UFO-k és földönkívüliek

Találkozások különös lényekkel

Szerző képe

Rejtélyek Szigete

Az UFO -irodalom sok olyan híradást ismer, amelyek szokatlan teremtmények megjelenéséről számolnak be a repülő csészealjakkal kapcsolatosan. Vegyünk szemügyre példaként néhány ilyen – olykor bizony csakugyan hisztérikusnak” látszó híradást.

Andrei Bacalu és Sima Zamfir gyűjtéséből idézzük az alábbiakat:

1967 januárjának egyik holdvilágos éjszakáján négy serdülőkorú fiatal a floridai New Port Richeyben szünet után otthagyott egy bált, hogy kocsikázzanak egyet. Elfers mellett állították le gépkocsijukat, ám az egyik lány nemsokára panaszkodni kezdett, hogy rossz a levegő. A többiek csak csúfolták, hogy kényeskedik, a lány azonban kitartott: „Szörnyű bűz van. Ti nem érzitek?”

Ekkor már a többiek is érezni kezdték az erős, fojtogató bűzt. Ebben a pillanatban a kocsi tetejére különös, csimpánzhoz hasonló állat ugrott. Később az autót vezető fiatal így írta le az eseményeket a Saucer Scoop folyóirat szerkesztőjének:

„Mindannyian pánikba estünk. A különös lény olyan volt, mint egy csimpánz, csakhogy zöldes színű. És fényes, zöld szeme volt. Beindítottam a motort, ekkor az állat leugrott és beszaladt az erdőbe. Nagy sebességgel hagytuk el a helyet és meg sem álltunk, míg vissza nem értünk oda, ahonnan elindultunk, a bálba.”

A négy Halai elmondta a látottakat a rendőrtisztnek, aki a táncestélyen a rend fenntartására ügyelt. A rendőrtiszt megvizsgálta az autó tetejét és ott ragadós, zöldes foltokat talált. A különös anyagot bicskával kaparta le és eltette. A Sauce Scoop kutatói számára ez eset nem volt újdonság. Kevés idővel azelőtt,  hogy a négy fiatal látta a zöldes színű lényt, az Anclote folyó mentéről vadászok jelentették, hogy hatalmas, szőrös lényt láttak, amelytől annyira megijedtek, hogy elszaladtak, teljesen megfeledkezve róla, hogy nagy kaliberű puska volt velük…

Ugyanebben az időszakban Hudson, New Port Richey, Elfers körzetében a rendőrség több jelentést is kapott arról, hogy a főútvonal közelében „szörnyeket” láttak, amelyek megjelenésükkel pánikot keltettek a menedékházak kirándulóközönsége és az autósok körében. Mindazok, akik állítják, hogy látták ezeket a szörnyeket, úgy írták le őket, mint nehézkes, hozzávetőleg 1 m 50-1 m 90 magas lényeket, amelyeket zöldes, hosszú szőr borít és irtózatos bűzt árasztanak.

Az Orlando Sentinel című lap riportot közölt egy szörnyről, amelyet Oseola Countyból jeleztek. 1966. december 5-én Elvis Lane azt írta, hogy szemtanúk szerint a szörny – gorillához hasonlít. Két vadász állította, hogy megsebesítették, és noha vércsíkot hagyott maga után, nem mutatta semmilyen jelét, hogy a sebesülés zavarta volna.

A vadászok ettől annyira megrémültek, hogy elszaladtak a közeléből. A floridai jelenésekkel körülbelül egyidőben a brit szigetek lakóinak is meggyűlt a bajuk valamilyen „szörnyekkel”.

Az Evening News című londoni folyóirat riportot közölt arról, hogyan követte két rendőr egy óriási „állat” nyomát, amelynek 6 cm-es, hegyes karmai voltak.

Az első, aki a nagy lábnyomokról jelentést tett, John Golding mezőgazdasági munkás volt. A nyomok Park Cottages, Hawhurst, Kent felé vezették. Golding és F. C. Brindsley, a farm tulajdonosa követték a nyomokat, amíg lehetett.

Aztán értesítették a rendőrséget. A mérések azt mutatták, hogy az állat mellső lábainak nyomtávolsága 60 cm.

Egy helybeli állatorvos, Douglas Good azon a véleményen volt, hogy a nyomok egy, a macskafélék családjához tartozó nagyobb állat nyomai. Arra azonban nem tudott választ adni, honnan származhat, vagy hol bújhat el nyomtalanul egy ekkora „macska”, amely közel 6 cm mélységű nyomokat hagy a száraz talajon?… A Britisch Flying Saucer ReView megjegyzi, hogy ezek az esetek feltáratlanul maradtak. Ekkora állatra, a nyomait követve, feltétlenül rá lehetett volna találni.

Ha a nyomok eltűntek, akkor azt kell hinnünk, hogy az állat eltűnt a levegőben. S mivel azután soha semmit sem hallottak felőle, feltételezhető, hogy valójában ez történt. A nyomok tanúskodnak róla, hogy az állat nem a képzelet szüleménye. De vajon tényleg állat lett volna?”

A British Flying Saucer Review logikus kapcsolatba hozta az ilyen „eltűnő, majd újra megjelenő” szörnyekről érkezett jelentéseket az UFO-k tevékenységével.

„Vajon ezeket a szörnyeket nem a földönkívüliek teszik ki a földre, azzal a céllal, hogy tanulmányozzák atmoszféránkat és az életkörülményeket? 

– tette fel a kérdést a folyóirat.

Ausztráliai kutatók ugyanezt a kérdést tették fel, amikor egy banánligetben és egy lagúna közepén nyomokra leltek, kevéssel azután, hogy George A. Peadley látott egy UFO-t a banánliget közelében. A nyomok a szemtanú által készített rajzokból ítélve csaknem azonosak voltak az Egyesült Államok különféle pontjain jelzett „szörnyek” nyomaival: kerek, mély, nagy sarkú nyomok.

A folyóirat feltette a kérdést:

„Valamilyen extraplanetáris készülékek nyomai lettek volna ezek vagy védőöltözetben közlekedő különös űrhajósok nyomai, olyan idegen „lények” nyomai, akiket szándékosan hagytak földi körülmények között, hogy ellenőrizzék reakcióikat?

