Whitley Strieber – Az eltűnt világ

Megosztás

Whitley Strieber amerikai szerzőt állítása szerint az 1980-as évek közepén több alkalommal is elrabolták az idegenek, s így szerzett tapasztalatait könyvek formájában olvasóival is megosztotta, melyek közül nem egy bestseller lett.

A most következő írás szintén Strieber visszaemlékezései alapján készült.

Gyerekkoromban gyakran meséltem az “idegenekről”, így nem volt nehéz tanúkat találnom, de mire egyetemista lettem, ilyen dolgokról már csak ritkán beszéltem.

A földön kívüli élet lehetőségéről sok szó esett egyetemista éveim alatt, de senki nem emlékezett arra, hogy a látogatókat emlegettem volna.

Számos szokatlan esemény történt azokban az időkben, különösen 1967-ben, de akkora már nagyon távol álltam attól, hogy űrhajósokat hibáztassak miattuk.

1968-ban, londoni tartózkodásom idején pedig már a világűr sem foglalkoztatott különösebben. Átnéztem az 1964-től írt kiadatlan munkáimat, és az egész irdatlan papírhalmazban – mely nyolc teljes regényt, negyven-ötven novellát, és több száz verset tesz ki – egyetlen, UFO-kra vonatkozó, nyílt utalást sem találtam.

Irományaimból és a tanúk fiatalabb éveimre vonatkozó kijelentéseiből arra következtettem, gyerekkoromat átitatta az idegen lényektől való félelem, ám húszéves koromra ezek oly tökéletesen elhalványultak, hogy egyetlen munkámnak sem szolgáltak alapjául. Ennek ellenére nem szűntek meg teljesen, csupán egy mélyen szimbolikus formában nyilvánultak meg.

Igazság szerint ezek a félelmek olyannyira részét képezték kiadatlan írásaim jelentős részének, mint amennyire igaz ez a Farkaslény, az Éhség vagy a Macskamágia című könyveimre, melyek mindegyike tartalmaz intelligens, egyben ragadozó lényekre vonatkozó utalásokat.

Az első felnőttkori elbeszélésemhez egy 1968-as esemény adta az ötletet, melyről már beszámoltam a Communion című könyvemben. 1986-87 között emlékeim egyre jobban felelevenedtek, míg végül a történet csaknem teljes részletességében összeállt bennem. Megdöbbentő emlékek kerültek felszínre tudatom mélyéről.

Whitley Strieber - Communion

1968-ban Londonban éltem. Nyáron a kontinensre utaztam. Ma sem tudnám megmondani, pontosan mennyi időt – két hetet, egy hónapot? – töltöttem ott. Később képtelen voltam számot adni arról, mi történt velem ez idő alatt. Révhajón szeltem át a csatornát, majd felszálltam egy Olaszországba tartó vonatra. Az úton megismerkedtem egy fiatal nővel.

Nevére, nemzetiségére is emlékszem, ám azóta sem akadtam a nyomára. Először Firenzébe mentünk, majd Rómába. S ott valami rettenetes történt velem. Burkolt emlékeim szerint elkeveredtem a Vatikán alatt húzódó katakombákban.

Bármi történt is, a szó szoros értelmében visszarohantam a panzióba és összecsomagoltam. A szobában valami halálra rémített. Megpróbáltam felidézni, mi lehetett, de mindössze annyit tudtam biztosan kideríteni, hogy egy kitömött baglyot láttam valahol a szobámban. Ezt említettem is annak idején a barátomnak. Ha valóban így történt, nem csoda, ha elfutottam.

bagoly

Sikertelen kísérletet tettem arra, hogy hipnózis által még többet tudjak meg erről az emlékről, de a felszínre kerülő dolgok nem egészen felelnek meg elvárásaimnak.

Ma már tudom, a bagoly-kép állandó kísérője a látogató-élménynek; jellegzetes burkolt emlék, s számosan tesznek említést róla. A húgommal teljesen váratlan helyzetekben láttunk baglyokat, sőt gyerekkorom bizonyos szakaszában egy nagyon bizarr bagoly kísértett bennünket.

A Communion című művemben részletesen írtam a bagoly ősidőkre visszanyúló, mágikus történetéről. A bölcsesség jelképeként Pallasz Athéné szimbóluma volt, előtte pedig a mezopotámiai “Szem-Istennőé”. Különösen fontos szerepet töltött be az ősi anyavárosban, Mariban.

