A Ku-Klux-Klan szervezetét az amerikai Észak—Dél polgárháborúja végén, 1865. december 24-én alapították egy Tennessee állambeli kisvárosban, Pulaskiban.
A Ku-Klux-Klan eredete és céljai
Alapítója hat, választójogától megfosztott déli férfi, akik korábban a déli államok szövetsége hadseregében tisztként szolgáltak.
Viszolyogtak a gondolattól, hogy a fekete népesség már nem köteles szolgálni fehér gazdáit. A csoport célja az volt, hogy létrehozzon egy úgynevezett fehér testvériséget, melynek tagjai protestáns, a fehér felsőbbrendűséget valló egyének, akik szeretnék egy olyan titkos szervezet előnyeit élvezni, melynek szilárdan eltökélt célja az általuk társadalmi igazságtalanságnak vélt helyzet megváltoztatása.
Csoportjuk nevéül a görög küklosz (kör) alternatív írású változatát választották, majd az alliteráció kedvéért hozzátették a „klán” szót.
Áldozataik babonásságára alapozva választották a fehér csuklyás hosszú köpenyt egyenruhául. Ezzel azt akarták elérni, hogy a fekete közösség azt higgye, halott déli katonák pokolban lakó kísértetei, akik éjjelente vízért kilovagolnak.
A csel bejött; a KKK áldozatai rettenetesen megrémültek, és a várt hatásnak megfelelően megadták magukat. A KKK nem választhatott volna alkalmasabb történelmi pillanatot a megalakulásra, mert mint Stanley E. Horn Invisible Empire (Láthatatlan birodalom) című könyvében tömören megjegyzi, az idő „túlérett” a Klanhoz hasonló szervezet megalapítására. Hiszen a fekete közösség még nem szokott hozzá újonnan kapott szabadságához, és nagyon sok déli ember volt hajlandó szándékosan semmibe venni a győzedelmes északiak akaratát.
Számos szemtanú számolt be a KKK erőszakos tombolásáról. Malcolm X., fekete polgárjogi harcos ezt írta önéletrajzában:
„Amikor anyám viselős volt velem, ahogy később mesélte, egy éjszaka néhány csuklyás Ku-Klux-Klan-tag lovagolt Nebraska állambeli, omahai házunkhoz. Körbevették a házat, puskáikat, pisztolyaikat lengették, és bekiabáltak, hogy apám menjen ki. Anyám ment az ajtóhoz, kinyitotta. Úgy állt, hogy lássák, terhes. Azt mondta nekik, hogy egyedül van három kicsi gyerekével, és apám nincs otthon, mert Milwaukee-ban prédikál. A Klan-tagok fenyegetéseket kiabáltak neki, hogy jobb, ha eltűnünk a városból, mert a „jó keresztény fehér emberek” nem tűrik, hogy apám „terjessze a bajt” Omaha „jó” négerei közt Marcus Garvey „Vissza Afrikába” jelszavával.”
A Ku-Klux-Klan térhódítása
Az eredetileg csak egy városban, néhány elégedetlen fehér férfi által alapított csoport létszáma hamarosan növekedni kezdett. Egyre távolabbra jutott, és terjeszkedett (különösen Nashville-ben), míg 1867 áprilisában Nathan Bedford Forrest generálist választották a Klan Nagy Varázslójává.
Új szerepében Forrest rögtön hozzálátott a Ku-Klux-Klan territóriumának felosztásához, és Nagy Sárkányokat, Óriásokat, Küklopszokat és Éjjeli Sólymokat nevezett ki (a nevek a szervezeten belüli hatalom fokát jelölték), és Éjszakai Szellemeket is, akik a társaság alapját képezték.
Mindegyiknek megvolt a maga területe és titkos búvóhelye, és mindegyik csoport szigorú szabályok alapján működött, bár természetesen ilyen körülmények között a résztvevők csak maguknak tartoztak felelősséggel.
Ezek a csoportok úgy vélték, hogy magasabbrendűek a polgári hatóságoknál, például a rendőrségnél, és ha szükségét látták, nem ódzkodtak az erőszak alkalmazásától.
Áldozataikat lelkiismeret-furdalás nélkül ütötték, meglőtték, megszúrták, felakasztották, önkéntes csoportokat alakítottak olyan nem fehér emberek megtámadására, akik a gyanú szerint megszegték a törvényt (bár a nekik felrótt „bűn” lehetett olyan jelentéktelen is, mint például az, hogy nem tanúsították az elvárt tiszteletet fehér szomszédaik iránt), akik politikai szervezetek tagjai voltak, vagy olyan vakmerők, hogy földet vettek, avagy vállalkozásba fogtak.