1966 júliusában meghatározhatatlan alkatú „lényt” láttak ott, ahol egy UFO leszállt, a Pennsylvania állambeli Erié félszigeten.

Augusztus 17-én szintén valami szokatlan alakot látott hét szemtanú ugyancsak Pennsylvaniában, az Edinboro Lake-nél, Erie-től néhány mérföldre.

A „lény”, amely a leírás szerint körülbelül 1 m 80 magas lehetett, egy mocsaras félszigeten tartózkodott a tó északi részén. Az első jelentések hat nappal egy UFO  megjelenése után érkeztek a vidékről. Egy maiverni kereskedő kijelentette, hogy a „lény” teljes mértékben különbözött a vidékén ismert állatoktól. Többen is látták, s a szemtanúk közül valaki azt állította, hogy egy ablakból le is fényképezte.

A helyi lap bejelentette, hogy a fényképet azonnal közölni fogja, mihelyt megkapja rá a hivatalos szervek engedélyét. 1966. december 5-én Joan és Ron Writenour és a Saucer Scoop kutatói Brooksville mellett kimentek egy helyre, ahonnan UFO-leszállást jeleztek. Lábnyomokon kívül más nyomokat is felfedeztek, tárgyakat, amelyeket az UFO legénysége (??!) veszthetett el.

Ron Writenour ki is jelentette: „Nehéz nem összefüggésbe hozni a szőrös humanoidok megjelenését a New Port, Richey, Hudson-Brooksville háromszögben azzal, hogy ugyanabból a körzetből számos UFO-észlelésről érkezett jelentés.”

A különös emberszabású lény megjelenése a brookville-i UFO-jelenéssel egy időben, lehet persze a véletlen műve, hiszen hasonló humanoidok megjelenését a föld sok elszigetelt pontjáról jeleztek. Mindezek a lények nagyjából .egyformák: 1 m 50-1 m 80 magasak, 120-220 kiló súlyúak lehetnek, szőrösek, nagy lábúak és visszataszító külsejűek.

Több zoológus, biológus és természettudós, aki komolyan vette a szemtanúk állítását, expedíciót indított, hogy élve elfogjanak egyet közülük. A floridai Elfersben egy fiatalember, Bud Chambers, elhatározta, hogy legalábbis lefényképez egy ilyen csodalényt.

Az egész úgy kezdődött, hogy 1966 nyarán Chambers, amint az Anclote folyó partja menti erdőségeket járta, egy magas lényt vett észre a sűrűben. A lény valamivel előtte járt, behatolt a folyóparti banánligetbe és ott megállt. Chambers várt néhány percig, hallgatózott. A lény furcsa, kemény csikorgó hangokat hallatott, de úgy tűnt, hogy jól érzi magát a banánosban.

Chambers ekkor visszafordult, hogy egy barátjától puskát szerezzen. Mire visszaért a puskával, a lény már nem volt ott. Nem volt nehéz azonban követni; az erős bűz és a jól látható nyomok segítették Chamberst. „Különös, állott, dohos szagot terjesztett” – mondotta Chambers. – „A zaj, amit okozott, olyan volt, mint amikor valaki köhög.”

Chambers és barátja sokáig követték a mocsáron át, míg egy harmadik barátjuk házának közelébe értek. Ekkor mindhárman megegyeztek, hogy telefonálnak a seriffnek. Ám, noha két rendőr is csatlakozott hozzájuk, nem sikerült elfogniuk a szörnyet. „Éreztük a szagát – mesélte később Chambers -, de nem láttuk”. Chambers vadászkutyái nem akartak a nyomába szegődni, úgy látszott, hogy megijesztette őket a bűz.

Lábuk közé húzott farokkal vonítottak. ,Azon az éjszakán semmit nem értünk el, kivéve, hogy ujjnyomokat találtunk, amelyeket a szörny hagyott hátra, ahol átkelve a folyón megcsúszott a parti iszapban”. Chambers megjegyzi, hogy négy ujj nyoma jól kivehető volt, a hüvelykujj azonban hiányzott.

1967 elején Chambers látta egy hajnalon a szörnyet kijönni a mocsárból. Szerinte a „lény” 2,10 m-nél is magasabb, mellkasa nagyon széles, legalább 1,50 méter. Azt is hozzátette, hogy az ekkor látott nyomok nem olyanok voltak, mint egy ,.mezítlábas” állatéi, hanem mintha valamiféle cipőt hordana. A

Chambers által készített rajzok különböztek a vidéken jelzett más szörnyek nyomaitól, de megegyeztek azokkal, amelyeket  Writenour lefényképezett 1965-ben Brooksville-ben.

1967 szeptemberében a Connecticut állambeli Avon rendőrségét értesítették, hogy „egy robot vagy egy űrhajós” járkál a Talcott hegység övezetében. Egy gépkocsivezető jelentette, hogy egy robotszerű lény megpróbálta leállítani a közlekedést a 44-es autósztrádán. A rendőrség még két telefonhívást kapott ugyanerről.

A gépkocsivezetők leírása szerint az „űrhajós” az út szélén állt, ezüstös színű öltözékben, amely arcát, kezét és lábát is eltakarta. A szemtanúk állítása szerint fején fémes csillogású burát vagy csuklyát hordott, amely teljesen eltakarta vonásait. Járása merev és ügyetlen volt, de kétségkívül le akarta állítani a közlekedést. A rendőrség azonnal kiszállt a jelzett pontra, de a rejtélyes „űrhajós” eltűnt, nyomára nem akadtak rá.

1967. szeptember 11-én a csodalény újra feltűnt Brooksville környékén; ezúttal egy nemrég odaköltözött család jelezte. Több ufológus feltette ezzel kapcsolatban a kérdést: mi történne, ha egy rémült vadász egyszer lelőne és megölne egyet ezek közül az „azonosítatlan mozgó tárgyak” közül? Ha a „tárgyat” azonosítatlan állatfajtának jelentenék ki, a vadászt nyilván felköszöntenék, az állatot pedig kitömnék és expedíciókat szerveznének, hogy élve is elfogjanak egyet belőle.