Kirohantam a Termini pályaudvarra, s felugrottam az első induló vonatra. Történetesen észak felé tartott, s meg sem álltam Strasbourgig. Ott átszálltam egy másikra, amit megint csak azért választottam, mert éppen kifutott az állomásról. A vonat egyenesen Dél-Franciaországba, Port Bou-ba vitt, ahol még sikerült elérnem egy Barcelonába induló spanyol vonatot. A Ramblán, egy ócska szálloda hátsó szobájában laktam, amit csak éjszakánként hagytam el.

A Communionban azt írtam, többi emlékem “kusza zagyvaság”. Sok-sok töprengés után, azt hiszem, mára talán sikerült rekonstruálnom rejtélyes utazásom bizonyos részleteit.

Egyik éjszaka kis hátsó szobámban egy nő keresett fel az Egyiptomi Légitársaság egyik járatára szóló jeggyel. Ez akkor nem volt olyan hihetetlen, mint amilyennek most hangzik; 1968-ban ugyanis Nasszer elképesztő mennyiségű diák-járatot hirdetett meg Európába. Mellesleg később kiderült,, hogy merő kitalálás az egész, és a legtöbb járat valójában nem is létezik.

Átvettem a jegyet, de azt már nem tudom felidézni, hogy ki is mentem a repülőtérre. Következő világos emlékem egy gép belseje, ahová a padlóból nyíló ajtón keresztül jutottam be. Egész úton hányinger gyötört. Valaki, gondolom egy nővér vagy stewardess három csepp átlátszó folyadékot cseppentett a nyelvemre.

Az utasteret dögletes bűz töltötte be, dobhártyámat szűnni nem akaró zúgás, testemet folyamatos rázkódás kínozta. emlékszem, nagy darab, fehér egyenruhás férfi ült mellettem. A “magántanítómnak” nevezte magát, és felolvasást tartott egy bőrkötetes könyvből.

A padlóba vágott kijáraton át hagytam el a gépet. Négy, kék egyenruhás férfi átkísért a kifutópályán. Nálam jóval alacsonyabbak voltak. Akkor ez egyáltalán nem tűnt furcsának. Külsejük után ítélve velük találkoztam 1986. április 1-én, és ők vittek el a szobámból 1986. december 26-án.

Ma már tudom, rajtam kívül sokan mások is látták őket, és valójában a látogatók leghétköznapibb típusához tartoznak. Rendszerint sokkal barátságosabbak a nagy, ferde szemű lényeknél, s nemegyszer figyelemre méltó humorról tesznek tanúbizonyságot.

szürke földönkívüli

Így utólag már nem is értem, hogyan tudtam ezeket az emlékeket “kusza zagyvaságnak” nevezni. Kétségtelenül fantasztikusak, ám most, tiszta fejjel és tárgyilagosan végiggondolva őket, egyáltalán nem tűnnek kuszának.

Magánoktató egy repülőgépen, amely bűzlik, akár egy kénszagú klozet? Miféle stewardess cseppent az utas nyelvére? És mióta szállnak le és fel az utasok egy repülőgépre a padlóba vágott csapóajtón át?

Aztán egyszerre csak újra Londonban találtam magam. Napok, hetek telhettek el. Mindössze arra emlékszem, hogy hajnal van, és a St. James hotel előtt állok a végtelenségig elcsigázottan, hullafáradtan. Halvány fogalmam sincs, miként kerültem oda. 

Akkori barátaim csak annyit tudtak mondani, hogy a nyár nagy részében távol voltam. Semmilyen feljegyzést nem készítettem, így nem tudhatom pontosan, mennyi idő telt el.

1972-ben számos eleven emlék merült fel bennem. Ma már tudom, azzal a régi nyárral függnek össze, s egy sivatagi utazással kapcsolatosak. A végeláthatatlan sivatag fölött sárgásbarna az ég, s a fénye olyan erős, hogy szinte megfájdul tőle a szem. Nem emlékszem igazi sötétségre.

Az apró emberkék egy oázishoz hasonló helyre vittek. A magas, vékony törzsű fák szegélyezte települést keskeny ösvény szelte át, melynek végén hatalmas diadalív magasodott.

Egyikük – jó kedélyű, vidám fickónak látszott – azt mondta, hogy az ív a “tudósok munkájának” emlékműve. Roskatag épületet pillantottam meg magam előtt.