Fehérek is célkeresztbe kerültek
A KKK tagjai célba vették azokat a fehéreket is, akikről úgy gondolták, hogy fekete felebarátaik „bűnrészesei és felbujtói”. Idesorolták a feketék iskoláiban tanító fehér tanárokat, a feketékkel kereskedő fehér üzletembereket, illetve bárkit, akit „bűnösnek” találtak abban, hogy egy fehér embernél jobban kedvezett egy feketének.
A kormányok nem avatkoztak be, mert bár Észak—Dél háborúja után eltörölték a rabszolgaságot, a déli államok egykori fekete rabszolgái egyelőre mégsem kaptak választójogot, mely alkotmányos igazságtalanság feldühítette az északiak többségét.
Andrew Johnson elnök felemás intézkedései konfliktushoz vezettek a republikánusok uralta kongresszussal. A politikai feszültség csak arra volt jó, hogy megerősödjön a Ku-Klux-Klan támogatottsága. Egyre többen léptek be a szervezetbe, az erőszak eszkalálódott.
1871-ben Mississippi államban néhány fekete politikai aktivistát bíróság elé állítottak, mert ők lázító beszédeket tartottak és polgári engedetlenséget szítottak. Támogatásuk jeleként fekete és fehér férfiak és nők gyülekeztek a bíróság előtt.
A gyülekezés felkeltette a Ku-Klux-Klan figyelmét. Perceken belül kitört az erőszak, lövések dördültek, számos fekete férfit megöltek. Amikor az épületen kívül csillapodott a zavargás, a bíróság előtt állókat kivezették a börtönből, és felakasztották őket.
A Ku-Klux-Klan belső problémái
Annak ellenére, hogy politikai erőként növekedett, 1869-re voltak jelei annak, hogy a Ku-Klux-Klan súlyos belső problémákkal küzd, és a különböző frakcióit már nem képes ellenőrzés alatt tartani.
Ezek után talán nem is meglepő, hogy minden enklávé autonóm volt, nem tartozott felelősséggel senkinek, és a szervezet létének alapja az erőszak és a zűrzavar lett.
Ettől azonban nem vált könnyebbé a probléma kezelése, és 1869 januárjában Forrest generális meghozta a döntést, hogy oszlassák fel a Klant, és semmisítsék meg minden dokumentumát.
A KKK szekcióinak többsége eleget tett ennek az utasításnak, a szervezet befejezte működését Georgia, Alabama, Mississippi, Arkansas és Tennessee államokban. A KKK-ra nem volt már szükség, legalábbis úgy tűnt, és amikor 1877-ben, Rutherford B. Hayes elnök visszavonta az utolsó szövetségi hadosztályt is Délről, mintha ez is ezt a döntést erősítette volna.
A települések vezetése hamar visszakerült a helyben született fehér déli demokrata pártiak kezébe; a fekete lakosság tudta, hol van a helye, és ott marad, alig szólt egy panaszos szót. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, béke, nyugalom, de a helyzet nem volt tartós, és ez sehol sem lett annyira nyilvánvaló, mint ifj. Thomas Dixon 1905-ben megjelent The Clansman: Ali Historic Romance of the Ku-Klux-Klan (A klánok emberei, a Ku-Klux-Klan történelmi románca) című könyvében, amelyből tíz évvel később filmet készített az ismert rendező, D. W. Griffith Egy nemzet születése (Birth of a Nation) címen.
A Ku-Klux-Klan újjáalakulása
A film nagy siker volt, az Egyesült Államokban 18 millió dollár bevételt hozott, de ez az eredmény elhalványul amellett, ha a film tényleges hatását nézzük: alig tíz évvel később a KKK újjáalakult. 1915 őszén az atlantai Piedmont Hotelben bizonyos William J. Simmons kis csoportot hívott össze (köztük ketten az eredeti KKK-nak is tagjai voltak).
A találkozó célja a rend újjáalakítása volt. Simmons úgy intézte, hogy ő és elkötelezett híveinek csoportja később elment a várostól körülbelül 16 mérföldre [26 km] lévő Stone-hegyre, ahol kövekből ideiglenes oltárt építettek. Emellett fakeresztet állítottak fel, amelyet körbetekertek ronggyal, és belocsoltak petróleummal.
Napokkal később bemutatták Griffith filmjét Atlantában. Túl jó lehetőség volt ez ahhoz, hogy elszalasszák, és Simmons rögtön hirdetést adott fel a helyi újságban, melyben bejelentette, hogy újraalapították „a világ legnagyobb titkos társasági, hazafias, testvéri, üdvös rendjét”.”
A tagság létszáma rohamosan növekedett, az új KKK vonzott minden, szavazati jogától megfosztott fehér férfit. Bár első szándékuk szerint nem akartak„éjszaka garázdálkodó álarcos lovas banditát” játszani, a szervezet a teljes fehér felsőbbrendűséget hirdette.