De mi lenne, ha ellenkezőleg, azt tapasztalnák, hogy a „tárgy” értelemmel felruházott lény, egy idegen civilizáció küldötte? Elpusztítása bűntettnek volna-e minősíthető?

A North American Newspapers Alliance munkatársa, Martin Gershen szintén feltette ezt a kérdést több ügyvédnek, sőt a nemzetközi és a kozmikus tér jogi kérdéseivel foglalkozó hivatalos személyiségeknek is. Myres McDougal, a Yale Law School professzora azt válaszolta: ha bebizonyosodna, hogy a lények az emberekéhez hasonló értelmi képességekkel rendelkeznek, alkalmaznák a nemzetközi jog szabályait…

1967. március 30-án egy viharos éjszakán Davis Morris Munroe Falls-i lakos hazafelé tartott kocsiján. Éjszaka 2.30 óra körül, amikor elérte a Munroe Falls-i dombtetőt, az út bal oldalán tőle 20-30 méterre, fényes tárgyat pillantott meg.

Morris 50 kilométeresre csökkentette a sebességet és csodálkozással figyelte a különös tárgyat. Mintegy 8 méter magas lehetett, alapszélessége talán 4 méternyi. Egyszerre azonban figyelmét újra az úttestre kellett összpontosítania.

Fényszóróinak fényében az úton megpillantott négy-öt, narancsszínű egyenruha-szerűségbe öltözött szaladó alakot (?!) Fékezett, de már későn. Nem tudta időben megállítani a kocsit és egyiküket megütötte.

Még 2-3 métert csúszott a nedves aszfalton és megállt. Első gondolata az volt, hogy leszáll és elsősegélyt nyújt, de átvillant rajta a gondolát: „Ha megsebesítettem valamelyiküket, meg fognak ölni!” Lenyomta a gázpedált és teljes sebességgel tovaszáguldott.

Virge Tarlton a Goodyear UFO Societytől az eset kapcsán riportot írt a Saucer Scoopnak, amelyet így fejez be: „Minden utólagos kutatás arra vall, hogy Morris igazat mondott. Az esetet megelőzően, már néhány napja, éjszakánként jelentések érkeztek különféle alakú narancsszínű fényekről.

A balesetet követően ezek hirtelen elmaradtak. Most, ismét csaknem minden éjszaka érkeznek jelentések különféle fényekről… és csak azt kérdezhetem: hogyan fog mindez végződni?”

Ami Frank Edwardst illeti, ő erősen hangsúlyozza, amint ezt bárki tenné, hogy ilyenszerű híradásokat a legnagyobb fenntartással kell fogadni, minthogy nagyon nehéz elhatárolni egyes feltűnni vágyó emberek képzelődésének termékeit az igaznak látszó, vagy legalábbis jóhiszemű beszámolóktól.

Mi több, Edwards hangsúlyozta, milyen rossz szolgálatot tettek a jóhiszemű kutatásnak azok a publicisták, akik kellő ellenőrzés nélkül tettek közzé – olykor alaposan kiszínezve – hasonló híradásokat. Maga is idéz egy példát bizonyos Frank Scullyval kapcsolatban, aki jó újságíró volt, csak éppen nem ellenőrizte kellőképp az adatait, ha hálás témát talált, s beugrott egy mesének valamiféle lezuhant csészealjról, amelyben – állítólag – emberhez hasonló lények tetemei voltak.

Aztán az UFO-kutatók egyik szakfolyóirata, a True kiderítette, hogy a „tudós”, akitől Scully az adatait szerezte, valójában körözött szélhámos volt, a történetben szereplő „elektronikai szakember” pedig villanyszerelő.

Scully végül is nevetségessé tette magát, aminek – akár csak a többi hasonló esetnek – Edwards szerint az volt a rosszabbik következménye, hogy a szenzációhajhászás eredményeként nevetségesség gyanújába keveredtek olyan szemtanúk is, akik csakugyan valami szokatlannal és megmagyarázhatatlannal találkoztak.

Mindezt előrebocsátva Frank Edwards kizárólag olyan esetekről számol be, amelyeknél a körülmények igazolni látszanak ha nem is az eset valóságát, de legalább a szemtanúk szavahihetőségét.

A fenntartás és a feltételes mód azért persze – akárcsak eddig – változatlanul indokolt az ügy tárgyalásában. ,Az első megbízhatóbbnak látszó beszámoló, amely felkeltette érdeklődésemet a kis zöld emberek  iránt – írja Edwards – a The Steep Rock Echo című folyóirat 1950. szeptemberi és októberi számában jelent meg.”

(Tudni kell, hogy az asztronómusok már régóta Little Green Mennek, azaz kis zöld embereknek nevezik egy nagy sikerű tudományos-fantasztikus elbeszélés nyomán a távoli csillagokon esetleg feltételezhető értelmes lényeket, akik talán rádió-összeköttetést akarnak teremteni velünk, s az angol elnevezéséből alkotott betűszóval még LGM-ként is jelzik ezeket a rádiójel forrásokat.

Az Edwards által idézett lap egyébként a Steep Rock-i – Step Rock Lake, Ontario állam, Kanada – nagy vasbányák szakmai folyóirata, amelyről a legkevésbé sem állítható, hogy szenzációra specializálta volna magát.)

A beszámoló, amelyet Edwards említ, az Echóban több oldalt tölt meg, így hát az alábbiakban csak összefoglalóan ismertetjük. Bevezető jegyzékében a folyóirat főszerkesztője közli, hogy az esetről a bányavállalat egyik magas rangú tisztviselője és felesége számolt be, akik azonban névtelenek kívántak maradni, hogy ne váljanak nevetségessé.

A főtisztviselő és felesége, mint máskor is gyakran megtették, kirándultak Sawbill Bay-be, a Steep Rock-tó egyik keskeny és mély öblébe, amelyet nagy sziklák ölelnek körül.

Az öböl bejárata alig 100 méter széles, maga az öböl pedig ív alakú, így a tó felől az öböl nagy része nem látható. Csendes, eldugott hely tehát az öböl, amelyet minden oldalról sziklák védenek a kíváncsi tekintetek elől.