Az oázis szélén, egy sziklán állt, s olyan ősréginek tűnt, mint körülötte a kövek. Mögötte és alatta nem láttam mást, csak a végtelen sivatagot.

Azt mondták, az épület “egymillió éves” egyetem. Izgatottan vártam, hogy bemehessek, ezért megkérdeztem:

-Romok?

Nem, csak a tudósok nem igazán értenek a gondozásához – jött a válasz.

Megkerülve a tekintélyt parancsoló főbejáratot, éles, vulkanikus kövekből kirakott lépcsőhöz kísértek, mely egy kis oldalajtóhoz vezetett fel. Erős félelmet keltettek bennem azok a kövek. Még évekkel később is kísértett egy visszatérő álom, melyben ezeken másztam fel, s minden erőmmel azon igyekeztem, nehogy megsebezzenek.

Az ajtóhoz közeledve két nagyon magas, sovány férfival találkoztunk. Közel sem voltak olyan barátságosak, mint az alacsony kékek. Sőt, óriási fekete, mandulavágású szemük pillantása szinte a vesémig hatolt; csupasznak éreztem magam előttük állva.

kis szürke

-Még nincs kész – szólalt meg egyikük, s azzal magunkra hagytak bennünket.

Nagyon elkedvetlenedtem. Olyan jól mentek a dolgok, úgy éreztem, kiálltam a próbákat. Kétségbeestem. Hogy lehet, hogy még nem vagyok kész? Be akarok menni!

– Ők azt mondták, még nem vagy kész, de már elmentek – mondta egyik kísérőm. Így hát beléptünk, s egy jellegtelen, sötétzöld kőfolyosón találtam magam. A poros padló a döngölt föld érzetét keltette bennem. A nyitott ajtókból fénycsóva vetődött a padlóra. Bevittek az első szobába. Hatalmas ablaka a sivatagra nézett, padlójába egy kört karcoltak.

A körbe lépve azonnal táncolni támadt kedvem. Nem szólt zene, mégis olyan csodálatos érzés töltött el, melyre egyszerűen alig találni szavakat. Egyszerre éreztem mérhetetlen magányt és határtalan izgatottságot. Tánc közben pillanatokra más emberekben, más korokban találtam magam.

Keskeny, kanyargós úton sétáltam. Pocakos, vörös hajú férfi futott felém fehér tógában, és én úgy éreztem, az ókori Rómában járok. szenvedéllyel és nagy intenzitással táncoltam tovább. Pörögve-forogva repültem át ismerős és ismeretlen életek, helyek regimentjén. Úgy tűnt, lelkem régóta erre szomjazik. Körbe-körbe forogtam, lebegtem egyre gyorsabban, egyre sebesebben. Nem tudom mennyi ideig tartott, csak azt, hogy csodálatosan felemelő érzés volt.

Vonakodva hagytam el az egyetemet. Három emeletes, vályogtéglás épületbe kísértek. Egyik szobája lett az otthonom. A bútorozatlan helyiségben ágy sem volt, így a földön aludtam. Egy alkalommal hangos angol beszédre ébredtem. Két ember-külsejű férfi állt az ajtó előtt, egy fehér szalag mögött, khaki színű katonai egyenruhában.

Amerikaiaknak néztem őket. Egyikük egy Bell & Howelll márkájú filmfelvevőt szorongatott, a kamera lencséje rám irányult.

– Miért tartanak a kerítésen kívül? – kérdezte az,amelyiknél nem volt kamera.

Azt feleltem, nem tudom, mire a férfi iszonyú méregbe borult. Majd egy nő jött oda hozzám. Olyan sápadt volt, hogy még az ajka is színtelennek tűnt. Egy óriási, fügéhez hasonló gyümölcsöt adott, és arra kért, hogy egyem meg. Én szabadkoztam, mire ő rám parancsolt. Habozva bár, de beleharaptam. Abban a pillanatban rettenetes keserű íz áradt szét a számban, s úgy éreztem, a fejem mindjárt széthasad.

Whitley Strieber
Whitley Strieber

Észrevettem, hogy egy csomó ember figyeli a fehér szalag mögül, amint egyedül útnak indulok. Néhányuknak könny csillogott a szemében. Lágy, puha füvön lépkedtem, s le is ültem egy kis időre. Aztán a lábam visszavitt az egyetem felé. De az a magas lény, aki azt mondta, még nem vagyok kész, elhessegetett, s én jobbnak véltem engedelmeskedni . Vályogtéglából és száraz ágakból összetákolt, rendkívül kezdetleges, puritán kunyhók közé keveredtem.