Amikor Amerika 1917-ben belépett az első világháborúba, a fehér testvériség új feladatot vállalt magára: a közrend fenntartását. A nemzetet félelem kerítette hatalmába; meg kellett védeni az idegen ellenséggel szemben, a római katolikus aknamunkától, és azoktól, akik politikailag a kormány ellen voltak motiváltak: a szakszervezeti vezetőktől, a sztrájkolóktól, a sorkatonai szolgálat elől bujkálóktól.
Ezért a Ku-Klux-Klan úgy érezte, nagyon fontos szerepet kapott. Ál-titkos-szolgálati szerepében tetszelegve nemcsak a politikai aktivistákról vezetett nyilvántartásokat, hanem kiterjesztette ezt a hálót, adatokat gyűjtött a csempészekről, korrupt üzleti tevékenységről, házasságon kívüli kapcsolatokról, gyakorlatilag bármiről, amit Amerika-ellenesnek tartott.
Fontos személyek megnyerése
A stratégia bevált. 1919-re a KKK-nak már több ezer tagja volt, de Simmons nagyon is jól tudta, hogy még alig kezdték felismerni a szervezet teljes potenciálját. Elhatározták, hogy néhány fontos tagot megbíznak az ügy propagálásával, és újabb tagokat toboroznak.
Edward Young Clarke és Mrs. Elizabeth Tyler, a Southern Publicity Association propagandasejt tagjai az erre kiválasztottak közé tartoztak. 1921-re a Láthatatlan Birodalom (ezen a néven lett ismert) már több mint 100 000 taggal dicsekedhetett.
Úgy tűnt, végtelen sok fehér protestáns férfi akar belépni ebbe a titkos, testvéri társaságba, melynek igen furcsa rituáléi és még furcsább szokásai vannak. Két évvel később a KKK-nak sikerült elnyernie egy képviselői helyet az Egyesült Államok Szenátusában, amikor egyik tagját, B. Mayfield grófot megválasztották.
Fokozódó erőszak
Az év végén egy új Birodalmi Varázsló, Hiram Evans vette át az irányítást William J. Simmonstól, és még több klántagot sikerült toboroznia. De a taglétszám növekedésével a Ku-Klux-Klan erőszakossága is gyorsan terjedt. Annak ellenére, hogy számos cikk jelent meg a szervezet egyáltalán nem makulátlan tevékenységéről, a tagságot ez nem érintette, és az erőszakosság csak fokozódott.
Egy újságcikk tovább növelte a KKK népszerűségét az alsó középosztálybeliek, a vallási fundamentalisták körében, akik úgy érezték, hogy a politika főiránya nemcsak elhaladt mellettük, hanem az egész országot elterelték a kisvárosi protestáns értékektől, amelyeket ők oly nagyra tartottak. Ezzel szemben a Klan hatalmat adott a tagjainak.
Leonard Gine, a The Baltimore Sun riportere azt írta:
„Igazán izgalmas lehetett volna végigszáguldani az árnyas utakon valaki más tragacsában, fenyőerdők elhagyatott szurdokaiban találkozni és megkorbácsolni másokat, lerohanni a tizenöt lábnyi lejtőn a hegygerincről, és huszonöt mérföldes sebességgel haladni a síkságon Mer Rouge környékén, a kísérteties Lafourche mocsár vidékén, a holdfényben félelmetesen ringó lombú tölgyek között. Mintha csupa Halloween lenne. És ha az ember nem is igazán rajong az egyházért, és vedeli a szeszt, ha csak hozzájut, és minden nap fizetne egy dollárt, hogy csak öt percig egy lotyó karjai közt lehessen, megnyugtató volt a tudat, hogy az egyháznak tetsző, amit cselekszik, és szent dolgot cselekszik. Ez felbátorította az embert.”
Ebből az időszakból számos korbácsolásról és lincselésről maradt beszámoló. Texas állani hírhedt volt a szurok- és tollpartikról, és 1922 tavaszán a déli államban hatvannyolc embert korbácsoltak meg a Trinity-folyó partján, a KKK úgynevezett „korbácsolómezején”.
A Ku-Klux-Klan egyik leghírhedtebb incidense
Az eset Louisiana államban történt. Két fiatal fekete férfit, Watt Danielt és Tom Richardst szemelte ki a Klan Mer Rouge (Morehouse egyházközség) csapata, amelyet annak idején dr. B. M. McKoin vezetett.
Danielt és Richardst rajtakapták, hogy a KKK gyűléseit kikémlelték, és általában rossz hírét keltették a szervezetnek, ezért elhatározták, hogy megleckéztetik a két férfit. Fényes nappal rabolták el, egy erdőbe hurcolták s figyelmeztették őket, hogy a viselkedésük elfogadhatatlan. Aztán elengedték őket.