1950. július másodikán a délutáni órákban a főtisztviselő és felesége kikötötték motorcsónakjukat egy keskeny homokstrand közelében, a vízre hajló lombok alatt. Az öbölből a csónak nem volt látható, minthogy a kikötőhelyet a vízből kiemelkedő sziklák elrejtették. Nagyjából annyi idő telt el, amennyi idő alatt megettek két szendvicset és megitták a termoszban magukkal hozott teát, s már éppen készültek lepihenni, amikor érezték, hogy körülöttük megremeg a levegő.

A férfi előbb azt hitte, hogy egy dinamitos robbantás légnyomásáról lehet szó, ezt a lehetőséget azonban nyomban elvetette, minthogy nem hallatszott semmiféle dörrenés és több kilométerre voltak a legközelebbi bányától.

Minthogy a levegő különös remegése nem szűnt, a férfi felkúszott az egyik sziklára, amelyről áttekinthető volt az egész környék. Csúcsánál a szikla hasadt volt, s a szűk hasadékon át szerencséjére szétnézhetett, anélkül, hogy őt megpillanthatták volna.

Az Echo közli a férfi írásos nyilatkozatát, amelyből az alábbiakat idézzük:

„Kitekintettem a hasadékon, s a szemközti part mellett, mintegy négyszáz méterre az öböl bejáratától nagy, csillogó tárgyat láttam úszni a vízen. Gyorsan lekúsztam feleségemhez, aki rám tekintett s megkérdezte, hogy mi történt. Igyekeztem nyugodt maradni s elmondtam, amit láttam. Aztán mindketten felkúsztunk a sziklán és kitekintettünk a hasadékon. A tárgy még ott volt.

Peremüknél egymáshoz illesztett két hatalmas tányérhoz hasonlított. Fekete keretbe foglalt ablakok voltak láthatók rajta, körös-körül, az ablakok közötti távolság egy méter lehetett. A jármű alsó fele a vízen úszott, vagy közvetlenül a víz felszíne fölött lebegett, így az alját nem láthattuk.

Felül nyitott csapóajtó féleség volt látható, a konstrukció tetején pedig mintegy tucatnyi különös kis teremtmény sürgölődött. A szerkezet fölött mintegy két és fél méteres magasságban valamiféle kerék alakú tárgy forgott körbe-körbe egy központi pont körül. A kerék adott pillanatban, amikor éppen szembenézett velünk, megállt s akkor a kis teremtmények is felhagytak a sürgölődéssel.

Látszólag mindannyian a sziklahasadékot figyelték, amely mögül néztük őket. Ösztönösen visszahúzódtunk és meglapultunk egy kő mögött. Amikor hátrafordultam, hogy megnézzem, hogyan kúszhatunk le a legkönnyebben, mozgásra figyeltem fel a bozótban. Az öböl túloldalán, éppen velünk szemközt, szarvas vonult le inni a tóhoz.

A kis teremtmények meg a kerék a szarvas felé fordultak, a kerék azonban továbbfordult, mint korábban is, s nem zavarta a szarvas jelenléte. Azt hiszem, hogy az előttünk álló szikla fedezett bennünket a kerék elől.

Mindketten láttuk, hogy a kereket az egyik kis teremtmény irányítja egy emelvényről, közvetlenül a kerék alatt. A lény vörös színű, sisaknak látszó valamit hordott a fején. Az összes többi mélykék színű sisakot viselt.

Mindannyian egyforma növésűek voltak, 1 méter, 1 méter 20 centiméter magasak lehettek. Egyforma volt az öltözékük is, mellmagasságban magukon hordtak valamit, ami fémes csillogásúnak látszott, öltözékük anyaga karjukon meg lábukon valamivel sötétebb színű volt.

Ebből a távolságból (mintegy háromszáz méterről)’ nem voltak kivehetők arcvonásaik, amennyiben voltak arcvonásaik. A legjellegzetesebb az volt, hogy ezek a lények úgy mozogtak, mint az automaták, s nem mint az emberek. Nem fordultak derékból, mint mi, hanem egyszerre kellett hogy elfordítsák egész testüket, ha más irányba akartak fordulni.

Láttam, amikor a teremtmények egyike megragadta és felemelte egy hihetetlenül élénkzöld tömlő végét, majd rendkívül nehézkesen elforgatta a lábait, hogy eredeti helyzetétől eltérő irányba léphessen. Ezzel egy időben feleségem is, meg magam is erőteljes, szabályos hangra lettünk figyelmesek, úgy hangzott, mintha vizet szivattyúznának egy tömlővel, egy másik tömlőn pedig mintha a vízbe eresztenének valamit.

Újra meg kellett húzódnunk a forgó kerék miatt, s amikor néhány pillanat múlva ismét kinéztünk a hasadékon, a tárgy tetejéről minden eltűnt, a gépezet már kezdett is felemelkedni a vízről. Mintegy két és fél méterre lehetett a levegőben. A víz felszíne, ahol előzőleg állt, kékes-vörös volt, aranyszínű reflexekkel. A tárgy becslés szerint középen mintegy négy és fél méter vastag lehetett s három és fél méter vastag a szélein. Éreztük a széláramot, amikor eltávolodott, mintegy negyvenöt fokos szögben emelkedve, hogy aztán egykettőre eltűnjék a távolban. A szemközti part két fájához viszonyítva, átmérőjét mintegy 14,5 méterre becsültük.”

B. J. Eyeton, a Steep Rock Mining Company fővegyésze, aki egyben az Echo főszerkesztője is volt, mindehhez még hozzáfűzte, hogy mások is láttak ebben az elszigetelt öbölben hasonló tárgyat, ha ugyan nem ugyanezt.

A többiek is kijelentették, hogy emberi formájú, rendkívüli kis teremtményeket láttak az UFO-n, akik közeledőikre sietve eltűntek.

A legrészletesebb beszámoló azonban az említett főtisztviselőé és feleségéé volt. Eyeton terjes mértékben megbízott szavahihetőségükben, minthogy jól ismerte mindkettőjüket.

