Kissé meglepve hallgattam az óvónő szavait a legutóbbi szülői értekezleten. Először átsiklottam az elhangzottak értelmezése felett, ám később egyre többször gondoltam bele abba, mit is jelent az, hogy: “a délutáni meséket tekintve is próbálunk haladni a korral.”
Na igen, haladni, azt kell. Ha körülnézünk, azt vesszük észre, hogy minden változik, modernizálódik, elgépiesedik körülöttünk. Az idő, mintha felgyorsult volna, úgy rohan el felettünk, mi meg csak a fejünket kapkodjuk és próbálunk lépést tartani, hátha attól jobb lesz. Ezt hívjuk fejlődésnek?
Mindannyian érezzük: olykor szükség van arra, hogy lelassítsunk. De nem csak a lassításra lenne szükség! Az életet teljességgel élni a jelen megélésével, a természettel való együttmozgással lehet.
A jövőt kell nézni, de nem szabad előrerohanni. Tisztában kell lennünk a múltunkkal, az eredetünkkel, az alapjainkkal, de nem szabad leragadni sem. Életünk felépítéséhez biztos alapok szükségesek, de kell az előrehaladás is.
Nem csak a jelenben születnek, de a régmúltból is örököltünk olyan dolgokat, amik észrevétlenül is valódi alapozást és fejlődést biztosítanak a magunk és gyermekeink számára.
Ennek egyik legcsodálatosabb példája a magyar mese- és mondavilág!
Magyarnak lenni, a fejlődéshez szükséges mag-ot elvetni különleges, évszázadokon átöröklött feladat. Hagyományaink ápolásával pedig elvethetjük a jövő magjait, és gondozhatjuk a friss hajtásokat.
A népmesékről és mondákról ma kevesen tudják, miben is különlegesek, és honnan erednek. Kutatók tanulmányozzák őket ma is, és bár a lényegi okokra a legtöbben még nem tudtak rájönni, abban egyetértenek, hogy a gyermekek fejlődésére rendkívül pozitív hatással van a népmesék hallgatása.
A mesén keresztül a kisgyermek felkészül életének későbbi, önálló irányítására, a jó és a rossz küzdelmének megélésére, a problémákkal való szembenézésre, és főként arra, hogy ha megküzd céljaiért, a nehézségek árán győzni fog. Ezeket a szimbolikus üzeneteket a legtöbb mese magában rejti. Ám a magyar népmese még sokkal több ennél!
Az évszázadok során, a folytonos változás és “fejlesztés” következtében ma már alig akad olyan dolog az ember körül, ami megőrizte volna ősi, eredeti formáját. Szennyezik a természetet, hamisítják történelmünket, elferdítik látásmódunkat, programozzák a gondolkodásunkat.
Létezik azonban valami, amihez még nem nyúltak a kisajátításon, elnyomáson munkálkodó kezek – és ez a népmese!
A magyar mesevilágnak a valóságtól elrugaszkodó, ésszerűtlenségnek, sőt, butaságnak tűnő motívumait mindeddig nem találták érdemlegesnek arra, hogy változtassanak rajtuk. Ezért őrzi a magyar népmese ma is az eredeti formáját.
Ki hinné, hogy éppen ez a gyermeki ártatlansággal, valótlannak tűnő lényekkel és helyzetekkel átszőtt világ tartalmazza és örökíti át a jelenbe a legfőbb, legősibb, legnagyszerűbb tudást?
A meséket értelmezni ugyanannyira nem könnyű, mint az álmokat, hiszen itt nem megyünk semmire a logikus gondolkodással. A mesékben – és az álmainkban is – minden, amivel találkozunk, szimbólum!
A sárkány, akit le kell győznünk, mi magunk vagyunk. Az ördög, a sötét erő, az akadályok mind bennünk találhatók, és nem ellenünk, hanem értünk, a fejlődésünkért vannak, hiszen csak ezeket legyőzve léphetünk előre. A küzdelem itt és most folyik, a harcot önmagunkkal kell megvívnunk.
Ha gyermekeinkben elültetjük e titkos üzeneteket, ha megértjük e csodálatos rejtjeleket, ha átlátjuk a mesék-álmok csillagvilágát, könnyebben értelmezhetjük önmagunkat, életünket, és ez segít a teljesség elérésében. Az ősi tudás ma is itt van velünk, elrejtve bár, de hozzáférhetünk! Újra kell emlékeznünk mindenre.
Vajon tudjuk-e, hogy az Orion csillagjegy eredeti neve Nimród? Tudjuk-e még, hogy a magyarok ősapjának fiai, Hunor és Magyar az Ikrek csillagképben vannak jelen az égbolton?
Tudjuk-e, hogy a mi Csodaszarvasunk négy csillagképből kirajzolódva ott szökell ma is a Tejúton, azon az égi folyón, amellyel oly gyakran találkozunk meséinkben, mint Életfa, Égig Érő Fa, Fehér Ló, Istenek Útja, Hadak Útja, Csaba Királyfi Útja, Jézus Krisztus Útja, Szalmahullajtó Útja?
Ez az az út, amely a földi ember számára a legmagasabb égi energiákat adja, amely képes kiemelni minket a jó és a rossz körforgásából. Ez az az út, amelyről a magyarságot jelképező Nyilas csillagjegye lehozza a fényt, a tudást.
Az a Nyilas, aki lábaival óvva, védelmezve öleli át a Déli Korona, azaz Szent Korona csillagképet! Aki felett a Tejúton repülő, felemelkedést jelképező Sas csillagai ragyognak, s a legfényesebb köztük az Al Tair, azaz a Turul.
Ha valóban az égre nézünk, észrevehetjük, hogy a Nap látszólagos Föld körüli útján nem 12, hanem 14 csillagjegyet érint. Hetet a nappali, hetet az éjszakai égbolton – ezt jelképezi a mesékben a hét nap-hét éjjel visszatérő szimbóluma.
A teljes életre törekvő, céljait elérni kívánó embernek tehát nem elég a nappali, fizikai világban elvégezni a feladatait, be kell járnia a mesebeli alvilágot is, vagyis saját lelkének mélyebben lévő, rejtett zugait!
Nem véletlen, hogy a Fehér Ló kétszer hét évig szoptatja fiát, aki csak ezután képes lehúzni a nagy fa kérgét.
A Tejútról leérkező Nyilas fényhozó népe a magyar. Nem véletlenül mondjuk azt egyesekre, hogy “az anyatejjel szívta magába a tudást.”
Nem szabad, hogy elfelejtsük a régi meséket. Kell, hogy a Nap nyugovóra térte után észrevegyük a csillagok fényét.
Őriznünk kell a fényt, az ősi értékeket, és továbbadnunk azokat a gyermekeinknek. Világosságot gyújtani ott van a legnagyobb szükség, ahol a sötétség terjeszkedik. A fény csak sötétségben tud kigyúlni. Őrizzük ezt a fényt, őrizzük önmagunkban és gyermekeinkben!
forrás: astronet.hu
