Nem léteznek, mégis jelen vannak a mindennapokban. A láthatatlan világ meg nem nyilvánult lényei, akiknek valódiságáról csak feltételezések és mitikus történetek, legendák tanúskodnak.
A sárkány lénye kiszakítja az embert a valóságból, és egy misztikus, mesebeli élettérbe repíti, amilyenbe mindig is vágyott földi élete során. Ebben a világban bármilyen csoda és varázslat megtörténhet, nincsenek határok és korlátok, és mindennek csak a fantázia szab határt.
A mítoszok, legendák és a mesék földjén, ahol a sárkányok is élnek, olyan hatalmas dolgok mennek végbe, amelyhez képest az ember saját élete, története csaknem eltörpülni látszik. A sárkányhoz társított kép és gondolat egyszerre idézi fel a varázslat és a csoda misztériumát, a szabadság és a lehetőségek birodalmát, amelynek fénymagocskája minden lélek emlékezetében ott van.
Egyszerre pozitív és negatív hős
A sárkány olyan mesebeli lény, amely egyszerre a jó és a rossz megtestesítője, a démoni és a jóságos hatalmak szimbóluma, a nagyság, az ősiség és titokzatosság, valamint a mágikus erők képviselője.
Talán az egyetlen olyan mitikus állat, amelyet nem lehet egyértelműen a jó vagy a rossz kategóriájába sorolni, lénye kettős, mint ahogyan az embernek is két arca van: a jó és a rossz. Egyesíti magában az alvilági kígyó és az égi madár, a sötétség és a fény, a föld és az ég jegyeit.
A lángokádó sárkány a tűzzel és a nappal is kapcsolatban áll, néha óriási kígyóként, néha cetként, néha antropomorf szörnyként is megjelenhet. Fejeinek sokasága a megsokszorozott testi és szellemi erő ősi kifejezése, a rejtett tudás képviselője.
Gyakori totemállat és törzsi jelvény a négerek, kínaiak, rómaiak, dákok, szászok hadijelvényein, zászlain. A sárkányokat gyakran használták háborús jelképként. Az Iliászban, Agamemnon király pajzsán egy kék, háromfejű kígyó volt, a kései norvég harcosok sárkányt rajzoltak a pajzsukra és faragtak hajójuk orrára. Angliában a sárkány volt a legfontosabb a királyi hadizászlók között, s a sárkány Wales hercegének címerpajzsában is szerepel.
A gonosz, emberevő, királylányrabló és tűzokádó, őshüllőszerű sárkányalak elsősorban a nyugati, európai kultúrában honosodott meg. Kelet felé haladva a sárkány alakja egyre jóságosabb, bölcsebb testet ölt.
A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely tüzet okádott, embereket, állatokat rabolt el, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Közös vonásuk az, hogy mindenhol gonosz démonnak tartották őket.
A sárkány teljes alakját hitelesen először az ógörög mondai emlékek őrzik. Mítosza megjegyzések szerint valahonnan keletről származott át hozzájuk. Már ezekben feltűnik a kincsőrző és emberi zsákmányt követelő természete, ám mindez gyakran párosul azzal, hogy a legyőzött szörnyek által valamilyen nemes, csodás következmény bontakozik ki.
Püthon, Ládón, Kiméra és a többiek
A legenda szerint Delphoiban volt egy földhasadék, melynek közelében isteni sugallat szállta meg az embereket. Amint Apollón megküzdött a sárkánnyal, Püthonnal, a hatalmas testet elnyelte a föld.
A sárkány testének rothadásából keletkezett gőzök, gázok felszálltak a hasadékból, melynek hatására a jövendőmondó képes volt kapcsolatba lépni az istenek szférájával, és feltehette kérdéseit. A sárkány maradványai közvetítettek égi és földi síkok között, megnyitották a transzcendentális csatornát.
A görögök világfáját, a Heszperiszek arany-almafáját a százfejű sárkány, Ládón őrizte. A mitológiából ismert kolkhiszi aranygyapjúra úgyszintén félelmetes sárkány vigyázott, a thébai Kadmosz és később Iaszón pedig egy megölt sárkány fogait veti el, melyből aztán a spártaiak ősei keltek ki.
Kiméra, a görög mitológiából ismert tűzokádó női szörny első része oroszlán, középen kecske, és hátul pedig sárkány. A babilóniai sárkánynak Marduk istent kellett védelmeznie a gonosz hatalmaktól.
Az akkád teremtés-mítoszban Tiamat, a mélység hétfejű szörnyetege háborúval fenyegeti a menny isteneit. Marduk, a világosság és a vihar ifjú istene legyőzi a sárkányt.
A hettita mítoszokban a sárkány már nem az a rettentő szörnyeteg, amellyel számos mítoszban találkozhatunk. Már olyan vonásokat mutat, amelyek a népmesék sárkányait jellemzik.
A germán mitológiában is szerepel sárkány: a kincs őrzőjét, a gonosz sárkányt Fánfirt, Szigurd öli meg, majd miután megette annak szívét, és vérében megfürdött, mindentudóvá és sérthetetlenné lett.
Az egyiptomi vallásban Apóphisz-kígyó azonosítható az ókori és néphitbeli sárkánnyal. Az egyiptomiak szerint a Nap bárkán teszi meg útját az égbolton. Úgy hitték, hogy a bárka időnként megáll, vagy kényszerből, vagy a Nap akaratából.