Ha hinni lehet Oskar Linkének, egy német városka volt polgármesterének, aki a nyugat-németországi brit és amerikai hatóságoknak eskü alatt tett nyilatkozatában számolt be az esetről, miután előbb a nyugatnémet hatóságokat is tájékoztatta, akkor Európában is feltűntek hasonlóan különös lények.

Az eset, amelyről Oskar Linké beszámol 1952. július 7-én történt. Az alábbiakat írásos nyilatkozatából idézzük:

„Lányommal együtt gyakran tettünk motorbiciklis kirándulásokat. Ilyen kirándulásról tértünk hazafelé, amikor lányom felhívta a figyelmemet, hogy valami nagy tárgy fehéren csillog a fák között, a kis erdőben, amelyen éppen áthaladtunk. A dolog rendkívül különös volt, így hát letértünk az útról és leállítottam a motorbiciklit.

A motort otthagytuk a bozótban, mi pedig benyomultunk a fák közé. Mintegy 25-30 méterre közelíthettünk meg ily módon egy rendkívül furcsa alkotmányt. Hét és fél méteres átmérőjű korong volt, amely leszállt az egyik tisztásra. Nagy, nyél nélküli serpenyőre emlékeztetett, és – olyan volt, mintha foszforeszkálna. Közepéből, a korong felső részén, kiemelkedett egy szögletes felépítmény.

Ez a felsőrész valamivel sötétebb színű volt a korong többi részénél, amely a jól csiszolt alumínium ezüstös színében csillogott. Meghúzódtunk egy kis kiemelkedés mögött, s búvóhelyünkről két alacsony lényt láttunk, olyanok voltak, mint valami nagyon kis emberek, legfeljebb egy méter magasak. Öltözékük egybeszabottnak látszott s szintén ezüstösen csillogott.

Egyikük dobozfélét hordott a mellén, amely akkora volt, mint három egymásra rakott cigarettacsomag. A doboz előrészén szünet nélkül villogó ragyogó kék fényt láttunk. Nem tudom, hogy mire szolgálhatott, mert látszólag nem volt szükségük rá. A két lény egymás mögött lépkedett a jármű felé. Amikor három vagy négy méterre lehettek, a hátulsó kinyújtotta kezét és megérintette az elülső üvegszerü, fényes sisakját.

Mindketten megálltak s egyikük lassan megfordult. A kislányom akkor halkan felsikoltott, mire a két lény ijedten igyekezett minél előbb bejutni a járműbe a felső, szögletes rész egy csapóajtaján. Csak ekkor vettük észre, hogy a korongon körös körül két sor csapóajtó vagy ablak látszott, akkorák voltak, mint egy hajó csapóajtaja.

A következő pillanatokban a szögletes felsőrész szemünk láttára lassan besüllyedt a korong kupolájába, ugyanakkor pedig a jármű lassan felemelkedett a földről. Mint mindketten megfigyeltük, a jármű aljából hasonló szögletes szerkezet jött elő s látszólag ez emelte fel a földről. Aztán a jármű lassan a levegőbe emelkedett. Mintegy harminc méterre emelkedhetett fel, egy pillanatig lebegni látszott, aztán nekilendült és hamarosan eltűnt szemünk elől.”

Oskar Linké volt polgármester nyilatkozatában lánya még a következő írásos megjegyzést fűzte:

,Annyira meg voltam rémülve, hogy azt se tudtam, mit tegyek. Nagyon remélem, hogy ilyesminek soha többé nem leszek szemtanúja”.

1954-ben Latin-Amerikából is számos UFO-t jeleztek. (Mellesleg ez volt az az év, amelyben a daytoni ATI-központ John O’Mara alezredes kijelentése szerint heti 700 jelentést kapott UFO-k feltűnéséről.) Az UFO-król szóló latin-amerikai jelentések közül több arról is beszámolt, hogy az UFO-k leereszkedtek a földre s emberszerű lényeket lehetett látni körülöttük.

„Nehéz volna megmondani – írja Edwards -, hogy e beszámolók közül hány a szavahihető, legfeljebb csak azt lehet nyugodt szívvel megállapítani, hogy több megjelenésről csoportos tanúvallomások érkeztek, továbbá, hogy több szemtanú közhivatalnok volt s ugyancsak több esetben orvosok voltak a szemtanúk”:

1954 utolsó heteiben az UFO-k megjelenése tekintetében a latin-amerikai országok közül Venezuela volt a listavezető. Több venezuelai város rendőrségi irattárában őriznek jelentéseket arról, hogy különös emberszerű lényeket láttak feltűnni földre szállt korong alakú járművek körül.

Több esetben, amikor a beszámolók szerint közvetlen kapcsolatba kerültek ezekkel a lényekkel, az embereknek nem voltak kellemesnek nevezhető tapasztalataik. A venezuelai San Carlos egyik külvárosát gyönyörű park uralja – egyébként a Földművelésügyi Minisztérium tulajdona -, ahol különféle kiállításokat szoktak rendezni. December 16-án a késő esti órákban három fiatalember együtt vacsorázott egy San Carlos-i vendéglőben s utána autón hazafelé tartott.

Amikor a parkhoz értek, egyikük, Jesus Paz megkérte barátait, hogy álljanak meg egy percre, mert be akar menni a fák közé egy félreesőbb helyre. Ám alighogy eltávolodott az autótól, kétségbeesetten segítségért kiáltott. Barátai utána rohantak s meg is találták: bódultan és véresen feküdt a földön.

Tőle nem messze emberszerű kis szőrös lény futott egy csillogó, korong alakú jármű felé, amely a füvön állt. A fiatalemberek egyike, Luis Mejia még felkapott egy követ és hozzávágta a koronghoz, amely közben félelmetes zümmögéssel a magasba emelkedett.

Pazt gyorsan a városi kórházba vitték, ahol az orvosok megállapították, hogy heveny izgalmi állapotban van. Testének jobb felén és a gerincoszlop mentén hosszú, mély sebekből vérzett, amelyek az orvosok szerint ,”karmok nyomaira” emlékeztettek.

