogy az északi szigetet egy nyújtott testű halként fogjuk fel.
A déli szigetet (az úgynevezett Stewart Island-et) az istencsónakjaként azonosíthatjuk. A Maaia-félsziget az isten horgászbotja, a Wellington-vidék a hal feje, a Nord Auckland-félsziget pedig a hal farka.
A maorik ezt a történetet már ősidők óta mesélik gyermekeiknek és unokáiknak. Sem akkor, sem ma nem rajzolgatnak térképeket. Akkor vajon honnan ismerik ennyire pontosan a szigetállam alakját? Csak nem a „mágikus madarakon”, azaz a különböző repülőeszközökön érkező istenek árultak el információkat a sziget alakjáról az őslakosoknak? Nagyon úgy néz ki, hogy ez a helyzet.
A maori legendák érdekes módon mind megegyeznek abban, hogy ezek az istenek maszkot viseltek. Amennyiben ezt valaki letépte az arcukról, néhány perc alatt megfulladtak… Ez arra utalhat, hogy az Új-Zélandra érkező ufonautáknak nem egészen felelt meg a Föld légkörének összetétele. Ám különös módon a maszk viselésére csak a hímnemű idegenek voltak kárhoztatva, női társaik nem voltak rászorulva erre a különös maszkra…
Amennyiben arra lennénk kíváncsiak, hogy ezek az „istenek” honnan is érkeztek, a maori legendák elárulják ezt nekünk: Hawakiról. Az etnológusok kiderítették, hogy ez modern fogalmaink szerint a Tejútrendszernek felel meg.
Innen jöhetett az a Pourangahua nevű isten is, akinek a szobra ma is megtalálható Wellingtonban — ez Új-Zéland fővárosa —, a Maori Múzeumban. Az isten, akinek arca előtt ott az elmaradhatatlan maszk, egy madáron ül, kezeivel mintha gombokat nyomogatna, lábaival pedálokat működtetne. Hátradöntött székben ül, egészen olyan pozícióban, mint a mai űrhajósok.
A maori halászok még manapság is éneklik Pourangahua isten himnuszát, melynek első strófája így hangzik:
„Megjöttem, és ismeretlen földet érzek a talpam alatt. Megjöttem, új égbolt forog felettem. Megérkeztem a Földre, mely békés Paradicsom a számomra. Ó, bolygók szelleme, légy áldott!”
A „mágikus madarak” azonban nem feltétlenül csak űrhajókat jelenthetnek. Egy másik helyi legenda beszámol Kupe istenkirályról, aki Pourangahua dédunokája volt. A mese szerint Kupe király felbocsátott két ilyen madarat. Az egyiknek a tengeri áramlatokról kellett adatokat szolgáltatnia, míg a másiknak a szigeten található növények fogyaszthatóságát kellett elemeznie.
Kupe azonban mind a két mágikus madarát, azaz ez esetben űrszondáját elvesztette; az egyik elégett, a másik — a mesében nem részletezett okok-nál fogva — széttörött. Nem tudott visszatérni „égi hazájába” sem, mert harmadik madarának elfolyt a vére. (Talán kifogyott űrhajójából az üzemanyag?) Kupe így haláláig Új-Zélandon volt kénytelen élni. (A maorik szerint az istenek ugyanúgy meghalnak, mint az emberek.)
Egy másik legenda két maori törzs háborújáról tudósít. Az egyik törzs segítségül hívta Rongamai istent, aki nem tett mást, csak néhányszor átrepült a hadakozó felek feje fölött. Még ennyi is elég volt ahhoz, hogy barátai győzelmet arassanak a pánikba esett ellenségük felett, akik el is futottak, ami nem csoda, hiszen az isten „megjelenése olyan volt, mint a tűzláng, mint a Nap.
A Föld felkavarodott, porfelhők borítottak be mindent. Az isten madara dübörgött, mint a mennydörgés, később halk lett, mint a kagyló suttogása.” Mindezen legendarészletek igencsak elgondolkodtatóak.