Sajnálatos módon azonban a történetnek ezzel nem volt vége. Néhány héttel később, 1922. augusztus 22-én egy baseballmeccs és grillsütés után, amelyen a Mer Rouge tagjainak többsége részt vett, Watt Danielt és Tom Richardst, valamint mindkettőjük apját és egy megnevezetlen férfit maszkos férfiak támadtak meg az autójukban, a szemüket bekötötték, megkötözték és egy várakozó járműbe cipelték őket.
A foglyokat egy tisztásra vitték; a két idősebb férfit fához kötözték és megkorbácsolták. Watt Daniel, aki látta, hogy apja mennyire szenved, sikeresen elmenekült, de menekülés közben letépte az egyik támadó fejéről a csuklyát. Ebben a pillanatban ő és Tom Richards is felismerte kínzójukat. Sorsuk ezzel megpecsételődött, mert míg a két apát és a megnevezetlen férfit szabadon engedték, Wattot és Tomot beljebb vonszolták az erdőbe,és többé senki sem látta őket élve.
A Morehouse egyházközségben botrány tört ki. A Klan hívei és a KKK-ellenes csoportok egymás torkának estek, készek voltak az utolsó vérig harcolni a történtek miatt. Az állam demokrata párti kormányzója, John M. Parker kezéből kicsúszott az irányítás. Olyan súlyos volt a helyzet, hogy a kormányzó személyesen kért segítséget a washingtoni Igazságügy-minisztériumtól.
A kormány nem szól bele
Harding elnök azonban hosszas gondolkodás után úgy ítélte meg, hogy kormányának nincs illetékessége az ügy átvételében. Parker kormányzónak tehát saját hatáskörben kellett cselekednie, és nem mondhatni, hogy ez a lehetőség örömmel töltötte el. Végül elrendelte, hogy kutassák át a tó medrét, ahol a két fiatal férfi holttestét sejtették, és számos kedvezőtlen fordulat után a holttestek mégis előkerültek. A törvényszéki orvos szakértő megállapította, hogy megkorbácsolták, majd addig ütlegelték őket, míg a testük minden csontja eltörött.
Bizonyítékok gyűjtése a KKK tagjai ellen
Hosszas procedúra következett, bizonyítékokat gyűjtöttek a Ku-Klux-Klan tagjai ellen, de ahogy az a titkos társaságokkal lenni szokott, gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult a tettesek azonosítása. Abban a néhány esetben, amikor elég bizonyíték gyűlt össze az eljárás lefolytatására, két vádesküdtszék is megtagadta, hogy a gyanúsítottakat vád alá helyezzék, nem utolsósorban azért, mert az illető vádesküdtszékek tagjai közt a Klan számos befolyásos tagja is ott volt.
Parker kormányzó legfeljebb annyit tehetett, hogy megpróbálta apróbb bűnökért elítélni az érintetteket, amiben több-kevesebb sikert ért el.
A vádlottak némelyikére kisebb összegű pénzbüntetést róttak ki, mások elhagyták az államot, és sosem tértek vissza.
Parker egyértelművé tette, hogy nem kap járási bírói kinevezést olyan személy, akiről kiderül, hogy a KKK tagja, és az 1924-es választásokon minden kormányzójelölt kijelentette, hogy ellene van a Ku-Klux-Klannak. Vajon ez volt a Láthatatlan Birodalom végének kezdete? A válasz egyáltalán nem világos, mert bár a szervezet hét kulcsfontosságú területen, köztük Texas, Arkansas, Louisiana, Oklahoma és Kalifornia államban leszállóágban volt, a húszas évek közepén a taglétszám soha nem látott nagyságot ért el, közel hárommillióan voltak. 1928-ra azonban csak néhány százezren maradtak.
A Ku-Klux-Klan hanyatlása
Ehhez a folyamathoz számos jelentős tényező járult hozzá. Az első világháború után az amerikaiak nagyobb biztonságban érezték magukat, és a gazdaság is mintha fejlődött volna, mindenki jobban prosperált. A Klannak a negatív publicitással is harcolni kellett, amit olyan események váltottak ki, mint a Mer Rouge-gyilkosságok és más hírhedt esetek, köztük egy rendőr meggyilkolása Kalifornia államban, Inglewood városban.
A texasi korbácsolópartik is nagy kellemetlenséget okoztak. Hirtelen előállt az a helyzet, hogy a törvénytisztelő polgárok megosztó, a közösség békéjét felkavaró, zavargásokat szító erőként kezdtek tekinteni a KKK-ra.
Sokan, akik korábban a szervezet soraiba tartoztak, mostanra távol akarták tartani magukat tőle. A nagy gazdasági világválság kezdetén, amikor arra lehetett számítani, hogy a Klan tagsága megnő, a taglétszám még tovább zsugorodott.