Paz a nyomozóknak később azt mesélte, hogy egy virágágyás mentén lépkedett a gyepen s lépteinek zaját elnyelte a fű, amikor váratlanul emberszerű, szőrös kis lénybe botlott, aki a virágokat vizsgálgatta.

Paz hirtelen visszafordult, ám a lény ugyanabban a pillantban már meg is támadta, előbb belekarmolt és szétszakította az ingét, majd tarkón vágta, hogy beleszédült.

Hat nappal Paz balszerencsés San Carlos- i kalandja előtt két serdülőkorú fiú, Jesus Gomez és Lorenzo Flores nyúlra vadászott az Andersen átvezető műút mentén Chico és Cerro de la Tres Torres-nél . Amikor elfogyott a lőszerük, fogták régi, töltetlen vadászpuskájukat és elindultak hazafelé.

Fáradtan bandukoltak a műút szélén, amikor észrevették, hogy nem messzire, a bozótban, csillog valami, amit ők autónak hittek. Mint a rendőrségen később elmondták, azt hitték, hogy egy autó letért az útról s ők is benyomultak a bozótba, hogy meglessék.

Legnagyobb meglepetésükre nem autóval találták magukat szemközt, hanem valamivel, ami két hatalmas, szájuknál illeszkedő csillogó vederre emlékeztetett. Megítélésük szerint a tárgy átmérője mintegy három méter lehetett és – amint a rendőrségen kijelentették – az volt a benyomásuk, hogy a tárgy mintegy méteres magasságban lebeg a föld felett, aljából pedig lángok lövellnek.

Lorenzo Flores rendőrségi nyilatkozatában még a következők állnak:

,Aztán négy emberkét láttunk kiszállni. Mintegy kilencven centi magasak lehettek. Amikor észrevették, hogy ott vagyunk, mind a négyen megragadták Jesust és próbálták a tárgy felé vonszolni. Nem tehettem egyebet, fogtam a töltetlen puskát és lesújtottam vele egyikükre. Az volt a benyomásom, mintha valami kőkemény anyagra ütöttem volna, a kezem belefájdult, a puska pedig kettétört. Túl sötét volt, semhogy kivehettem volna arcvonásaikat, feltűnt azonban, hogy testüket sűrű szőr fedte és nagyon erősek voltak”.

Amikor a különös  törpeszerű lények megragadták, Jesus Gomezt valami elkábította. Flores megragadta barátját és visszavonszolta az útra, majd amikor Gomez magához tért, lélekszakadva futottak a legközelebbi rendőrőrsig. Szakadt ruhával értek oda, Gomez inge rongyokban lógott. Mindkét fiún mély karmolások nyomai látszottak. A rendőrség által kihívott orvosok kijelentették, hogy a fiúkat valami rettenetesen megrémítette s borzalmas idegállapotba kerültek, de ettől eltekintve értelmesek, s ítélőképességük megbízhatónak látszik.

Reggel, amikor a fiúk elvezették a rendőröket a tett színhelyére, a rendőrtisztek sok nyomot találtak, amelyek arra vallottak, hogy ott verekedés zajlott le, rábukkantak a kettétört vadászfegyverre is. Néhány megperzselődött bokron kívül azonban a kis lényeknek meg járművüknek semmilyen nyoma sem maradt.

Éppen két héttel ez előtt a verekedés előtt két caracasi teherautó-sofőr szakadt ruhával, véresen, rémülten betántorgott egy rendőrőrsre. Alig tudtak beszélni, s a következő történetet adtak elő, amit a rendőrség talán el sem hisz, ha az esetnek nincs egészen rendkívüli szemtanúja.

Jose Poncé kocsikísérő volt a teherautón, amelyet Gustavo Gonzales vezetett. November 28-ára virradólag a késő éjszakai órákban Petaréba hajtottak, mintegy huszonnégy kilométerre Caracastól, hogy ott megrakodjanak élelmiszerrel s idejében visszatérjenek Caracasba, még üzletnyitás előtt.

Hajnali két óra körül Caracas külvárosában hajtottak, amikor az autó kénytelen volt -megállni, mert az utat elzárta egy korong alakú, csillogó, mintegy három méter átmérőjű tárgy, amely hozzávetőleg kétméteres magasságban lebegett az úttest fölött.

Mindketten csodálkozva rámeredtek a különös tárgyra, aztán anélkül, hogy szót váltottak volna, kiszálltak az autóból és közelebb mentek a tárgyhoz. Amikor mintegy hét méterre lehettek tőle, észrevették, hogy közeledik feléjük valami, illetve valaki, aki pigmeus termetű, nagyon szőrös embernek tűnt.

Gonzales megragadta a lényt és felemelte a földről. (A rendőrségen utólag kijelentette, hogy a lény mintegy tizenhat kilós lehetett!) Az emberke azonban kiszabadult a sofőr szorításából s úgy meglökte Gonzalest, hogy az hanyatt vágódott.

Poncé úgy látta, hogy a helyzet komoly, és elfutott, hogy segítséget hozzon a legközelebbi rendőrőrsről, amely néhány utcányira volt.

Még mielőtt Gonzales felemelkedhetett volna, szőrös ellenfele felugrott a levegőbe mintegy egy méter magasra és rávetette magát Gonzalesre, aki akkor észrevette, hogy az emberke szeme sárgán csillog az autó fényszórójának fényében, „akárcsak egy macska sárga szeme!” – mondta később.

Gonzalesnek mégis sikerült fél térdre emelkednie és előhúznia kését. Amikor az emberke megütötte, Gonzales látta, hogy keze helyén csak erősen fejlett tenyere van, amely hosszú, mintegy három centiméteres karmokban végződik.

Gonzales a rendőrségen utóbb kijelentette, hogy megpróbálta a lény vállába döfni kését, a kés hegye azonban lesiklott róla, mintha fémbe ütközött volna. Akkor egy másik szőrös emberke is kiugrott a csillogó járműből és Gonzales felé fordította egy kis, csillogó henger végét.

Szikrázó fény vakította el Gonzalest egy pillanatig, hogy már azt hitte, vége van. Amikor aztán visszanyerte látását, a jármű már felszállt a fák fölé és hamarosan szem elől veszett. Gonzales maga is a rendőrőrsre szaladt, ahova néhány perccel Poncé után ért.

