Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Rudolf Steiner – A lemúriai faj

Részlet Rudolf Steiner, ‘Az Akasha krónikából’ című könyvéből:

Bár az Akasha krónika kibetűzése mindenkor a lehető legnagyobb gonddal történik, mégis hangsúlyoznunk kell, hogy ezeket a közléseket nem szabad dogmatikus jellegűeknek tekinteni.

A jelen korunktól oly távol eső dolgok és események elolvasása már önmagában véve sem könnyű, a látott és kibetűzött dolgok lefordítása mai nyelvünkre pedig szinte legyőzhetetlen akadályokkal jár. Az itt közölt dolgok még az okkultista számára is meglepőek, ha először olvassa őket, bár a “meglepő” szó itt nem egészen találó. Ezért a leggondosabb mérlegelés után szabad csak továbbadni őket.

A negyedik (atlantiszi) főfajt az úgynevezett lemúriai előzte meg. Fejlődése folyamán a Földdel és az emberrel kapcsolatban ekkor történtek a legnagyobb jelentőségű tények. Ennél a fajnál az emlékezet általában még nem fejlődött ki. Az emberek tudtak ugyan képzeteket alkotni a dolgokról és eseményekről, de ezek a képzetek nem maradtak meg emlékezetükben.

Ezért tulajdonképpeni értelemben véve beszédjük sem volt még. Amit ilyen vonatkozásban produkálni tudtak, az inkább csak természetes hangokból állt, amivel érzéseiket, jókedvüket, örömüket, fájdalmukat fejezték ki, de nem jelöltek meg vele külső dolgokat.

Képzeteik ereje azonban más volt, mint a későbbi embereké. Ezzel az erővel hatni tudtak környezetükre. Más emberek, állatok, növények, sőt élettelen tárgyak is megérezték ezt a hatást, s így pusztán a képzetekkel befolyásolni lehetett azokat. Ezért a lemúriai ember beszéd nélkül is közölhetett valamit embertársaival.

Ez a közlés bizonyos fajta “gondolatolvasás” volt. Képzetei erejét a lemúriai ember közvetlenül a környezetében lévő dolgokból merítette: a növények növekedési erejéből, az állatok életerejéből áramlott felé ez az erő. A lemúriai ember tehát megértette a növények és állatok belső életműködését.

De éppúgy megértette az élettelen dolgok fizikai és kémiai erőit is. Amikor valamit épített, nem kellett, hogy egy fatörzs teherbírását vagy egy építőkő súlyát előbb kiszámítsa: látta a fatörzsről, mennyit bír el, és azt is, hogy az építőkövet súlya milyen felhasználásra teszi alkalmassá. Így a lemúriai ember mérnöki tudomány nélkül, ösztönszerű biztonsággal működő képzelőerejével épített.

Ehhez járult még, hogy nagy mértékben hatalma volt saját teste fölött. Ha szükséges volt, pusztán akaratának megfeszítésével megacélozhatta karjait. Óriási terheket tudott felemelni akaratkifejtés révén. Ahogy később az atlantisziak az életerő feletti uralmukat használták fel, úgy állították szolgálatukba a lemúriaiak az akaratuk feletti hatalmukat. Született mágusok voltak – nem szabad ezt a kifejezést félreérteni – az alacsonyabbrendű emberi ténykedés minden területén.

A lemúriaiak az akarat és a képzelőerő kifejlesztésére törekedtek. A gyermeknevelés is teljességgel ezen alapult. A fiukat a legerőteljesebben megedzették. Meg kellett tanulniuk, hogy a veszélyben megállják helyüket, fájdalmukat legyőzzék és merész tetteket hajtsanak végre. Nem tekintették az emberiség hasznos tagjának azt, aki a veszélyt nem állta ki, a kínzást nem tudta elviselni. Hagyták, hogy az ilyen a vesződségbe belepusztuljon.

Amit az Akasha krónika gyermekneveléssel kapcsolatban mutat, túltesz mindazon, amit a mai ember legmerészebb fantáziája elképzelhet. A forróság elviselése egészen a perzselő hőségig, a testnek hegyes tárgyakkal való átszúrása egészen mindennapos eljárások voltak.

Más volt a leányok nevelése. A leánygyermekeket is megedzették, de náluk egyébként minden arra irányult, hogy minél jobban kifejlesszék a fantáziájukat. Kitették például őket a viharba, hogy nyugodtan átérezzék annak borzalmas szépségét, vagy félelem nélkül végig kellett nézzék a férfiak küzdelmét; minden érzésüket az előttük megmutatkozó erőre kellett hogy irányítsák.

Az álmodozásra, fantáziálásra irányuló hajlamok fejlődtek ki így a leányokban, de ezeket igen nagyra becsülték. S minthogy nem volt emlékezőképességük, ezek a hajlamok nem fajulhattak el. A szóban forgó ábránd- vagy fantáziaképzetek csak addig éltek, amíg a megfelelő külső indíték jelen volt. Így aztán a külső dolgok szilárd alapul szolgáltak, nem csúszhatott ki lábuk alól a talaj. Úgy is mondhatnánk, hogy magát a természet fantáziáját és álmodozását plántálták bele a női lélekbe.

A lemúriaiaknak mai értelemben vett lakásuk nem volt – kivéve a legutolsó időket. Ott tartózkodtak, ahol maga a természet alkalmat adott rá.

A barlangokat például, amiket lakásként használtak, csak annyira alakították át, amennyire szükséges volt. Később földből is építettek ilyen barlangokat, s az idők folyamán nagy ügyességre tettek szert az ilyen építkezésekben.

De nem szabad azt képzelnünk, hogy nem voltak művészi építményeik. Csak ezek nem lakásul szolgáltak. Az első időkben abból a vágyból fakadtak, hogy a természet alkotásainak ember által létrehozott formát adjanak.

A dombokat úgy alakították át, hogy alakjukban az ember örömét lelje. Köveket illesztettek össze ugyanezen okból vagy pedig azért, hogy bizonyos célokra szolgáljanak. Azokat a helyeket, ahol a gyermekeket edzették, ilyen falakkal vették körül.

A lemúriai korszak vége felé egyre hatalmasabbak és művészibbek lettek azok az építmények, amelyekben “az isteni bölcsességnek” és “isteni művészetnek” szolgáltak. Ezek az intézmények minden szempontból különböztek attól, amit a későbbi emberiség számára a templomok jelentettek, mert egyúttal oktatási intézmények és a tudomány székhelyei is voltak.

Akit erre alkalmasnak találtak, az beavatást nyerhetett itt a világ törvényeinek tudományába, és e törvények felhasználásába. S ha a lemúriai született mágus volt, itt ezt az adottságát művészetté és a magasabb dolgokba való bepillantás képességévé fejlesztették ki.

Csak azok nyerhettek ide bebocsátást, akik a legkülönfélébb edzések folytán megszerezték a legmagasabb fokú önmegtagadás képességét. Mindenki más számára a legmélységesebb titok volt az, ami ezekben az intézményekben történt. Itt megtanulták a természeti erőket közvetlen szemlélettel látni és uralkodni rajtuk. De ez a tanulás úgy történt, hogy a természeti erők az embernél akarati erőkké változtak át. Ezáltal ő maga is véghez tudta vinni mindazt, amit a természet.

Amit a későbbi emberiség megfontolással, kombinációval hozott létre, mindez a tevékenység ekkor még ösztönös jellegű volt. Az “ösztön” szót azonban itt nem szabad olyan értelemben használnunk, mint az állatvilággal kapcsolatban szoktuk. A lemúriai emberiség tevékenysége toronymagasan felette állt mindannak, amit az állatvilág ösztönei segítségével létrehozhat.

Sőt, magasan túlszárnyalták azt is, amit az emberiség azóta emlékezőképessége, értelme és fantáziája révén a művészetekből és tudományokból magáévá tett. Ha olyan kifejezést keresnénk ezen intézmények megnevezésére, ami segíti mibenlétünk megértését, talán az “akaraterő és tisztánlátó képzelőerő főiskoláinak” nevezhetnénk őket.

Innen kerültek ki azok az emberek, akik aztán minden tekintetben a többiek uralkodóivá váltak. Nagyon nehéz ma mindezekről a körülményekről szavakban helyes képet adni, mert azóta minden megváltozott a Földön. Akkoriban maga a természet és az egész emberi élet más volt, s ezért a maitól teljesen eltérő volt az emberi munka és az emberek egymáshoz való viszonya is.

Sokkal sűrűbb volt még a levegő, mint később, az atlantiszi időkben, a víz pedig még sokkal ritkább. S az, ami ma a Föld szilárd kérgét alkotja, szintén nem volt még olyan kemény, mint amilyenné később vált. A növény- és állatvilág a kétéltűek és madarak világáig, valamint az alsóbbrendű emlősökig fejlődött csak ki, továbbá olyan növényekig, amelyek a mai pálmáinkra és a hozzájuk hasonló fákra emlékeztettek.

De mindennek más volt az alakja, mint ma. Ami most csak kicsi alakban van meg, akkor hatalmassá fejlődött. A mi kis páfrányaink akkor fák voltak és hatalmas erdőket alkottak. A jelenlegi, magasabb rendű emlősállatok még nem voltak meg. Ezzel szemben az emberiség nagy része a fejlődés olyan alacsony fokán állt, hogy megjelölésükre kénytelenek vagyunk az “állati” jelzőt használni. Az embereknek csak kis részére vonatkozik az, amit az előbbiekben elmondtunk róluk. A többi állati életet élt, s ezek az állat-emberek külső felépítésükben és életmódjukban teljesen eltértek az említett kis részükhöz tartozóktól. Nemigen különböztek az alsóbbrendű emlősállatoktól, amelyek bizonyos tekintetben alakjukban is hasonlítottak hozzájuk.

Néhány szót kell még szólnunk az említett templomi helyek jelentőségéről. Tulajdonképpen nem vallás volt az, amit ott ápoltak, hanem “isteni bölcsesség és művészet”.

Amit az ember ott kapott, azt a szellemi világerők közvetlen ajándékának érezte. S amikor ebben az ajándékban részesült, saját magát e világerők “szolgájának” tekintette.

“Megszenteltnek” érezte magát mindennel szemben, ami nem szellemi. Ha az emberiség fejlődésének ezen a fokán a vallásról akarunk beszélni, akkor azt az “akarat vallásának” nevezhetnénk. A vallásos hangulat és szentség onnan adódott, hogy az ember a kapott erőket mint szigorú isteni “titkot” őrizte, s hogy olyan életet élt, ami hatalmát megszentelte.

A többiek a legnagyobb fokú félő tisztelettel adóztak azoknak, akiknek ilyen erejük volt. S ezt nem valamiféle törvény írta elő, hanem az általuk gyakorolt közvetlen hatalom következménye volt. Aki nem volt beavatott, magától értetődően a beavatottak mágikus befolyása alatt állt. S az is magától értetődött, hogy a beavatottak megszentelt személyeknek tekintették magukat, hiszen templomi beavató helyeiken teljes betekintést nyertek a természeti erők működésébe.

Bepillanthattak a természet teremtő műhelyébe. Átélték az érintkezést azokkal a lényekkel, akik magát a világot építik. Ezt a kapcsolatot joggal nevezhetjük az istenekkel való érintkezésnek. Ami később “beavatás”-ként, “misztérium”-ként kifejlődött, az az emberek istenekkel való érintkezésének ebből az eredeti formájából származott. Az elkövetkezendő időkben ennek az érintkezésnek másként kellett alakulnia, mert az emberi képzetalkotás, az emberi szellem más formát öltött.

Különösen fontos dolog történt a lemúriai fejlődés folyamán annak következtében, ahogyan a nők éltek. Az előzőekben leírt módon különleges emberi erőket fejlesztettek ki magukban. A természettel szoros kapcsolatban álló képzelőerejük világának magasabb fokú kibontakozását tette náluk lehetővé.

Értelmileg magukba fogadták a természet erőit és hagyták, hogy azok lelkükben tovább hassanak. Ezáltal létrejöttek az emlékezőképesség csírái. Az emlékezőképességgel pedig belépett a világba az a képesség is, hogy megalkossák az első, legegyszerűbb morális fogalmakat.

A hímneműek akarati kiképzése egyelőre ezt még nem tette lehetővé. A férfiak ösztönszerűen vagy természetes impulzusaikat, vagy a beavatottak irányítását követték.

A női jellegből származtak a “jó”-ról és “rossz”-ról való első képzetek. A képzetek világában mélyebb benyomást keltő dolgok közül egyeseket elkezdtek szeretni, másokat megvetni. Amíg a hím jelleg uralma inkább az akarati erők külső hatására, a természeti erők külső kézben tartására irányult, ezzel egy időben létrejött a női elemben egy lelki hatás, ami az ember belső, személyes erőin alapult.

Csak az értheti meg helyesen az emberiség fejlődését, aki figyelembe veszi, hogy a képzetek kifejlesztése terén az első lépéseket a nők tették meg. Tőlük származik az értelmes képzetalkotással, az emlékezőerő kialakításával kapcsolatos szokások megteremtése, amelyek a jogi élet és bizonyos moralitás csíráját képezték.

A férfiak meglátták a természeti erőket és hatottak velük, de a nők voltak azok első megfejtői. Különös, újfajta élet kezdődött el náluk: az utólagos elgondolkodás valami fölött. Ez a gondolkodásmód sokkal személyesebb természetű volt, mint a férfiaké. Gondoljuk csak meg, hogy ez a női gondolkodásmód is bizonyos fajta tisztánlátás volt, ha különbözött is a férfiak akarati mágiájától.

A női lélek másféle szellemi erők számára volt hozzáférhető. Olyanok számára, amelyek inkább a lélek érzelmi elemeihez szóltak, és kevésbé a szellemi elemekhez, amelyek inkább a férfiaknál voltak meg. Így a férfiakból olyan hatás áradt, amely inkább isteni-természeti, a nőkből pedig olyan, ami inkább isteni-lelki volt.

A fejlődés, amin a nők a lemúriai korban átmentek, azt eredményezte, hogy fontos szerepet kaptak, amikor a következő főfaj (az atlantiszi) megjelent a Földön.

Az új főfaj fellépése magasan fejlett lények irányítása alatt történt, akik ismerték a fajképződés törvényeit és az emberi természetben lévő erőket úgy tudták irányítani, hogy új faj alakulhasson ki. Ezek a lények az emberfeletti bölcsesség és hatalom birtokában voltak.

Úgy jártak el, hogy a lemúriai emberiség egy kis csoportját elkülönítették a többitől, azzal a rendeltetéssel, hogy a következő (atlantiszi) faj ősei legyenek. A terület, ahol ez történt, a forró égöv alatt volt. A kis csoport férfitagjait kiképezték arra, hogy úrrá legyenek a természet erőin.

Ezek a férfiak erőteljesek és érettek voltak arra, hogy megszerezzék a Föld legkülönfélébb kincseit. Meg tudták művelni a földet, és terményeit életük számára hasznossá tudták tenni. Az a nevelés, amiben részesültek, erős akarati lényekké formálta őket. Lelkük és kedélyviláguk csak kis mértékben fejlődött ki. Ezek viszont a nőknél alakultak ki nagyobb mértékben. Náluk megvolt az emlékezőképesség, a fantázia és mindaz, ami ezekkel kapcsolatos.

Az említett vezetők úgy irányították a dolgokat, hogy az elkülönített csoport kisebb csoportokra oszlott, s az asszonyokra bízták a kis csoportok elrendezését és berendezkedését. Emlékezőképességük révén a nőknek megvolt az a képessége, hogy a már egyszer megszerzett tapasztalatot és élményt a jövőben is hasznosítsák.

Ami tegnap célszerűnek bizonyult, azt ma is felhasználták és tudták, hogy holnap is hasznos lesz. Ezért tőlük indultak ki az együttélésre vonatkozó intézkedések. Az ő hatásukra alakultak ki a jóra és rosszra vonatkozó fogalmak. Eltűnődtek a természeten, és ezáltal eljutottak annak megértéséhez.

A természet megfigyeléséből sarjadtak képzeteik, amelyek alapján az emberek tevékenységét irányították. A vezetők úgy intézték a dolgokat, hogy a nők lelke által a férfiak erőkkel dacoló akarati természete megtisztuljon, megnemesedjen. De mindezt persze kezdetleges, gyermeki fokon kell elképzelni. Nyelvünk szavai túlságosan is hajlamosak arra, hogy a jelenlegi életünkből vett képzeteket csaljanak elő belőlünk.

A vezetők tehát a nők felébredt lelki életének kerülő útján fejlesztették ki a férfiakét. Ezért az említett kolóniában igen nagy volt a nők befolyása. Tőlük kellett tanácsot kérni, ha a természet jeleit meg akarták fejteni. A nők lelki életében akkor azonban még az ember “titkos” lelki erői uralkodtak. Bizonyos fajta magasabb rendű álomban lepleződtek le előttük a természet titkai és kapták meg az ösztönzést tetteikhez.

Számukra mindennek lelke volt, minden lelki erők és lelki jelenségek formájában mutatkozott meg nekik. Átadták magukat lelki erőik titokzatos működésének. “Belső hangok” ösztönözték őket tettekre, vagy az, amit a növények, az állatok, a kövek, a szél, a felhők, s a fák suttogása mondott nekik.

Ilyen lelkiállapotban keletkezett az, amit a mai ember vallásának nevezhetünk. Lassanként tisztelni és imádni kezdték azt, ami a természetben és az emberi életben lelki természetű volt. Egyes nők különösen jelentős szerepre tettek szert azáltal, hogy különleges, titokzatos mélységekből tudták megfejteni mindazt, amit a világ tartalmazott.

Így történhetett meg, hogy ami az ilyen nők belső világában élt, az bizonyos fajta természeti nyelvvé alakult át. Mert a beszéd kezdete olyasvalamiben rejlik, ami az énekhez hasonlít: a gondolat ereje hallható hangba csapott át. a természet belső ritmusa csendült fel a bölcs asszonyok ajkán. A többiek összegyűltek az ilyen asszonyok köré, és magasabb hatalmak megnyilvánulását érezték énekszerű mondataikban. Így vette kezdetét az emberi istentisztelet.

Az akkori időkben még nem beszélhetünk a kimondottak “értelméről”. Érezték a hangot, a tónust és a ritmust, de nem alkottak hozzá képzeteket, csak beszívták a lelkükbe a hallottak erejét.

Az egész folyamat a magasabb vezetők irányítása alatt állt. Ők árasztották a bölcs papnőkbe a hangokat és ritmusokat. Így tudtak nemesítően hatni az emberi lelkekre. Azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen csak ezáltal ébredt fel az emberek lelki élete.

Ezzel kapcsolatban szép jelenetek láthatók az Akasha krónikában. Hadd írjunk le egyet közülük: egy erdőben vagyunk, egy hatalmas fánál. Keleten éppen most kel fel a Nap. Hatalmas árnyékot vet a pálmaszerű fa, amelynek körzetéből a többi fát eltávolították.

Arccal kelet felé fordulva, elragadtatott állapotban ül a papnő egy különleges természeti tárgyakból és növényekből készített ülőhelyen. Lassan, ritmikus egymásutánban árad ajkáról néhány csodálatos hang, ami állandóan ismétlődik. Körös-körül férfiak és nők ülnek, álmodozó arccal, belső életet szívva magukba a hallottakból.

Más jeleneteket is láthatunk: hasonlóan elrendezett helyen, hasonlóan “énekel” egy papnő, de hangjában van valami, ami hatalmasabb, erőteljesebb mint az előbbié. A körülötte lévő emberek ritmikus táncot járnak. Mert ez volt a másik módja annak, hogy “lélek” ébredjen az emberekben: a természetből ellesett titokzatos ritmusokat saját tagjaik mozdulataival utánozták. Ezáltal egynek érezték magukat a természettel és a benne uralkodó hatalmakkal.

A Földnek az a része, ahol a jövőbeni emberfajnak ez a törzse kifejlődött, különösen alkalmas volt erre a célra. Olyan hely volt ez, ahol az akkor még viharosan háborgó Föld bizonyos mértékig megnyugodott. Mert Lemúriát viharok dúlták. A Föld még nem volt olyan szilárd, mint amilyenné később vált.

A vékony földréteg alatt mindenütt vulkanikus erők működtek, amelyek aztán kisebb-nagyobb áradatban ki is törtek. Majdnem mindenütt hatalmas vulkánok működtek, s ezek állandó romboló hatást fejtettek ki. Az emberek hozzászoktak, hogy bármit csináljanak is, közben számoljanak ezekkel a tüzes kitörésekkel.

Sőt, munkájuknál és egyéb tevékenységüknél fel is használták ezt a tüzet. A természet tüze nagyon sokszor éppúgy munkálkodásuk alapjául szolgált, mint ahogy ma a mesterséges tűz szolgál az emberi munka alapjául.

Ez a vulkanikus tűzhatás okozta Lemúria földjének pusztulását is. Lemúria azon része, ahol az atlantiszi fajt törzse kifejlődött, bár forró volt az éghajlata, de nagyjából mentes volt a vulkáni tevékenységtől. Itt nyugodtabban és békésebben bontakozhatott ki az emberi természet, mint a Föld egyéb részein – megtehették, hogy feladják a korábbi idők vándoréletét, s így egyre nőtt az állandó jellegű települések száma.

Úgy kell elképzelnünk, hogy az emberi test ekkor még sokkal képlékenyebb, hajlékonyabb volt. Még állandóan átalakult, ha az ember belső élete megváltozott. Nem sokkal azelőtt ugyanis az emberek külső felépítésük tekintetében még erősen különböztek tőlünk. Akkor még a külső körülmények: a klíma és a vidék, ahol laktak, döntően befolyásolták felépítésüket.

Csak a szóban forgó kolóniában vált az emberi test egyre inkább belső lelki életének kifejezésévé. Ez a kolónia egyszersmind fejlett, külsőleg nemes vonású emberfajta volt. Meg kell mondanunk, hogy a vezetők csak ekkor teremtették meg az igazi emberi alakot. ez persze egészen lassan és fokozatosan ment végbe, oly módon, hogy előbb az ember lelki élete bontakozott ki, és ehhez igazodott aztán a még lágy, hajlékony test.

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar