A hopi indiánok legendái szerint az égből jött nagy hatalmú kacsinák tanították meg az embereket a kosárfonásra, a szövésre, a fazekasságra és minden más mesterségre, valamint a kukorica, a bab és a tök termesztésére.
Később, amikor a kacsinák eltávoztak a Földről, megengedték az embereknek, hogy a téli és nyári napforduló közötti időszakban – decembertől júliusig – rájuk emlékeztető maszkokat és jelmezeket öltsenek magukra, és utánozzák az ő mozgásukat és tevékenységüket.
Megígérték nekik, hogy ha mindezt hibátlanul teszik, akkor az ő mágikus erejük a maszkos táncosokba fog költözni, akik így képesek lesznek arra, hogy esőt hozzanak a szomjazó földekre. A rituális táncokat rendszerint a titkos kacsinatársaságok tagjai adják elő. Az indiánok úgy tudják, hogy az ilyen társaságok beavatottjai haláluk után maguk is kacsinává válnak.
A kacsinák energiapajzsa
A mitikus hopi őstörténet modern verziója szerint ezek a földöntúli vagy földön kívüli lények olyan energiapajzsot vontak a fenyegetett Kasskara fölé, amelyen az atlantisziak legerősebb villámfegyverei sem tudtak áthatolni. A támadók végül kénytelenek voltak sötét technomágiájuk legfélelmetesebb fegyverét bevetni, amelynek következtében kis híján kipusztult az egész emberiség.
Az atlantiszi mágusok által megidézett démon ugyanis elszabadult, ellenőrizhetetlenné vált, és öncélú pusztításaival olyan folyamatokat indított el, amelyek hosszú időre szinte az egész bolygót lakhatatlanná tették. A fegyver szörnyű erejétől hatalmas repedések támadtak a Föld kérgén, amelyeken át megállíthatatlan lávafolyamok törtek a felszínre, a tengerek vizei felforrtak, a légkör megtelt mérges gázokkal, füsttel, gőzzel és hamuval, az ég elsötétült, a levegő kihűlt, a föld megállás nélkül remegett, Kasskara és Talawaitichqua-Atlantisz pedig darabokra töredezett, és lassanként elmerült az óceánban.
Kasskara lakói közül csak néhány tucat ember élte túl a katasztrófát, a kontinens maradékán, a mai Húsvét-szigetnek megfelelő apró földdarabon. Az ő leszármazottaik faragták ki és állították fel elpusztult népük emlékére a még ma is látható hatalmas kőfejeket.
Amikor már túlságosan sokan éltek a szigeten, az emberek egy része elhatározta, hogy új hazát keres magának. A kivándorlók a sziget fáiból hajókat építettek (azóta nincs fa a Húsvét-szigeten), és elhajóztak kelet felé. Néhány hét múlva elérték az akkor még szinte lakatlan fiatal szárazföldet, Dél-Amerikát, ahol egy védett öbölben partra szálltak, és lerakták első településük alapjait.
Az ő utódaik voltak azok, akik később a Titicaca-tó partján felépítették Tiahuanacót, az Andok szakrális központját. Évszázadok múlva a nép egy része újból útra kelt, és meg sem állt a közép-amerikai Yucatán-félszigetig. Itt az őserdő közepén ismét felépítettek egy csodálatos várost, Palenquét, és megalapították a maja birodalmat.
Végül az itteni hopik közül is felkerekedtek néhányan, és tovább vándoroltak észak felé, míg el nem érték útjuk utolsó állomását, Arizonát. Azóta is itt élnek szerény pueblóikban mint letelepült, békés földművelők, de hosszú vándorlásaik emlékét mind a mai napig megőrizték.