Születésünktől fogva érzékenyek vagyunk a rezgésekre

Nyitott szívvel és bizalommal telve jöttünk a világra, örömöt és a tápláló szeretet szabad áramlását várva. Születése pillanatában természetesen még mindenki jó empátiás készséggel rendelkezik és érzékeny a rezgésekre.

Evolution’s End című könyvében Joseph Chilton Pearce leírja, hogy az embrió már a fogantatás után néhány nappal rezgő sejtek sokaságát gyűjti össze: ezekből lesz a szíve.

Ezek a sejtek hangérzékenyek: ráhangolódnak az anya szívverésére és légzésére, ami elengedhetetlen a gyermek szívének kifejlődéséhez.

Az anya érzelmi állapota és ismétlődő viselkedésmintái hormonálisan  és a hangszínen keresztül is nyomot hagynak a magzatban.

Miután a kisbaba megszületik, és a testében még tombol az adrenalin, az anya – és persze az apa is – ösztönösen a bal oldalához, a szívéhez szorítja az újszülöttet.

A szülők szíve stimulálja a baba szívét, ami aktiválja az agyat, és biztosítja afelől, hogy a gyermek biztonságban van.

Köztudott, hogy a hanghordozóról lejátszott szívverés 40-50 százalékkal csökkenti a csecsemők sírását.

Pearce ezután azzal folytatja, hogy az újszülöttek egy rejtett világban élnek, és szinte teljes szimbiózisban vannak édesanyjuk testével.

A következőt írja: „Amikor az anya rejtett szférája érinti a gyermekét,  lázas kommunikáció indul meg. Az anya nem biztos, hogy észleli ezt a rejtett kommunikációt, ám a gyermek számára ez az egyetlen tökéletesen aktív tudatszint.”

Vagyis a belehelyezkedés szívtől szívig – a gyermektől  az anyáig és az anyától a gyermekig – terjedő képessége a fejlődés és a túlélés legalapvetőbb módja.

Érzelmi intelligencia című könyvében Daniel Goleman leírja, hogy a csecsemők és a kisgyerekek gyakran alakítanak ki empatikus kapcsolatot egymással.

„A csecsemőket jóformán a születésük napjától kezdve felzaklatja, ha más csecsemőket sírni hallanak” – számol be róla Goleman, majd hozzáteszi, a csecsemők „úgy reagálnak a környezetükben keletkező zavarokra, mintha az a saját problémájuk lenne: sírva fakadnak, amikor más gyereket sírni látnak”.

A gyerekek gyakran átveszik társuk zaklatottságát. Ha például a másik felsebzi az ujját, az egyéves maga is a szájába veszi az ujját, hogy meggyőződjön róla, fáj-e. A bölcsődés korúak játékkal vagy simogatással próbálják megvigasztalni síró társukat.

Goleman azt írja, a gyerekek idővel kezdik megérteni, hogy a másik zaklatottsága akár az életkörülményeivel is összefüggésben állhat, ezért már egy egész csoport, például a szegények és a társadalom peremére sodródottak iránt éreznek sajnálatot.

A rezgésekre való érzékenység és az empátia, úgy tűnik, alapvető emberi tulajdonságok, amelyek gyökerei az anyaméhben keresendők.

Elaine Aron pszichológusnő, The Highly Sensitive Person című könyvében arról ír, hogy a „hiperérzékeny” emberek a társadalom 15-20 százalékát teszik ki.

Ők azok, akik olyan dolgokat is megéreznek, amelyek mások számára rejtve maradnak, tökéletesen megértik a környezetükben élőket, érzékelik problémáikat és képességeiket, továbbá gyakran több térre és időre van szükségük, hogy meg tudják emészteni mindazt, amit magukba szívnak.

A hiperérzékenyek gyakran bele is betegedhetnek vagy rokkanhatnak a sok ingerbe, és alapvetően befelé forduló, intuitív, látnoki képességgel megáldott emberek, akik rengeteget foglalkoznak saját lelkükkel és lelki életükkel.

Carl Jung írja, hogy a hiperérzékenyeket jórészt a tudatalattijuk befolyásolja, amely akár profetikus igazságokat tartalmazó, fontos információkat is szolgáltathat számukra.

Aron kutatásai alapján a megkérdezettek 30 százaléka a „mérsékelten érzékeny” kategóriába tartozik. A maradék 50 százalék azt vallja magáról, hogy nem vagy egyáltalán nem érzékeny.

Talán mindannyian tudatosabban érzékenyek és empatikusabbak lehetnénk, ha a kultúránk nem lenne ennyire analitikus, anyagias és versenyközpontú.

Részben persze erre is nevelnek minket; az iskola a matematikát és az informatikát erőlteti a művészetek és az irodalom, a sportot a tánc és a zene helyett. Ráadásul a diszfunkcionális családokban szerzett korai sebek lezárják az érzelmi csatornákat, és racionális gondolkodásra, kompenzációs viselkedésre, sőt, egyenesen disszociatív állapotokba kényszerítenek minket.

Mégis, a tisztán rezgésekből táplálkozó gyökereinket látva, szinte hihetetlen, hogy képtelenek vagyunk a rezgés és a rezonancia alapján megismerni másokat, főleg most, amikor a belső és a külső frekvenciák egyre fokozódnak.

Gyanítom, ahogy a sztoicizmus máza repedezni kezd, és a saját magunk védelmére kialakított egészségtelen érzelmi szokások – a függőségi állapotok, a begubózás vagy az agresszió, hogy csak néhányat említsek – is csődöt mondanak, az emberek sokkal nagyobb százaléka fog a hiperérzékenyek
kategóriájába tartozni.

Felhasznált irodalom: Penney Peirce: Frekvencia

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

error:
Send this to a friend