Az ország nagy területein igen jelentős volt a munkanélküliség, a lakosság gyakorlatilag éhezett, ám a KKK-nak nem támadt jobb ötlete, mintsem kijelenteni, hogy aki részt vesz bármilyen polgári engedetlenségben, például éhségmenetekben, az nem jobb, mint a „négerek, dzsigolók, digók és az európai nyomornegyedek többi söpredéke”.
A harmincas évek végére úgy tűnt, semmi nem hozhatja vissza a Klan jobb napjait, és mintha ezt a hanyatlást jelképezné, Hiram Evans Birodalmi Varázsló lemondott. Utóda egy bizonyos James A. Colescott lett.
Colescott toborzója
James A. Colescott lett. Colescott azonnal nagyszabású tagtoborzó kampányba kezdett, melynek során a KKK hagyományos taktikáját, az erőszakot és a megfélemlítést alkalmazta.
A kampány azonban a kezdetektől kudarcra volt ítélve, mert a második világháború kitörése mellett, ami mindenki figyelmét másfelé koncentrálta, az olyan nagy port felvert incidensek, mint „Shoemaker megkorbácsolása” igen ártalmas publicitást jelentettek a Klannak.
A KKK következetesen ellene volt minden szakszervezeti szervezkedésnek és tagságnak, és különösen a citrusgyümölcs-termelő Florida államban volt aktív, ahol 1935-ben egy politikai csoport (a Modern Demokraták) számos szakszervezetet próbáltak létrehozni, és foglalkoztatási reformot követeltek.
Az ilyen fenyegetésekre mindig éber Klan kémet küldött, hogy épüljön be a Modern Demokraták soraiba, és egy taggyűlés után bezártak több embert, akiket az új mozgalom kulcsfontosságú szereplőinek tartottak. A szabadságukban ily módon korlátozottak között volt Joseph Shoemaker. Shoemakert elkülönítették a többiektől, megkorbácsolták, kasztrálták, testét mindenütt szurokkal kenték be, majd egyik lábát egy üstnyi forró szurokba merítették. Kilenc nappal később belehalt sérüléseibe.
Bár az incidens Amerika-szerte felháborodást keltett, és a tettesek közül többeket letartóztattak és bíróság elé állítottak, végül senkit sem ítéltek el konkrétan Shoemaker meggyilkolása miatt. Az igazságszolgáltatás eme nyilvánvaló megcsúfolásán felbátorodva a KKK a következő évtizedben megpróbált újra összeállni és mint régen, újra szilárd talajon vetni meg a lábát.
Dr. Samuel Green a Ku-Klux-Klan élén
Különösen a tagtoborzásra fektettek nagy hangsúlyt, de Colescott Birodalmi Varázsló mintha nem lett volna a helyzet magaslatán. A második világháború vége felé dr. Samuel Green Nagysárkány vette át Colescott helyét. Minden tőle telhetőt megtett, hogy újra megnövelje a Klan taglétszámát. Felújította a vonulások hagyományát, a titokzatos beavatási szertartásokat a Stone-hegy tetején, az éjszakai támadásokat és korbácsolásokat.
De a toborzás nehézségekbe ütközött, mert az FBI, a Szövetségi Adóhivatal és hasonló szervezetek, amelyek rendesen szemmel tartották a fehér csuklyásokat, meglehetős akadályokat gördítettek eléjük.
1949-ben Samuel Green hirtelen elhalálozott, ezzel akaratlanul még nagyobb zűrzavarba taszította a Láthatatlan Birodalmat. Frakciók alakultak, a számos külön csoport elkeseredetten ragaszkodott saját erőszakos programjához.
Délen mindenfelé égő kereszteket lehetett látni, és bár a KKK-t az erőszak eszközének alkalmazása tartotta össze, tagjai képtelenek voltak egyetlen vezető körül tömörülni, összetartó politikai erőt alkotni Ennek egyik következménye, hogy a Klan több vezetője is börtönben végezte. A KKK az állami iskolai szegregáció eltörlése, 1954. május 17. után sem tudott egységesen fellépni.
A Ku-Klux-Klan összetartó ereje: az erőszak
Egyedül az erőszak tartotta össze a Láthatatlan Birodalmat, amelynek borzalmas dokumentuma az a jelentés, amelyet a Friends’ Service Committee, a National Council of Churches of Christ és a Southern Regional Council állított össze. Ezen a listán a Legfelsőbb Bíróság iskolai szegregációt megszüntető döntése utáni 500 esetet sorolnak fel, amelyek során a Ku-Klux-Klan tagjai áldozataikat megalázták vagy bántalmazták.
• 6 feketét gyilkoltak meg;
• 29 személy, köztük 11 fehér kapott lőtt sebet faji incidensek során;
• 44 személyt megvertek;
• 5 személyt megkéseltek;
• 30 családi házra dobtak bombát; egy esetben (Clinton, Tennessee), további harminc ház rongálódott meg egyetlen robbanásban; további öt ház ellen bombamerényletet kíséreltek meg;
• 8 házat felgyújtottak;
• 15 házat lőfegyverrel lőttek, 7 házat kővel dobáltak;
• 4 iskolát ért bombamerénylet Jacksonville, Nashville, Chattanooga és Clinton városokban (Tennessee állam).
• 2 bombamerénylet-kísérlet történt iskolák ellen Charlotte-ban és Clintonban;
• 7 bombamerénylet templomok ellen, egyik templomban fehér gyülekezet működött; bombamerénylet-kísérlet egy fekete gyülekezet temploma ellen.’
Ha az 1950-es évek erőszakhulláma borzalmas volt, az 1960-as években, a polgárjogi mozgalmak egyre nagyobb térnyerésével és azzal, hogy a fekete lakosság egyre nagyobb mértékben gazdasági konkurenciát jelentett a munkásosztálybeli fehér férfiaknak, az erőszak tovább eszkalálódott.
Autógumi-kereskedőből Klan vezér
A KKK-nak végül sikerült új Birodalmi Varázsiót kineveznie, egy olyan férfit, akit ha a Klan minden tagja nem is ismert el, legalább a többség elfogadhatónak talált. Robert Shelton autógumi-kereskedő volt Tuscaloosában, és erős ellenérzésekkel viseltetett a feketékkel szemben, akiket alig tartott többre a vadembereknél.
Shelton vezetésével a Láthatatlan Birodalom lassan kezdte visszanyerni szervezettségét, és kibírhatatlanná tenni fekete áldozatai életét. Ez leginkább az Alabama állambeli Birminghamben nyilvánult meg, ahol az 1960-as évek első felében feketék lakásai és vállalkozásai ellen számos bomba-merényletet követtek el, szinte hetente fordultak elő incidensek.
A Ku-Klux-Klan legvéresebb merénylete
1963. szeptember 15-én megtörtént az amerikai történelem egyik leghírhedtebb bűncselekménye: a Ku-Klux-Klan bombát robbantott a Síxteenth Street-i Bethel baptista gyülekezet templomában. A támadás-ban négy fiatal lány, Cynthia Wesley, Dennise McNair, Carol Robertson és Addie Mae Collins vesztette életét.
Birmingham város törvényhatóságai először fekete aktivistákra próbálták terelni a gyanút. De hamarosan már ők sem tagadhatták, hogy gy a KKK lehet az elkövető. Ám annak ellenére, hogy nyilvánvaló bizonyíték szólt ellenük, sőt konkrét elkövetők ellen, akkor senki ellen sem emeltek vádat a gyilkosságért.
Végül mind a négy gyilkosság ad acta került, ahogy ebben az időszakban több száz hasonló bűncselekmény. Ez a legkevésbé sem vette el a KKK kedvét az erőszaktól. 1964 nyarán a floridai St. Augustine-ban a fekete közösség Martin Luther King (vagy ahogy a Klan nevezte: „Martin Lucifer Coon” — a coon jelentése „ravasz fickó” és „néger”), zsidó felebarátaikkal összefogva meneteket szervezett „a faji egyenjogúsításért”.
A csuklyás klánlovagok legharciasabbjai készen álltak és vártak. A menetek tagjai tartózkodtak mindenfajta erőszaktól; nem úgy a „fehér lovagok”, akik kővel dobálták, botokkal verték és savval spriccelték őket. A két csoport közti összetűzések hetekig tartottak, a rendőrség láthatóan képtelen volt hatékonyan beavatkozni. Az erőszaknak végül vége lett, de a KKK tevékenysége más helyeken kiújult.
A Lemuel Penn-gyilkosság
Hírhedt incidens volt Lemuel Penn alezredes esete, aki más katonákkal együtt éppen visszatért a Georgia állambeli Fort Benning kiképzőtáborból. Penn alezredes fekete volt, ahogy bajtársainak egy része is. Amikor washingtoni rendszámú autójukat meglátta a Klan néhány embere, rögtön arra a következtetésre jutottak, hogy a benne ülők polgárjogi aktivisták, és ez azzal a következménnyel járt, hogy Penn autójára lövések záporoztak. Penn alezredes a támadásban sajnálatos módon meghalt, de ami ezután következett, még botrányosabb volt.
Mert bár a tetteseket végül elfogták, és bíróság elé állították, a csak fehérekből álló helyi esküdtszék vonakodott kimondani bűnösségüket. Mint a vádlottak ügyvédje mondta: „… nincs Madison megyében olyan esküdtszék, amelyik a villamosszéket áldozati székké változtatná, amelyen az emberi faj egy tagjának testét feláldozzák a dühöngő, barbár, bosszúálló tömeg vágyának”.
Az esküdtszék „nem bűnös” ítéletet mondott, és a szövetségi kormány legnagyobb bosszúságára a vádlottak egyelőre szabadon távozhattak. Ha a Ku-Klux-Klan azt gondolta, hogy ezzel szabad az út az amerikai élet főáramába, semmiben sem állhatott volna messzebb az igazságtól, mert a száz-egynéhány évvel a Láthatatlan Birodalom megalakulása után az afroamerikai közösség kezdte elfoglalni az őt megillető helyet a társadalomban.
Tanult, gazdaságilag független tagjai nagyot léptek előre, bekerültek Amerika középosztályába, és az országban a faji egyenlőség erősebb volt, mint a történelem során valaha. Mindazonáltal még sok tennivaló maradt ahhoz, hogy az afroamerikaiak teljes egyenlőséget élvezzenek saját hazájukban.
Tüntetések a Ku-Klux-Klan ellen
Martin Luther King élénken kampányolt a faji előítéletek és korlátok megszüntetéséért. Meneteket, ülőtüntetéseket és a tiltakozás más békésebb formáit szervezték, de a Ku-Klux-Klan nem állta meg, hogy ne folyamodjon erőszakhoz. Mindenképpen meg akartak nyilvánulni, hogy hallassák a hangjukat.
Az erőszak egyik áldozata Ma Vida Gregg Liuzzo volt, aki tüntetőket vitt egy menetre Lowmdes megyében 1965-ben. A tetteseket bíróság elé állították; ismét nem ítéltek el senkit. A sajnálatos esemény egyetlen pozitív eredménye az volt, hogy cselekvésre késztette Lyndon B. Johnson elnököt, aki nyilvánosan elítélte a Ku-Klux-Klant, háborút hirdetett a Láthatatlan Birodalom és minden eszménye ellen.
Mindazonáltal az Egyesült Államok törvényeinek hatálya alatt lehetetlen betiltani bármilyen szervezetet, és az egyes megyei hatóságok hatáskörébe tartozott az adott vidék politikai hőmérsékletének kalibrálása és a Klan bűneinek jogi eszközökkel való megtorlása.
Ku-Klux-Klan kontra FBI
Lassan, de biztosan más szelek kezdtek fújni. FBI-ügynökök épültek be sok KKK-csoportba, és az általuk szolgáltatott bizonyítékok alapján a szervezet tagjainak egyre több ügye jutott el a vádemeléstől az elmarasztaló ítéletig.
1965-ben elfogadták azt a törvényt, amely biztosította a feketék szavazati jogának valós gyakorlási lehetőségét. Ezzel az afroamerikai lakosság jelentősége megnőtt, és a politikusok egyre nagyobb mértékben figyeltek nem fehér választóikra.
Az 1960-as évek végére úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg az afroamerikaiak egyre növekvő erejét. A fekete többségű területeken fekete polgármestereket, városi testületi tagokat és seriffeket választottak.
Ilyen légkörben a Ku-Klux-Klan hanyatlása elkerülhetetlen volt. Az Egyesült Államok kormánya annyira eltökélt volt arra, hogy megsemmisíti a KKK-t, hogy utasítást adott az FBI-nak a ,szétzúz és semlegesít”, más néven COUNTERINTELPRO-program megvalósítására. Ez oda vezetett, hogy az 1970-es évek elejére az FBI elmondhatta: a Ku-Klux-Klan minden hatodik tagja a cég informátora.
Az évekkel korábban, a birminghami bombatámadásban meghalt négy kislány szelleme is üldözni kezdte a KKK-t. Alabama államban a gyilkosság el nem évülő bűncselekmény, és egy fiatal ügyvéd, bizonyos William Baxley sem a merénylet tényét nem felejtette el. Továbbá azt sem, hogy a törvény szerint bármikor lehet bizonyítási eljárást indítani, ha elég bizonyíték gyűlik össze.
Baxley jogászi diplomájának kézhezvételekor azt tűzte ki maga elé, hogy egy napon ő lesz Alabama állam főügyésze, és harmincéves korára el is érte ezt a célt.
Hatalmi pozícióban Baxley addig forszírozta az ügyet, míg megkapta tanulmányozásra az FBI aktáit. A releváns dokumentumok birtokában rájött, hogy az FBI-nak hetekkel a merénylet után már elegendő bizonyíték állt a rendelkezésére a tettesek elleni vádemeléshez.