Nem találtam bennük mást, csak egy fatálkát meg egy ócska, kék uniformist. az egyik alacsony lény – észrevéve, mennyire meglepődtem otthonuk egyszerűségén – hangosan elnevette magát.

És itt vége, nincs tovább.

Régi verseim között találtam egyet, amely különös módon, mintha összecsengene ezzel az élménnyel. 1968 nyarán írtam, nem sokkal azután, hogy erről a furcsa utazásról visszatértem Londonba. “Barcelona” – ezt a címet adtam neki.

“Oly sok mindent láthatnánk, hajót, mely nem érzett még vizet, mesét, mely életre kel…
Körben állva táncoltunk egy éjjelen, az apadó holdfényben, a vérvörös mediterrán hold alatt… Csak táncoltunk és szárnyaltunk, táncoltunk sok-sok éve már…”

Pontosan emlékszem erre a rég elfeledett, eltűnt, vad táncra, az idő valóján átvezető utazásra. Úgy érzem, életem legjava titkok mögé rejtezik, s elveszett valahol egy mélységes labirintusban. Csupán kusza emlékek maradtak belőle, szikrák és sziporkák, meg egy-két verstöredék: felvillantva a megtett csodálatos utakat, és a látott varázslatos dolgokat. Remélem és fohászkodom, hogy egy egy nap megadassék nekem az emlékezés.

Azóta rájöttem néhány roppant érdekes, 1968-as emlékeimmel kapcsolatos dologra. 1987 decemberében Jacques Vallee új könyvéhez kellett előszót írnom, melynek címe Dimenziók – esetnapló az idegen lényekkel való érintkezésről.

ufós könyv

Lenyűgözve olvastam, hogy a monda szerinti utazás Magóniába, “a tündérek földjére” gyakran azzal kezdődött, hogy három csepp folyadékot cseppentettek az utazó fejére vagy arcára.

Vallee megemlít egy fiatal nőt, akinek a szemét “zöld harmattal” nedvesítették be, mielőtt elvitték, s ő ettől csodálatos dolgokat látott. Egy másiknak az utazás előtt három csepp “nemes harmatot” csepegtettek a bal szemhéjára.

A “nővér” nekem a nyelvemre cseppentett. Mindig is tudtam ezt. Burkolt emlékem szerint repülőn ülök, s egy stewardess gyógyszert ad a légi beteg utasnak. Furcsa módon ez volt az egyetlen olyan eset, amikor légi beteg lettem egy utasszállító gépen.

Több mitológiában – így a görögöknél is –  a visszaút a holtak birodalmából keserű szer evésével vagy ivásával kezdődött, amely emlékezetkiesést eredményezett. Az antik görögök “a felejtés tejének” hívták.

Nekem valami keserű gyümölcsöt kellett ennem, mielőtt elhagytam azt a különös, eltűnt földet. 1986. december 26-án elvittek. Mielőtt hazaengedtek, valami tejszerű folyadékot kellett lenyelnem. Borzalmas ízét sokáig a számban éreztem. 1950. május 20-án elraboltak egy francia nőt. Visszatérését közvetlenül megelőzően “émelyítő, fémes-keserű ízt” érzett…

Felejtést okozó gyógyszereket kaptunk? És ha igen, akkor milyen szer az, amely Magóniába viszi az utazót? Talán egy erős hallucinogén, vagy olyasmi, ami akklimatizálja a testet, hogy képes legyen átsiklani a téridőn át egy másik világba?

Együtt kellet élnem a kérdés belülről perzselő tüzével. Gondolatban elcsatangoltam, s vissza-visszajártam a sivatagi sziklán álló, távoli, omladozó egyetemhez. Elmém sok-sok nyári éjszakán át más egek fényéhez menekült. Ám többé már nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor belépve azon az ajtón, megláttam annak a távoli napnak földre hulló ragyogását. Emlékszem a lábaim nyomán felszálló porra azon a szent, titokzatos helyen. Talán az aranyváros előcsarnokában jártam, valami ősi zugban, ahol a fény az igazságtól kapja ragyogását?

Valóban olyan távol jártam, vagy az a hely ott rejtőzik minden ember emlékezetében – és szívében?

Megosztás
error: