Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views : Ad Clicks : Ad Views :

Párhuzamos életek

/
image
img

Somerset (Nagy-Britannia), 1974 – Egy somerseti férfi, Peter Williamson szerint, 1974. július 28-án, egy verőfényes napon, kerti sütögetés közben valóságot váltott.

Az előkészületeket heves elektromos vihar szakította félbe. A kutyájuk egy fa alatt lapult, talán a furcsa légköri viszonyok miatt. Peter be akarta vinni a házba az állatot, de ahogy felé tartott, egy villanás történt, és amikor vége lett, Peter eltűnt!

Kihívták a rendőrséget, Marynek, Peter feleségének nyugtatót adtak, a gyerekek pedig az ismerősökhöz mentek aludni. Alapos kutatás ellenére sem akadtak az eltűnt férfi nyomára. Azt bizonygatták, hogy egy közelben becsapódó villám hatására a vendégek elvesztették tájékozódási képességüket, így nem láthatták mi történik Peterrel, akit traumás amnézia ért a villámlás hatására. Valószínűleg elkóborolt a zűrzavarban.

Aztán három nappal később, reggel 8-kor Petert eszméletlenül találták meg a közeli bozótosban, egyik lába egy kis tóba lógott. Úgy tűnt, a semmiből pottyant oda. Semmi jel nem utalt arra, hogyan jutott be a lezárt kertbe (az őt megtaláló kertésznél volt az egyetlen kulcs). Petert napokig kezelték súlyos sokkal a kórházban, és ő nem emlékezett arra, hogy mi történt.

Aztán elkezdődtek az álmok és egyre világosabban látott mindent. Egy idő múlva Peter úgy gondolta, ez már több mint puszta képzelődés. Álmaiban egy ismeretlen kertben állt, csuromvizesen. Döbbenten és zavartan járta az utakat, aztán megtalálták és kórházba vitték. Itt teszteknek vetették alá. Emlékezett egy doktor, több nővér és az osztály nevére is.

“Valódi” életében egyiküket sem ismerte. Az álmok hosszúak és evilágiak voltak – ezért gondolta valóságosnak őket.

Időről időre “pislákolt” körülötte a kórház és a bútorok olyan helyeken tűntek fel, ahol azelőtt nem álltak. Aztán a kórterem újra a megszokott lett.

Az egész úgy hangzik, mint egy valóságváltás. Egy másik sokatmondó megjegyzés, amit Peter az álomhoz (vagy emlékhez) fűzött: amikor a kórházban a saját hangját hallotta, az nagyon furcsán hangzott – mintha“lelassítva” visszhangzott volna.

Amint javult az állapota, megengedték, hogy az ismeretlennek tűnő kórház körül sétáljon egyet. Amint az ösvényen sétálgatott, valahogy ismerősnek tűnt minden. Aztán másra már nem emlékezett, csak arra, hogy a tónál ébredt fel.

Colin Parsons kutató három napig a családdal maradt. Az álomban szereplő kórházat megtalálták. Egy közeli betegszoba volt a hozzá tartozó kórteremmel, s Peter a doktor és a nővérek nevére is helyesen emlékezett.

A doktor nem ismerte fel Petert, aki a kórházi feljegyzések szerint soha nem is járt ott! Azt állították, hogy Peter csak kitalálta az álmot olyan információ-részletek alapján, amelyek a tudatalattijában tárolódtak (talán egyszer hallott egy beszélgetést a kórházról).

Az elektromos vihar alatt Peter vajon egy párhuzamos valóságba jutott – olyanba, amely szorosan a másik mellett van?

Ha így van, akkor feltételezhető, hogy visszatérhetünk saját valóságunkba?

És mi van, ha sok hasonló valóság sok Petere tűnt el azon az estén, és az, aki visszatért a “mi” valóságunkba, nem azonos azzal, aki eltűnt?

Talán egy másik valóságban szintén van egy férfi, aki visszatért a családjához, de egy kicsit másnak látszik?

A világ tele van olyan történetekkel, amelyekben az emberek eltűnnek és soha többé nem látják őket, vagy olyan idegenek eseteivel, akik a semmiből jönnek elő, és nem tudják megmagyarázni, kik ők és honnan jöttek. Lehetséges, hogy ilyen esetekben a gyors valóságváltás eredményének a tanúi vagyunk? Dermesztő gondolat…

Forrás:Jenny Randles: Time Storms

Hirdetés
This div height required for enabling the sticky sidebar