Hatékonyabb fellépés a Klan ellen
1977 szeptemberében, majdnem tizenhárom évvel a merénylet után az egyik elkövetőt bíróság elé állították, és egy (három fekete és kilenc fehér esküdtből álló) alabamai vádesküdtszék Robert Edward Chamblisst bűnösnek találta négyrendbeli, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben.
Baxley ígéretet tett, hogy üldözni fog mindenkit, aki részt vett a gyilkosságban, és őket is bíróság elé állítja.
De Amerikának a Ku-Klux-Klan típusú politikától való eltávolodását leginkább az jelzi, hogy 1979-ben az Alabama állambeli Birmingham megválasztotta első fekete polgármesterét.
A Klan taglétszáma napról napra fogyatkozott, a seriffek és a bíróságok egyre nagyobb mértékben voltak hajlandók lefogni és elítélni a KKK tevékenységében érintetteket, ami a Láthatatlan Birodalomtagságának további fogyatkozásához vezetett.
Kisebb ellenállási gócpontok maradtak, olyan emberek, akiknek mélyen gyökerező meggyőződését tömören foglalta össze Mary Bacon női zsoké, aki nemcsak nyíltan vállalta tagságát a szervezetben, hanem kijelentette:
„Nem írástudatlan déli négergyilkoló horda vagyunk. Jó keresztények vagyunk, keményen dolgozunk, és a fehér Amerikáért dolgozunk. […] Ha a feleségeiteket vagy lányaitokat megerőszakolja egy néger, talán megjön az eszetek, és csatlakoztok a Klanhoz.”
A Ku-Klux-Klan rövid reneszánsza
A KKK az 1970-es évek végén rövid reneszánszát élte (különösen a legdélebbi államokban). Igyekezett olyan hatalomra szert tenni, amilyet az 1920-as években megtapasztalt. Egy fiatal, egyetemet végzett férfi, David Duke a növekvő amerikai középosztályt megcélozva próbált meg új Klan-imázst létrehozni.
Duke egyetemi kampuszokon tartott előadásokat szerte az országban, televízió- és rádióműsorokban jelent meg, de nem sok sikerrel. A KKK olyan múlttá lett szervezetté vált, amelyre szélsőjobbos férfiak és nők nosztalgiával tekinthettek vissza.
A Ku-Klux-Klan az amerikai történelmi múlt része lett, egy hosszú hagyomány része, mely egyeseknek a fehér felsőbbrendűség iránti vágyát testesítette meg. Ám az elmúlt időket további irtózatos események is felidézték.
Észak-Karolina államban, Greensboro városban 1979. november 3-án jelentős számú KKK-ellenes tömeg gyűlt össze az egyik feketék lakta negyedben. Ekkor közéjük hajtott egy kilenc autóból álló konvoj, benne a Ku-Klux-Klan és amerikai neonáci csoportok tagjai.
Az utcai demonstrálók ütni kezdték az autókat, ami pedig ezután történt, szinte elképzelhetetlen volt. Tévékamerák és számtalan szemtanú előtt sokan kiszálltak a kocsikból, fegyvert vettek elő, és lőni kezdték a tömeget.
Négy fehér férfit és egy fekete nőt öltek meg, és nagyon sokakat (köztük gyerekeket) súlyosan megsebesítettek. Az incidens országos visszhangot keltett.
Carter az FBI hatáskörébe rendelte a nyomozást. A tettesek közül tizennégyet elfogtak és elítéltek, de a greensborói incidens arra utal, hogy bár Amerika toleránsabb, sokfajú nemzet lett, még mindig hatnak benne fanatikus és gonosz erők.
Van, ami nem változik
Ma, sok évvel később nem sok minden változott. A Ku-Klux-Klan 1865-ös alapításakor a feketék egyenjogúságát ellenző szervezet volt. William J. Simmons vezetése alatti másodvirágzásakor sem voltak nagyon eltérőek a céljai.
Az elnyomott munkásosztálybeli fehér amerikaiak megmentőjének szerepében tetszelgett. A társaság úgy tekintett magára, mint a hagyományos amerikai értékek (az Alkotmány, a Biblia és a faji elkülönülés) védelmezőjére.
De ami a KKK tagjait összekötötte, és ma is összeköti, ennél mélyebben gyökerezik; nevezetesen az eredeti ötlet, a hasonló gondolkodású emberek közössége.
A Klanhoz hasonló szervezetek több száz éve is léteztek, és a titkos, vallási jellegű szertartások és a hierarchikus szerkezet egyértelműen ki nem mondott, mégis nagyon valós szükségletet elégítenek ki.
Az utolsó szó azonban szóljon arról a négy kamasz lányról, akik oly tragikus halált haltak a birminghami baptista templom elleni bombatámadásban, ahol az emlékplaketten ez áll:
„Adja Isten, hogy az ember megtanuljon a keserűség és az erőszak helyett szeretettel és megértéssel élni.”