Kezdetben a rendőrök azt hitték, hogy részegekkel vagy bolondokkal van dolguk. Orvost hívtak, aki megállapította, hogy  mindketten heveny izgalmi állapotban vannak és egyikük se ivott.

Gonzales ápolásra szorult, fejének bal alsó részén mély sebből vérzett. Ezenkívül nyugtatót is kapott. A két ember szerencséjére, akárcsak mások szerencséjére is, akiket érdekelnek hasonló ügyek, az esetnek elejétől végéig szemtanúja volt egy közismert caracasi orvos.

Beteghez hívták és ott ült autójában Gonzales teherautója mögött, amikor a teherautó előtt az UFO elzárta az utat. Az orvos kijelentette, hogy tanúja volt a Gonzales és Poncé által leírt különös eseményeknek, de nehezen szánta rá magát, hogy igazolja elbeszélésüket, mert félt a nevetségességtől.

Az orvos végül is nyilatkozatot tett a rendőrségen, miután biztosították róla, hogy nevét nem teszik közzé a jelentésben. Edwards értesülései szerint az orvost később meghívták az Egyesült Államokba, hogy vegyen részt egy megbeszélésen hivatalos szervekkel a petaréi „emberkék” ügyében.

Idézzük megint szó szerint Frank Edwardst: „Ha közelebbről megvizsgáljuk azokat az eseteket – írja -, amelyekben »emberkék« szerepelnek, sok analógia fedezhető fel közöttük, noha ezeket az eseteket mind térben, mind időben jókora távolság választotta el egymástól.

A csillogó öltözéket és sisakot hordó teremtmények, amelyekről (vagy akikről) egy fiatal bányász számolt be 1954 szeptemberében Quarouble (Franciaország) közelében, ugyanolyanok voltak, mint azok a teremtmények, amelyeket az ausztráliai őslakosok írtak le.

A fénysugár, amely megzavarta Dewüde-t Quaroubléban, ugyanolyan természetű lehetett, mint amely elvakította Gonzalest Venezuelában. S láng szerepelt abban az incidensben is, amelynek Sonny Desvergers floridai cserkészoktató volt a hőse.

Desvergers, csapatának három cserkészével együtt észrevett egy UFO-t egy tisztáson, a műút mellett, West Palm Beach közelében 1952. augusztus 9-én, este kilenc óra körül. Amikor közelebb lépett, valami lángszerű lövellt ki az UFO-ból, ami kilyukasztotta kalapját, és őt a földhöz vágta, úgy hogy rémesen megijedt, de egyéb baja nem történt.

A hopkinsville-i farmerek akik hallották, ahogy vadászfegyvereik sörétje és a pisztolygolyók lesiklanak a kis lényekről, arról beszéltek, hogy benyomásuk szerint ezek a lények kemények voltak, mint a kő, vagy mint a fém. Ugyanez volt a benyomása a kamasznak, aki eltörte az egyik ilyen lényen vadászfegyverét, amikor lesújtott rá vele, vagy Gustavo Gonzalesnek, aki le akarta szúrni a kis emberszerű lényt, de kése lesiklott róla.

A robotszerűen mozgó kis lények, akiket a Steep Rock Lake-öbölben láttak, nagyjából ugyanolyan magasak voltak, mint a másutt megfigyelt emberkék. Mindenütt azonos típusú fényes öltözéket hordtak, habár nem minden megfigyelés szól fényes sisakokról is, amelyeket általában jeleztek.

Figyelemre méltó – hangsúlyozza még Edwards -, hogy e lények jellegzetességei mindig azonosak, függetlenül attól, hogy a Föld mely vidékén figyelték meg őket. Ez esetben – írja – vagy olyan világméretű összeesküvés szemtanúi vagyunk, amelynek célja elbolondítani a közvéleményt, vagy pedig csakugyan ismeretlen eredetű, rendkívül különös lényeket látott jó csomó ember, akik közül sokan nem is hallottak korábban repülő csészealjakról”.

Ez után a hosszú idézet után ismertessünk most egy olyan esetet is, amikor a „kis zöld emberkék”barátságosabbaknak mutatkoztak, mint a korábban leírt esetekben.

A történet hőse William Booth Gill anglikán lelkész, aki főiskolai tanulmányait a brisbane-i egyetemen végezte. Az ügy érdekessége még, hogy Gill nem volt egyedül, huszadmagával volt, amikor megjelentek az „emberkék”. A szemtanúk részben tanártársai, azaz a boainai (Új-Guinea) iskola tanárai, részben diákjai voltak. S a kormánynak küldött jelentést valamennyien együttesen aláírták. íme a történet:

1957. június 26-án este Gill lelkész vacsora után kilépett a kollégium teraszára, s feltekintett a csillagos égboltra az esthajnalcsillag irányába. Figyelmét nyomban felkeltette egy másik csillogó fénypont az égbolton, amely sokkal erőteljesebben ragyogott, mint a Vénusz, mondhatni szikrázóan ragyogott.

Néhány perc múlva már az volt a benyomása, hogy ez a különös ragyogású fénypont közeledni látszik, mégpedig gyors iramban. Kiszólította a teraszra tanártársait is, akik több diákkal együtt köréje gyűltek. A fényforrás ekkor már olyan közel került hozzájuk – becslésük szerint alig lehetett távolabb száz-egynéhány méternél -, hogy kivehették alakját is.

Korong alakú hatalmas szerkezetnek látszott, szélessége az alapnál kilenc-tizenkét méter lehetett s négy fémláb nyúlt ki belőle. A korong felső részén kivehető volt egy kupola, amelynek átmérője becslésük szerint mintegy hat méter lehetett, magassága pedig három méter. A kupola legtetején – úgy tűnt – valamiféle híd vagy fedélzet volt, amelyen több, emberformájú kis lény volt látható, négynél több azonban sohasem tartózkodott egy időben a fedélzeten.

A megfigyelőknek úgy tűnt, hogy a teremtmények alacsony korlátnak támaszkodva állnak, noha a látási viszonyok nem kedveztek ahhoz, hogy csakugyan lássák a korlátot is. Olykor-olykor, látszólag minden rendszer nélkül, a lények egyike lehajolt, mintha igazgatna valamit a fedélzeten. Nagyjából félpercenként erősen ragyogó kék fénysáv lövellt a szerkezetből az égbolt felé, mintegy öt másodpercig. Olyan volt, mint valami fényjel.

Gill lelkész -mint később kijelentette – nem volt képes ellenállni a kísértésnek, hogy érintkezésbe lépjen, ha sikerül, ezekkel a lényekkel, íme egy részlet a jelentéséből:

.Amikor a lények egyike áthajolt a korláton, vagy bármi volt is az, s látszólag lefelé, felénk tekintett, integetni kezdtem neki, előbb csak fél kézzel, mire a lény is visszaintegetett, ugyancsak fél kézzel, ahogy egy hajó parancsnoka integetne vissza a fedélzetről valakinek, aki a partról üdvözli. Egyik tanártársam erre két kézzel kezdett integetni, mire a járműről két lény válaszolt hasonlóképpen integetve.

Most már mindketten két kézzel integettünk, a járműről pedig mind a négy lény ugyanígy integetett vissza válaszul. Egytől egyig el voltunk ragadtatva. A fiúk (mármint a diákok) üdvrivalgásban törtek ki. Többen kiabáltak valamit a korong fedélzetén látott lényeknek, de nem hallottunk rá semmi választ. Az egyik diák előhozott egy erős zseblámpát és fénysugarát a korong felé irányította.

A lebegő korong erre még közelebb ereszkedett a talajhoz. Már azt hittük, hogy leszáll, de nem szállt le. Ez mindannyiunkat rendkívül kiábrándított.”

Ugyanez az UFO, vagy egy hozzá hasonló, a következő napokban többször is feltűnt az iskola felett, nappal is meg éjszaka is, de sohasem ereszkedett annyira mélyre, hogy a földről látni lehetett volna azokat a kis humanoid lényeket, akiket az első éjszakán megfigyeltek.

Gill lelkész jelentése egyébként tizenegy sűrűn gépelt oldal volt, s aláírta vele együtt valamennyi szemtanú. Edwards véleménye szerint a hasonló jelentések közül az egyike a legrészletesebbeknek s legkiemelkedőbbeknek, annál is inkább, mert ama kevés számú jelentés közé tartozik, amelyben hitelt érdemlő szemtanúk beszámolnak róla, hogy a „kis zöld emberkék” értelmesnek látszó módon válaszoltak az emberek igyekezetére, hogy érintkezésbe lépjenek velük.

Edwards mindezekhez még hozzáfűzi:

„Annyi bizonyos, hogy ha a fedélzeten álló emberkék, akik integettek Gill lelkésznek és a körülötte állóknak, ugyanazok voltak, akik meglátogatták ama bizonyos családot Kellyben, Kentucky államban, véleményem szerint indokolt volt és érthető, ha nem mertek leszállni”.

Az alábbi rövidke eset jól szemlélteti mennyit számít, ha egy UFO-észlelés szemtanúja köztiszteletben álló ember…

A Hobartban megjelenő Hobart Mercury című lap beszámolója szerint Mrs. E. D. Sylvester tanárnő 1962. október 28-án este fél nyolc felé a Salisbury-Elisabeth műúton vezette autóját. Az autóban ott volt vele együtt három gyermeke is.

Mind a négyen egyszerre vették észre a különös tárgyat, amint valamivel előttük átrepült az út felett. Mozgásából ítélve, nyilvánvalónak látszott, hogy leszállni készül az útmenti mezőn.

Amikor az autó arra a helyre ért, ahol feltételezésük szerint a különös tárgy földet érhetett, mind a négyen kiszálltak s gyalog mentek az út szélén, mígnem megpillantották a tárgyat. A tárgy tojásdad alakú volt, mintegy négy és fél méter hosszú s másfél, legfeljebb két méter magas. A talajon állt.

A tárgy mellett – mesélte Mrs. Sylvester – emberformájú kis lény állt csillogó öltözékben, amilyet a búvárok viselnek. Áttetsző sisakot hordott a fején, amelyből tömlő vezetett a hátán hordott készülékhez, a jelek szerint egy légzőkészülékhez. A lény csillogó dobozt vagy konténert tartott a kezében, s mintha földmintát gyűjtött volna a tárgy körül.

Mrs. Sylvester a rendőrségen kijelentette, hogy majd háromnegyed óra hosszat figyelte a lényt, aki őt vagy nem vette észre, vagy nem törődött Vele, míg végül is beszállt a csillogó járműbe és lassan a magasba emelkedett.

Edwards az esethez az alábbi megjegyzést fűzi:

– Érdeklődésemre megtudtam, hogy Mrs. Sylvestert nagyra becsülik a tanügyben. (Mint már említettük, középiskolai tanárnő.) Jellemző, hogy ámbár ő azonnal jelentette az esetet a kormányhatóságoknak, a közvélemény csak három hónapos késéssel értesült a különös találkozásról.

Mrs. Sylvesterhez hasonló komoly embereket nehéz nevetségessé tenni, minthogy sokan ismerik őket és sokan kelnének védelmükre szükség esetén- Az ilyen embereket senki sem meri hisztérikusnak vagy bolondnak kikiáltani, csak azért, hogy szavahihetőségüket kétségbe vonják, ilyen esetekben tehát rendszerint az történik, hogy az ügyet egy darabig agyonhallgatják, amivel a hatóságok időt nyernek, s aztán kijelentik, hogy persze különös dologról van szó, de egyelőre elhamarkodott volna bárminemű következtetés.

Ez történt a jelek szerint Mrs. Sylvester esetében is, akit nem próbáltak köznevetség tárgyává tenni, mint sok más szemtanút, s hasonló elbánásban volt része Lonnie Zamora socorrói (Új-mexikó) rendőrőrmesternek, akit nyilván ugyancsak foglalkozása védett meg attól, hogy szavahihetőségét kétségbe vonják”

You cannot copy content of this page

Send this to a friend