Az űrkorszak beköszöntével a Hold elsőrendű célpont lett. Az Apollo-program keretén belül az amerikai asztronauták hat ízben jártak a Holdon és legalább annyi titkot oszlattak el, mint amennyit életre hívtak.

Sok lap írt már arról, hogy milyen furcsa események történtek a Hold-program alatt. Tudunk az űrhajókat követő és megfigyelő UFO-król, az Armstrongékat fogadó holdi járművekről, a furcsa balesetekről, amelyek meggátolták a további leszállásokat és kutatásokat, továbbá ismerjük a fényképeket, amelyek megmagyarázhatatlan képződményeket és jelenségeket mutatnak. Hagyjuk tehát most ezeket és lépjünk tovább.

A Hold egyik legfurcsább tulajdonsága, hogy a felszínén található kráterek a nagy átmérőjük ellenére sekélyek. A több, mint ötven kilométer átmérőjű becsapódásnyomok alig három-öt kilométer mélyek. A számítások szerint egy ilyen hatalmas meteorkráternek legalább húsz-huszonöt kilométer mélységűnek kellene lennie.

A legmélyebb a hat kilométer mély Gagarin-kráter, ami majd háromszáz kilométer átmérőjű. A kráterek további érdekessége, hogy fenekük inkább homorú, mint konkáv, vagyis a felszín domborultságát követik az elvárható mélyedés helyett.

Egyes kutatók szerint ez a jelenség abból ered, hogy a Hold vékony, sziklákkal és porral borított felszíne alatt valami nagyon kemény anyag húzódik, amely megakadályozza a meteorok mélyebbre jutását. Mi lehet vajon ez az anyag?

1962-ben Dr. Gordon McDonald, a NASA vezető tudósa, a Spaceflight (Űrhajózás) című szaklapban a következőket írta:

A Hold mozgását tanulmányozva arra a következtetésre juthatunk, hogy az égitest üreges belsejű. Ezt a feltevést csak alátámasztják azok az adatok, miszerint a Hold felszín közeli rétegei keményebbek, mint a belsők.

Ha a Hold valóban üreges – ahogyan azt többen is állítják – lehet, hogy egy idegen civilizáció kémműholdjáról van szó. Merész állítás? Nézzük meg mi szól mellette!

1. A Holdról hozott kőzetminták kémiai elemzésekor olyan anyagokra bukkantak, mint a króm, a titán vagy a cirkónium. E három elem közismerten kemény és korrózióálló, ötvözetük pedig kifejezetten hő-, korrózió- és saválló, továbbá mechanikai szilárdságuk is kiváló.

Pontosabban fogalmazva ideális burkolat egy űreszköznek. Ha a földi tudósoknak kellene egy olyan szerkezetet megalkotniuk, amely képes ellenállni a kozmikus sugárzásnak, a záporozó meteoroknak és a szélsőséges hőmérsékleti viszonyoknak, nos, feltehetőleg ugyanezeket az anyagokat választanák.

2. A Földön talált legöregebb kőzet 3,7 milliárd éves. A Holdról származó kőzetminták között nem ritka a 4-5 milliárd éves sem – igazság szerint találtak 7, sőt 20 milliárd éves kőzetmintákat is. az érdekes az, hogy a talaj- és porminták ennél jóval öregebbek, mintha csak nem is az ottani kőzetek szétmorzsolódásából származnának. A legizgalmasabb azonban az, hogy a por valóban nem a holdi kőzetek anyagából áll!

Ha elfogadjuk a mesterséges űrszonda-elméletet, akkor beláthatjuk, hogy az űrben millió és millió kilométereket utazó műhold magára szedhette a különböző kozmikus tájakról származó kozmikus port és meteorokat. A Holdon emellett olyan kémiai elemeket is találtak, amelyek a Földön nem léteznek.

3. Amikor az Apollo-12 holdkompja, előre eltervezetten becsapódott a Hold felszínébe, szeizmikus hullámokat keltett, amit az előkészített műszerek regisztráltak. Az eredmények meglepték a NASA szakembereit. A mesterséges holdrengés szokatlanul hosszú ideig tartott, mintegy ötvenöt percig. A hullámok lefutása sem olyan volt, mint azt várták. a kezdetben kis hullámok egyre jobban felerősödtek és csak nagy sokára csitultak el. A földi rengésekkel összehasonlítva ezek a jelenségek merőben eltérőek.

A további vizsgálatok csak megerősítették a Hold különleges szeizmikus tulajdonságait. A Föld kísérője úgy reagál az ütésekre, akárcsak egy gong. A rengések kis mélységekben haladnak és nagy távolságokba jutnak el. A lökéshullámok sebessége a huszonöt kilométeres mélységben hirtelen megnövekszik, ez Wernher von Braun rakétamérnök szerint abból ered, hogy itt érik el a sűrűbb anyagréteget, azaz egyesek szerint a védőburkolatot.

A sebesség itt tíz kilométer másodpercenként, ami a holdi nyomás- és talajviszonyokat tekintve elképesztően nagy. Mi lehet hát ez az anyag a mélyben, ami így közvetíti a hullámokat? Meg fognak lepődni: a titán, a cirkónium és a króm. Íme egy újabb bizonyíték arra, hogy a Hold belső üregét egy védőpajzs veszi körül, amely oltalmat nyújt a bent lévő lényeknek és/vagy műszereknek.

A Hold további furcsaságai is azt látszanak alátámasztani, hogy a belsejében valamiféle tevékenység folyik, illetve valakik munkálkodnak rajta.

A Hold felszínén látható furcsa képződmények puszta felsorolása is megtöltené ezt a lapot, így csak az érdekesebbekről ejtünk néhány szót.

A Holdról készült fényképeken számtalan kupolaszerű építményt láthatunk, amelyek gyakran csoportokba tömörülve állnak. Felületük sima és szabályos.

A szürke holdporban jól megmaradnak azok a lánctalpszerű nyomok, amelyeket a vándorló kövek hagynak, miközben vízszintesen vagy a kráterfalon le és fölfelé(!) gurulnak. Ezek a kövek gyakran elérik a húsz méteres átmérőt és a huszonöt fokos emelkedők sem állják az útjukat.

A kutatók holdsugaraknak nevezik azokat a furcsa vonalakat, amelyek egyes kráterek között húzódnak. Az űrhajósok vizsgálatai szerint ezek a sugarak finom és világosabb színű holdporból állnak, akárcsak a labdarúgópályák krétavonalai, vagy inkább a perui Nazca-vonalak.

Az az elképzelés, hogy ezeket a vonalakat a meteorbecsapódások révén kiszóródó por hozza létre, nem elfogadható, mert egyes kráterek körül egyáltalán nincsenek ilyenek, más krátereknél pedig csak egy, vagy két irányba vezetnek. Mi okozhatja vagy még inkább mi hozhatja létre ezeket a vonalakat?

Egyesek szerint a kráterekben bányászat folyik és a szállító járművekre – űrhajók vagy teherautók – ragadt, illetve azokról leszóródó anyag látszik meg. Az is lehetséges, mint azt a hasonló földi vonalakról állítják, hogy irányjelzésre szolgálnak a felszín fölött alacsonyan repülő UFO-knak.

Az Apollo-program keretében felállított automata mérőműszerek egy tizennégy órán át látható vízpára felhőt észleltek egy száz négyzetkilométeres terület fölött. Az Apollo-16 űrhajósai pedig egy olyan kőzetet hoztak magukkal, amelyben megrozsdásodott vasat találtak. Miként lehetséges, hogy ez a folyamat a nedvesség és oxigén jelenléte nélkül végbement?

Az Apollo-16 űrhajósai (Ken Mattingly, John Young és Charles Duke) között egy érdekes felszíni képződményről esett szó a holdséta alatt:

Duke: Ez hihetetlen. Itt nem tudom felállítani a gnómont (földmérő eszköz). Talán a dombtetőn.

Young: Rendben, de nem lesz könnyű felmásznod oda. Rövid szünet, amíg Duke felkapaszkodik a domboldalon.

Duke: Fenn vagyok. Hú, ember, micsoda látvány! Odalent minden kőkockákkal van borítva, úgy öt méteresek lehetnek. Mindegyik be van állítva északkeleti irányba. A lejtőkön is vannak.

Mattingly: Érdekes kilátás lehet.

Duke: Az egyiket kék színű, üvegszerű anyag borítja.

A Viharok Tengere szélén van egy különös alakzat, amely Dr. H.P. Wilkins, neves amerikai holdkutató szerint, a belső világba vezet. Wilkins haláláig meg volt győződve arról, hogy a Hold felszíne alatt barlangok vannak, amelyek bejáratai láthatóak a felszínről. Ő maga is felfedezett egy ilyen nyílást a Cassini-kráterben. Véleménye szerint a Holdon és környékén megfigyelt UFO-k ezeken a nyílásokon át közlekednek.

A tudományos közlemények szerint a Hold gravitációs ereje egyhatoda a földiének, vagyis egy hatvan kilogrammos tárgy csak tíz kilogrammot nyom odafent. Mielőtt űrhajósaink leszálltak volna a Holdon, sokan gondolták úgy, hogy asztronautáink atletikus mozgásokat végezhetnek a kisebb tömegvonzású égitesten. Nos, ez a bemutató elmaradt.

John Young (Apollo-16) a holdséta során megpróbált olyan magasra ugrani, amennyire csak lehet, ám 45 centiméternél magasabbra nem tudott. Tekintve, hogy a felszereléseivel együtt a Földön összesen kilencven kilogramm súlyt képviselő Young a Holdon csak tizenöt kilogramm, ez nagyon kevés.

Az egyik NASA felvételen azt látjuk, amint Alan Bean (Apollo-12) egy állítólag nyolcvan földi kilogrammos, kézsúlyzó formájú felszerelést tart egy kézzel ( a Holdon ez tizenhárom kg.) A probléma csak az, hogy a képen jól kivehető amint a kb. két centiméter átmérőjű fémrúd meghajlik a súly alatt. A filmfelvételek még többet elárulnak. A felszerelést cipelő Bean kezében a rúd végei fel-le himbálóznak, ezzel is jelezve, hogy nagy súly van rajtuk.

Az Apollo-14 legénységéről készült felvételeken láthatjuk, amint az egyik űrhajós térdre esik és csak társa segítségével tud felkelni. A továbbiakban egy domboldalon másznak fel, eközben a pulzusszámuk vészesen megemelkedik, olyannyira, hogy félúton visszafordulnak.

Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a Hold gravitációs ereje nagyobb, mint azt a csillagászok állítják, akkor el kell gondolkoznunk azon a kérdésen is, hogy ez a vonzóerő nem elegendő-e valamilyen légkör megtartásához. Ezzel talán érthető volna egy furcsa jelenet, amikor az Apollo-14 űrhajósai által felállított amerikai zászló meglebben, mire a két asztronauta viharos gyorsasággal ugrik a jelenetet rögzítő kamera lencséje elé, eltakarva ezzel a lobogót.