Nyitott szívvel és bizalommal telve jöttünk a világra, örömöt és a tápláló szeretet szabad áramlását várva. Születése pillanatában természetesen még mindenki jó empátiás készséggel rendelkezik és érzékeny a rezgésekre.
Evolution’s End című könyvében Joseph Chilton Pearce leírja, hogy az embrió már a fogantatás után néhány nappal rezgő sejtek sokaságát gyűjti össze: ezekből lesz a szíve.
Ezek a sejtek hangérzékenyek: ráhangolódnak az anya szívverésére és légzésére, ami elengedhetetlen a gyermek szívének kifejlődéséhez.
Az anya érzelmi állapota és ismétlődő viselkedésmintái hormonálisan és a hangszínen keresztül is nyomot hagynak a magzatban.
Miután a kisbaba megszületik, és a testében még tombol az adrenalin, az anya – és persze az apa is – ösztönösen a bal oldalához, a szívéhez szorítja az újszülöttet.
A szülők szíve stimulálja a baba szívét, ami aktiválja az agyat, és biztosítja afelől, hogy a gyermek biztonságban van.
Köztudott, hogy a hanghordozóról lejátszott szívverés 40-50 százalékkal csökkenti a csecsemők sírását.
Pearce ezután azzal folytatja, hogy az újszülöttek egy rejtett világban élnek, és szinte teljes szimbiózisban vannak édesanyjuk testével.
A következőt írja: „Amikor az anya rejtett szférája érinti a gyermekét, lázas kommunikáció indul meg. Az anya nem biztos, hogy észleli ezt a rejtett kommunikációt, ám a gyermek számára ez az egyetlen tökéletesen aktív tudatszint.”
Vagyis a belehelyezkedés szívtől szívig – a gyermektől az anyáig és az anyától a gyermekig – terjedő képessége a fejlődés és a túlélés legalapvetőbb módja.
Érzelmi intelligencia című könyvében Daniel Goleman leírja, hogy a csecsemők és a kisgyerekek gyakran alakítanak ki empatikus kapcsolatot egymással.
„A csecsemőket jóformán a születésük napjától kezdve felzaklatja, ha más csecsemőket sírni hallanak” – számol be róla Goleman, majd hozzáteszi, a csecsemők „úgy reagálnak a környezetükben keletkező zavarokra, mintha az a saját problémájuk lenne: sírva fakadnak, amikor más gyereket sírni látnak”.
A gyerekek gyakran átveszik társuk zaklatottságát. Ha például a másik felsebzi az ujját, az egyéves maga is a szájába veszi az ujját, hogy meggyőződjön róla, fáj-e. A bölcsődés korúak játékkal vagy simogatással próbálják megvigasztalni síró társukat.
Goleman azt írja, a gyerekek idővel kezdik megérteni, hogy a másik zaklatottsága akár az életkörülményeivel is összefüggésben állhat, ezért már egy egész csoport, például a szegények és a társadalom peremére sodródottak iránt éreznek sajnálatot.
A rezgésekre való érzékenység és az empátia, úgy tűnik, alapvető emberi tulajdonságok, amelyek gyökerei az anyaméhben keresendők.
Elaine Aron pszichológusnő, The Highly Sensitive Person című könyvében arról ír, hogy a „hiperérzékeny” emberek a társadalom 15-20 százalékát teszik ki.
Ők azok, akik olyan dolgokat is megéreznek, amelyek mások számára rejtve maradnak, tökéletesen megértik a környezetükben élőket, érzékelik problémáikat és képességeiket, továbbá gyakran több térre és időre van szükségük, hogy meg tudják emészteni mindazt, amit magukba szívnak.
A hiperérzékenyek gyakran bele is betegedhetnek vagy rokkanhatnak a sok ingerbe, és alapvetően befelé forduló, intuitív, látnoki képességgel megáldott emberek, akik rengeteget foglalkoznak saját lelkükkel és lelki életükkel.
Carl Jung írja, hogy a hiperérzékenyeket jórészt a tudatalattijuk befolyásolja, amely akár profetikus igazságokat tartalmazó, fontos információkat is szolgáltathat számukra.
Aron kutatásai alapján a megkérdezettek 30 százaléka a „mérsékelten érzékeny” kategóriába tartozik. A maradék 50 százalék azt vallja magáról, hogy nem vagy egyáltalán nem érzékeny.
Talán mindannyian tudatosabban érzékenyek és empatikusabbak lehetnénk, ha a kultúránk nem lenne ennyire analitikus, anyagias és versenyközpontú.
Részben persze erre is nevelnek minket; az iskola a matematikát és az informatikát erőlteti a művészetek és az irodalom, a sportot a tánc és a zene helyett. Ráadásul a diszfunkcionális családokban szerzett korai sebek lezárják az érzelmi csatornákat, és racionális gondolkodásra, kompenzációs viselkedésre, sőt, egyenesen disszociatív állapotokba kényszerítenek minket.
Mégis, a tisztán rezgésekből táplálkozó gyökereinket látva, szinte hihetetlen, hogy képtelenek vagyunk a rezgés és a rezonancia alapján megismerni másokat, főleg most, amikor a belső és a külső frekvenciák egyre fokozódnak.
Gyanítom, ahogy a sztoicizmus máza repedezni kezd, és a saját magunk védelmére kialakított egészségtelen érzelmi szokások – a függőségi állapotok, a begubózás vagy az agresszió, hogy csak néhányat említsek – is csődöt mondanak, az emberek sokkal nagyobb százaléka fog a hiperérzékenyek
kategóriájába tartozni.
Felhasznált irodalom: Penney Peirce: Frekvencia