A végső megállás veszélye minden este felmerült, hiszen a nyugati hegyeken ott leselkedett a sötétség, a káosz démona, az Apóphisz-kígyó. A Halottak Könyve szerint alkonyatkor a világ szélén lévő hegyen az Apóphisz-kígyó leselkedik a bárkára, és tekintetével megállítja.
Sárkány a kereszténységben
A gonosz hírnévre leginkább a kereszténység terjedésével tett szert a sárkány, a vallás ugyanis elítélte az ősi jóindulatú és rosszindulatú kígyó istenségeket.
A keresztény művészetben a sárkány a bűn és a pogányság szimbólumává vált, a szentek és mártírok sarka alatt földre terítettként, megalázottként lett bemutatva. Az Ószövetségben a sárkány különböző alakokban jelenik meg: sárkány, szörny, szörnyeteg, tengeri szörny, tengeri szörnyeteg, kígyó, repülő kígyó.
Lényege szerint istenellenes, ezért emberellenes, különösen Isten népe elpusztítására törő hatalom. Az Újszövetségben Mihály és angyalai hatalmas harcban legyőzik a sárkányt, akiről kiderül, hogy nem más, mint az ősi kígyó, vagyis az ördög, a Sátán.
A sárkány hatalmas hadjáratot indít azok ellen, akik megtartják Isten parancsait, azonban alulmarad a nagy küzdelemben. Sárkányölő Szent György története csak a 12. század folyamán vált közismertté. A legenda szerint egy líbiai várost szabadított meg a sárkánytól, amely hosszú ideje zsarolta azt.
A középkorban a sárkány lefejezése a gonosz felett aratott győzelem szimbóluma lett, s egyben a fény ősi szimbolikájával is összekapcsolódott. A legjóságosabb formában Kínában maradt fent a sárkány, aki az esők és árvizek ura is, sőt a kínai császár jelképeként mennyei erők manifesztációjának is tekintik. A kínai asztrológiában az egyik állatövi jegy képviselője.
A kínai sárkány jellegzetesen néz ki: teve a feje, démon szemei, tehén fülei, szarvasbika szarvai vannak, kígyó a nyaka, a hasa egy kagylóé, karmai egy sasé, míg lábainak talpai egy tigrisé, és a 117 pikkely, ami a testét fedi, mint a pontyé. Alapesetben négy karma van, de a császári sárkánynak öt, ez azonosítja a kisebbek fölött.
A kínai sárkány, a jangot jeleníti meg, a menny, az aktivitás princípiuma és a férfiúság a jin-jangjában. Bár repülni tudnak, általában szárny nélküliek.
Kínában egyenesen császári rendelettel tiltották, hogy az emberek közönséges épületeket emeljenek a “Sárkány ösvényén”, vagyis a Föld energiacsatornáján. A mesés magyarázat szerint ugyanis itt közlekedik a jóságos, bölcs sárkány, és ha útvonalán akadályba ütközik, akkor megharagszik. Valójában nem sárkány, hanem energia mozog ezeken az ösvényeken, ahová csak meghatározott épületeket, pagodákat, templomokat volt szabad építeni.
A sárkányösvényeket Európában Szent György-vonalként ismerik, s újabb bizonyítéka a sárkány kettősségének, hogy ami Kínában jóságos, az nyugaton, Európában sárkányölő. A kínaiak a sárkány leheletének öt megjelenési formájaként tartják számon a feng shui öt alapelemét, vagyis a tüzet, vizet, fát, földet és fémet. Jelképként a feng-shuiban a sárkány a leghangsúlyosabb tényező, mert az határozza meg az ember szerencséjét. Egy terület topográfiájához pedig hozzákapcsolják a sárkány tekergését és fordulását, az igazi sárkány hely hullámzó, dimbes-dombos vidék.
Magyar mesék és mondák
A magyar néphit sem mellőzi a sárkányokat. A magyar mondákban, hiedelmekben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a jellemzőbb. A mesékben léteznek az alvilági sárkányok, míg a felvilági sárkány az ember feletti világban él.
Ez utóbbi az égig érő fa típusú mesékben szerepel. A hétfejű sárkány ellopja a királykisasszonyt, és felrepül vele az égig érő fára. Egy ifjú felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül elpusztítania a sárkányt, és táltoslova hátán lehozza a királykisasszonyt.
A magyar népmesék ember alakú sárkányára jellemző, hogy külső kinézetre ember, az emberhez hasonlóan él, rosszakaratú, az emberekre bajt hoz, és igazi hazája az alvilágban van, s természetfeletti erővel rendelkezik. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban az urál-altáji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez hasonlít.
A fehér sámán a világosság, a fekete sámán pedig a sötétség istenének papja. A modern mesékben, mint a Végtelen Történetben is, a jóságos sárkány nemcsak segítője a történet főszereplőjének, hanem bölcs tanácsokkal látja el és vigyázva kíséri útján.
Ám amikor a főhősnek egymaga kell boldogulnia, a sárkány a háttérből figyeli tanítványát, amint az megküzd belső félelmeivel, átvitt értelemben a saját rossz sárkányával.
A mesék sárkányos történetei ugyanis egyfajta lelki útmutatóul, tanításul is szolgálnak mindenki számára: csak akkor nyerheti el a hős, az egyén a jutalmát, akkor léphet magasabb szintre, akkor nyílik ki elméje a magasabb rendű tudás felé, ha leszámolt saját sárkányával, az önmagában rejtőző sötét oldallal.
A valóságban azokkal a mindennapos problémákkal, amelyek nap mint nap küzdeni tanítanak, és haladni lelkünk fénymagja felé.
forrás: astronet.hu
